Eddigi olvasmányaim alapján egészen elképesztő irodalmi ív látszik kirajzolódni a nők házasságtörésének témakörében, amibe Flaubert regénye tökéletesen beilleszthető. Voltaképpen a nők házasságban és társadalomban betöltött szerepének változását követik nyomon, ami kevesebb, mint egy évszázad alatt is óriási léptékű volt. A kezdőpontot A skarlát betű  (1850) jelöli ki, ezt követi a most bemutatott Bovaryné, majd az Anna Karenina (1877), a Forsyte-saga (1906) és végül a nemrég befejezett Lady Chatterley szeretője (1928). Ezek a mára klasszikussá vált, de saját korukban igencsak szókimondónak számító könyvek a férjüket megcsaló nők megítélését mutatják be, ami a teljes társadalmi kirekesztettségtől és haláltól indulva az érzelmi és anyagi ellehetetlenítésen át a még mindig hatalmas áldozatokkal járó, de mégis hatalmas előrelépésnek számító megtűrésig jut el.

Flaubert az egész témát annyira realista módon járja körbe, hogy regényéből a romantika szikrája is hiányzik. Emma Bovary, egy szép, de teljesen átlagos nő férjhez megy egy középszerű orvoshoz, születik egy gyermekük, egyre több anyagi nehézségük támad, miközben az asszony folyton többre, másra vágyik. Nem hoz boldogságot az életébe sem házassága, sem gyermeke. Két szeretője, Léon, illetve Rodolphe iránti fellángolásai is csak átmeneti örömöt jelentenek számára, és hamar kiábrándul belőlük. A történet legnagyobb tragédiája, hogy Emma egy olyan ábrándot kerget, amit saját és partnerei középszerűsége miatt sosem érhet el. Flaubert semmiféle túláradó érzelmet, vagy egyediséget nem engedélyez művében, szereplői híján vannak bármilyen egyéni jellemvonásnak, igazi szürke kisemberek. Ahogy Emma, úgy mi is fulladozunk a kisvárosi élet eseménytelenségében, ráadásul a lapos, sablonos karaktereket sem tudjuk megkedvelni.

Mikor már-már összecsapnának Emma feje fölött a hullámok, és férje számára is kiderülne csalfasága, a nyilvános megaláztatás helyett az egyetlen, asszonyok számára járható kiutat választja házasságából, és öngyilkos lesz. Ezzel a lépéssel Flaubert elismeri ugyan, hogy mennyire hátrányos helyzetben vannak a nők a társadalomban, mégsem megy bele a probléma nyílt megvitatásába. Ugyanazt teszi, mint szürke kisember hősei: hallgat, vállat von és megy tovább. 

Jóval bátrabban kezelte a kérdést Hawthorne és Tolsztoj, akik be merték mutatni a "bukott nők" környezetének reakcióit is. Az ő hőseik sokkal több konfliktust vállalnak és egy idő után férjük előtt sem lesz titok, hogy mit tettek. Hester Prynne (A skarlát betű) azonban képes együtt élni kitaszítottságával, Anna Karenina viszont nem. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy Hestert nem szakították el kislányától, Anna viszont nem találkozhatott a fiával - mindkettejük sorsa férjük kezében volt. A 20. század aztán fordulatot hoz a nők helyzetében, már nem csak a halál választhatja el őket férjüktől, hanem elég csupán teljes eddigi életüket maguk mögött hagyni (irónia). Irene (A Forsyte-saga) és Connie (Lady Chatterley szeretője) új életet kezdhet ugyan a szeretett másik férfi oldalán, cserébe viszont ki kell szakadniuk társadalmi közegükből, lakóhelyükről és családjukból. A válás még mindig egy bonyolult és megalázó procedúra volt, ahol a nőnek sokkal több volt a veszítenivalója.

Ez az európai válás-körkép persze korántsem teljes, mégis szemlélteti, hogy honnan hova jutottak a nők közel 70 év alatt. A következő 70 év hozta el az igazi szabadságot a házasság és válás terén, kérdés, hogy milyen érzelmi és morális árat fizetünk majd ezért.