Az olasz írónő könyve elég nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű, és mint ilyen, rendkívül bátor vállalkozás. Olyan vizekre evez, ahol a legtöbb bestseller bizony zátonyra futna: túl a randikon, együttjáráson, esküvőn, bele egészen 17 évnyi házasság nyílt óceánjára. Itt már nincsenek titkok a másik előtt, nincsenek romantikus illúziók, hanem két személyiség kőkemény összecsiszolódása zajlik. Tetézi mindezt 3 gyerek, egy bejárónő, egy kutya, számos macska, rokonok és barátok széles köre! Kétféleképpen lehet egy ilyen szeretetteljes káoszon úrrá lenni: 1. nevelési és általános életvezetési elveink (úgymint a gyerek max. 1 órát tévézhet naponta, felkelés után azonnal beágyazunk, stb.) szigorú és következetes betartásával/betartatásával, vagy 2. ezeknek az elveknek a laza elengedésével. Gasperini családjából kiindulva a második stratégia tűnik hosszútávon működőképesnek, bár személy szerint én agybajt kapnék attól a hatalmas káosztól, amiben ők élnek. 

Egy biztos, hogy a humoros és megható jelenetekből átsüt a szeretet, az összetartozás érzése, a férj (felesége által lejegyzett) gondolatai mindig ugyanoda térnek vissza: milyen szerencsés is ő, és hogy párját még mindig annak a kamaszlányak látja, akinek megismerte annak idején. Más minőséget képvisel az effajta szeretet, mint az első randevúk fellángolása, és valahogy ritkábban is olvas róla jó könyvet az ember, Gasperini regénye az üdítő kivétel.

Visszatérnek szívünkbe, egy-egy fűtőtest melegével, a mi bizonyosságaink. A jókedv és a munka és a gyerekek és mi magunk. Esztendőről esztendőre. Kéz a kézben tovafutunk a havon, s velünk fut a gyerekek árnyéka, akik voltunk. Vagy talán a mi gyerekeinké? De hiszen az mindegy. Tudom: holnapra megöregszünk. Holnapra. Oly sok időnk van még addig.