A kötet címe alapján egy tudományos alapokon nyugvó kronologikus áttekintést vártam varázslókról, babonákról és parajelenségekről. Ehhez képest kaptam egy óriási szöveghalmot, ami a témához illően homályos volt, és Fónagy telepakolta kibogozhatatlan mondatokkal és gondolatmenetekkel. Szerencsére még így is érdekes volt, bár máshogy, mint amire számítottam.
A logikus megszerkesztettség és racionális okfejtés helyett a könyv egy rég letűnt világrendbe engedett betekintést, egy olyan szemléletbe, ahol varázslat és valóság összeolvadt a hétköznapokban is. Nem gúnyolja elődeinket hiszékenységükért és tudatlanságukért, sokkal inkább vágyakozva tekint vissza rájuk, akik még birtokoltak valamiféle ősi tudást. A modern tudományok a felvilágosodástól kezdve egyre inkább a háttérbe szorították a mágiát, de teljesen kitörölni nem tudták az emberek lelkéből. Még manapság is szükségünk van a csodára, a megmagyarázhatatlanra, bár a tudomány szigorú szabályai egyre szűkebb területet engednek csak az ilyen "babonáknak".
Ehhez a nosztalgikus hangvételhez jönnek még az irodalmi és történelmi utalások, és mire észbekapnék, a mágia már-már a bölcsészet segédtudományává emelkedik. Tény, hogy csak az idén olvasott regények közül nem egyben történt utalás az alkímiára vagy a kabbalára, amiről eddig csak annyit tudtam, hogy követői piros cérnát hordanak a csuklójukon. Fónagy könyve fényt derít a titkos testvériségek, a sötét tudományok világára is, bár ez a fény igencsak szűrt - a mágiának a félhomály áll csak jól.
Húnyt szemmel bérceken futunks mindig csodára vágy szívünk:a legjobb, amit nem tudunk,a legszebb, amit nem hiszünk./Babits Mihály: Húnyt szemmel/
