Már csak egy rész van hátra a végső búcsúig Narniától és bizony ez érződik is a köteten. Olyan volt olvasni, mintha az író erőt gyűjtött volna az utolsó nagy dobáshoz, és most csak a kötelezőt tudta volna hozni. Szerencsére ez a "kötelező" is bőven elég ahhoz, hogy egy élvezetes, kedves mese kerekedjen belőle. 

A Pevensie-testvéreket végleg lecserélték, Caspian is megöregedett, helyüket az új generáció veszi át, új problémákkal és új morális tanulságokkal. Előkerül az iskolai bántalmazás, a "bullying", mint motívum: a két elnyomott, kiközösített főszereplő az átélt kalandok hatására megtanul kiállni önmagáért, kialakul bennük egyfajta belső tartás. Az ifjú olvasóknak, akik talán hasonló cipőben járnak, vigasztaló lehet egy olyan világ, ahová a valóság elől menekülhetnek. Még felnőttként is kellemes volt néhány órára kizárni a gondokat, tennivalókat, és csak hőseink kalandjaira koncentrálni, velük barangolni Narnia varázslatos tájain.

Ha egészen pontos akarok lenni, nem is Narnia területén játszódik a regény nagy része, és ezek az új világok mentik meg a könyvet a teljes unalomtól. A történetvezetést illetően úgysem számíthatunk váratlan fordulatokra, az izgalmat inkább az ismeretlen országok és lakóik nyújtják. Eljutunk az óriások földjére, majd onnan egy föld alatti birodalomba, ahol számtalan furcsa lény lakik. Ezek a teremtmények rettegnek a szabad égtől, a naptól vagy a csillagoktól, számukra a mélység jelenti a biztonságot. 

Ebben a sötét országban kerül sor a nagy összecsapásra az aktuális főgonosszal, ám ahhoz képest, hogy elvileg ez a regény csúcspontja, viszonylag simán, egy fejezetben végeznek is vele (és előtte sem szerepelt túl sokat). Látszik, hogy Lewis nem erre hegyezte ki a történetet, sokkal inkább a főszereplők által bejárt valós és személyiségbeli útra - amin kellemes élmény volt elkísérni őket.