Ha van valami, amivel ki lehet kergetni a világból, azok a krimik és az egyházi témájú könyvek. A szóban forgó regény egy kolostorban zajló nyomozás története, ráadásul 600 oldalon - az élmény megfizethetetlen. Az, hogy a könyv lassú volt és vontatott, egy rendkívül enyhe és visszafogott jellemzés lenne, ami a valóságot csak kis mértékben fedné le. Az embernek sokszor az volt a benyomása, hogy - a főszereplőkhöz hasonlóan - egy sötét folyosón bolyong, ahonnan szinte lehetetlen kitalálni. A cselekményszálat hiába gombolyítjuk magunk mögött, minduntalan értelmetlen viták, eszmefuttatások, vagy teljes latin nyelvű passzusok szakítják meg utunkat. Kikerülni, átugrani képtelenség őket, így hát kénytelen-kelletlen áthámozzuk magunkat rajtuk, reménykedve, hogy hozzáadnak valamit a cselekményhez. A csalódás fájdalmas: a betoldások, vallásfilozófiai okoskodások teljesen öncélúak. De mit is várnánk olyan emberektől, akik egész napjukat elmélkedéssel, nem létező dolgok rendszerezésével töltik? Nyilvánvaló, hogy a "sötét középkor"-ban a kolostorok őrizték a műveltség apró lángját, és óriási szerepük van az európai kultúra fennmaradásában, de attól még a szerzetesek is csak emberek voltak, a maguk gyengeségeivel és hibáival. A valódi világtól elzártan, pusztán a vallásnak szentelve életüket - sok egészséges, életerős férfi roppant bele az önsanyargatásba, a testi szükségletek elnyomásába. Sebaj, a 600. oldal környékére eljutunk a végkifejletig, megtaláljuk a gyilkost, megismerjük az indítékot és mindenre fény derül - kivéve arra, hogy ezek után hogyan sikerült az írónak még egy 100 oldalas utószót összehoznia.