Magyarul sokszor Ezópuszként jelenik meg a klasszikus görög meseíró, akinek állattörténeteit számos helyen, számtalan feldolgozásban olvashatjuk. Gyerekként kedves rajzokkal illusztrált mesék formájában emlékszem vissza rájuk, ehhez képest az eredeti verzió elég kegyetlen és nyers. A rövid, végletekig leegyszerűsített és sematikus történetek tényleg csak egy-egy tanulság illusztrálására szolgálnak, ennek megfelelően a szereplők is egy-egy embertípust jelenítenek meg, akik elnyerik méltó büntetésüket vagy jutalmukat. Minden fabula jellemzője az állandó életveszély és létbizonytalanság, gyakran a szereplő halálával érnek véget, ezért a hangulatuk sem a legrózsásabb. Nyilván nem is lehet ezekre a mesékre valódi történetekként gondolni, inkább egyfajta bölcsesség-tárak ezek, amiket egy beszélgetés vagy vita közben lehetett idézni. Ettől függetlenül remek képet adnak az ókori görögök gondolkodásmódjáról és értékrendjéről. A szóbeli és írásbeli kommunikáció határán egyensúlyozó állatmesékből leszűrhető, hogy a görögök számára mely tulajdonságok voltak vonzóak, és melyeket tartották elítélendőnek. A talpraesettség, találékonyság és józanság mindig felmagasztosult, viszont a túlzott merészséget, kérkedést vagy hiszékenységet általában nevetség tárgyává tették. Érdekes, hogy ebbe a vakbuzgó istenhit is beletartozott, vagyis a görögök már az ókorban eljutottak arra a szintre, ahol a vallást a józan ész kezdi kiszorítani a köztudatból.