A March-lányok felnőttek, és szép sorban férjhez mennek. Eközben a Kisasszonyok gyermeki ártatlanságát és az apró-cseprő gondjait sokkal komolyabb és súlyosabb kérdések váltják fel. Ne gondoljuk persze, hogy az írónő szakított volna édes-bájos stílusával, vagy moralizáló hajlamával, inkább csak egy újabb szintre helyezte ezeket. Tipikus lányregényről beszélhetünk, érzelmektől túláradó jelenetekkel, könnyekkel, pirulással és persze nevetéssel. Ezek megfelelő arányú keveréke, valamint a mesélő okos humora teszi mégis fogyaszthatóvá a könyvet. Arról persze nem tehet, hogy a saját korának foglya maradt, és nem sikerült semmiféle társadalmi előremutatást prezentálnia.

A párválasztás, a karrier és a megélhetés már a 19. században is foglalkoztatta az ifjú hölgyeket, de mindezekre egyetlen megoldás kínálkozott csupán: férjhez menni. Igazi romantikus húzás Alcott-tól, hogy az érdekházasságok helyett valódi, érzelmeken alapuló kapcsolatokba helyezte el főhősnőit, mégis elszomorító, hogy más lehetőség fel sem merül. Külön lelki fröccsben emlékeznek meg a szerencsétlen sorsú "vénlányokról", akiket nem szabad lenézni vagy kigúnyolni, inkább sajnálni kell őket, hogy milyen csudaklassz életről mondtak le. Eddig terjed a tolerancia és a nyitottság, az asszonysors kimerül annyiban, hogy milyen embert fog ki valaki. Az esküvő után kizárólag a férj személye határozza meg a pár és a család életét, amihez a nők csendben asszisztálhatnak, hiszen ők "a családi tűzhely őrzői". A March-lányok szerencsére boldogságra lelnek felnőtt életükben, és  - más alternatívát nem látva maguk előtt - felveszik a mintafeleség makulátlan szerepét.