Több, nyögvenyelősen eredetiben végigrágott klasszikus olasz regény után egy modern darabra esett a választásom, gondolván, hogy a maihoz közelebb álló nyelvezetet könnyebben megértem majd. Baricco-tól már olvastam a Selyem című regényét (magyarul), egy rövid, de tartalmas, olvasmányos könyvre emlékeztem, bátran vágtam hát bele a Tengeróceánba olaszul. A párbeszédes, "történős" részeknél nem is volt gond, de sajnos ezekből volt a kevesebb. Baricco valójában írt egy regényt a tengerről és a tengerhez: csodálatos leírások, gyönyörű képek érzékeltetik az óriási víztömegből áradó őserőt, ami a mai napig megbabonázza az embert. Eredetiben viszont vajmi kevés jött át ebből, egyszerűen hiányzott hozzá a szókincsem - elengedni sem akartam a történetet, így adta magát a megoldás, hogy csalok egy kicsit és magyarul mindig elolvasom előre az adott fejezetet. Ez végül több szempontból is hasznosnak bizonyult: egyrészt képben voltam, hogy mi történik, és nem maradtam le a csodás leíró részekről sem, másrészt feltűntek a fordítás finomságai is, és végül persze el is sajátítottam néhány új szót.

Ám még duplán olvasva sem értettem teljesen, "mit is akart a költő", és ez már nem nyelvi hiányosság. Az világos, hogy a könyv középpontjában a tenger áll, minden szépségével és veszélyével együtt. Szó esik hajótörésekről, felfedezésekről, a tengerhez kapcsolódó babonákról. Közben megismerjük néhány ember történetét, akiknek életében sorsdöntő szerepet játszott az óceán. Mindez egy különös, meseszerű ködbe burkolva, úgy, hogy a valóság néha a homályba vész. Ebből a homályból két fő cselekményszál bontakozik ki, amik a regény végén meglepetészerűen fonódnak egybe.