Egy újabb jól megszokott, és mégis mindig izgalmas Passuth-regény A harmadik udvarmester, a maga terjengősségével és kismillió mellékszereplőjével, na meg a zseniális karakterábrázolásaival és átfogó történelmi tablóival. A regény két központi alakja Diego Velázquez, a világhíres spanyol festő, és IV. Fülöp, akinek az udvarában élt és dolgozott. Az ő különleges kapcsolatuk adja a cselekmény fő vonalát, de persze nem is Passuth-regény lenne, ha nem vonulna fel benne a 17. századi Európa minden fontosabb történelmi alakja. Mivel egy életrajzot tár elénk, nem számítunk váratlan fordulatokra, sokkal fontosabb, hogy a sima "megszületett-élt-meghalt" kronológiát hogyan mutatja be, mennyire tudja közel hozni az olvasóhoz Velázquez alakját. Passuth mestere annak, hogy zseniális fókuszváltásokkal tegye izgalmassá az egyébként monoton események sorát. Az egyik fejezetben éppen az adott korszak politikai tablójára vethetünk egy pillantást, a birodalmak és uralkodók bonyolult érdekkapcsolatainak elegáns bemutatásával, hogy aztán a következőben bebújhassunk a főhős bőrébe, és megismerjük legbelsőbb gondolatait, hétköznapjainak apró mozzanatait.

Elképzelésem sincs, hogy mennyi háttérmunkával járt egy-egy történelmi regényének megírása, de a száraz adatok mögé csak egy kitűnő író képzelhette oda az embert is. A korabeli leírásokból, dokumentumokból kellett kihámozni a szereplők személyiségét, cselekedeteik mozgatórugóit. Velázquez, a visszafogott, csendes életű zseni, aki egész életét a királyi család szolgálatában töltötte, és minden tehetségét az ő portréik megfestésére használta. IV. Fülöp, a hanyatló spanyol birodalom ura, aki legszívesebben csak festményeket gyűjtene és nőket hajkurászna, de köti a származása, a szigorú udvari etikett. Olivares, a nagyravágyó főminiszter, Rubens, a befutott festőóriás, Isabel, a könnyed királyné... csak néhány a remek jellemrajzok közül. Ott vagyunk Velazquez mellett, amikor megszületnek világhíres képei, ahogy a zseni szeme észreveszi a vászonra kívánkozó jelenetet. Ott vagyunk IV. Fülöppel, amikor búcsút vesz legkedvesebb lányától, akit a francia királyhoz adott feleségül, és mindketten tudják, hogy soha többé nem fognak találkozni már. Ilyenkor ezek a hajdan élt emberek lelépnek a krónikák lapjairól, lehull róluk a történelmi emlékezet merevsége, és ha csak rövid időre is, de megelevenednek a képzeletünkben.