Nem vagyok biztos benne, hogy Atwood megfelelő formát választott az írásaiban szereplő témáknak. A kötet 14 novellát tartalmaz, amik elég vegyesek - színvonalukat és hangulatukat tekintve is. Akadnak itt melankolikus történetek családokról a gyerekek szemszögéből: első szerelem, idősödő szülők, elhibázott szülői döntések. Több novella szól házasságról, férfi-nő kapcsolatról, szerelmekről mindenféle stádiumban: beszürkült szerelem újraéledése, szakítás utáni bosszú, válás utáni titkos légyottok az ex-férjjel... Egyszóval az emberi kapcsolatok sokféleségét, összetettségét hivatott bemutatni a sok felvillantott életkép.

Az ok, amiért nem érzem ideillőnek a novellát, mint választott formát, az a műfaj sajátosságaiban keresendő: ennek a rövid írásműnek a lényege, hogy rövid bepillantást nyújtson egy helyzetbe, egy történetbe anélkül, hogy részletes cselekményt vagy hátteret kelljen mögé építeni. Ez egyszerre könnyű és nehéz feladat, hiszen a mondanivalónak egy ilyen rövid, "kiragadott" részletből is érződnie kell. Az írónak meg kell találnia az egyensúlyt, elég részletet kell biztosítania, hogy a főszereplő, a történet életre keljen és hihető legyen. Ezen a ponton vérzik el Atwood kötete: nincs elég idő belehelyezkedni egy-egy szereplő helyzetébe, átlátni a viszonyrendszert, amiben él, vagy a múltját megismerve megérteni a döntéseit a jelenben. Épphogy rájövök, ki kicsoda a történetben, amikor huss, már vége is. Ez a forma működik mondjuk egy horror-sztorinál, ahol nincsenek nagy mélységek, és nem is tenne jót a félelem-faktornak a túlzott kidolgozottság, de ahol érzelmek, párkapcsolatok, élettörténetek kerülnek terítékre, ott fontos lenne elég időt hagyni az olvasónak. Így ez a novella-füzér csak gondolatkísérletek sorozata marad - annak viszont rendkívül érdekes.