Ennek a könyvnek határozottan jót tett az idő, amit az egyetem óta a polcomon töltött. Akkor egy merő kínszenvedés volt minden oldala (hiába van csak körülbelül 200), és persze a vizsgaidőszak közepén hiányzott a kellő figyelem és az idő is hozzá. Pont az ilyen felismerésekért őrizgetek újraolvasásra jónéhány kötetet, bár még egyik sem lett a kedvencem közülük. A Heart of Darkness sem vett le a lábamról, és most már kijelenthetem, hogy nem is fog. A 19-20. század fordulójának angol irodalma valahogynem az én világom. Conrad műve pontosan illeszkedik e kor stílusába, finomkodó, cikornyás, végletekig megmunkált mondataival és minimális cselekményével. Annak idején csak ennyit vettem le belőle, de most már látom, hogy azért akad itt mondanivaló a körülményes megfogalmazás mögött.

Egy földrajzi és lélektani utazáson vehetünk részt a Brit Birodalom fényes központjától, a nyüzsgő Temzétől a gyarmati világ legeldugottabb, legsötétebb zugáig, a sűrű dzsungel övezte Kongó folyóig. Marlow, a főhős egyre beljebb hatol Afrika szívébe, és egyre távolabb kerül a civilizációtól. Érdekes folyamat veszi kezdetét: az anyaország szigorú társadalmi megkötöttségeitől, erkölcsi szabályaitól távol a hidegvérű britekből is előtörnek az elfojtott ösztöneik. A természet közelsége, az őslakosok zabolázatlan élete a legvisszafogottab angolra is hatással van - de ami a gyarmatokon történik, az ott is marad. Azon túl, hogy felfedezik, nem fából vannak, komolyabb vetülete is van a gyarmatokra tett kiruccanásnak. Az eddig csak a térképekről, személytelen útleírásokból ismert tájakkal és népekkel való szemtől szembeni találkozás sokkoló élmény Marlow számára. Az imperialista, ötórai tea mellett népek sorsáról döntő angol itt találkozik először a gyarmatosítás brutalitásával, az őslakosok kizsákmányolásával. Most látja, honnan származik az elefántcsont, ami a használati tárgyait díszíti, most érti meg, mibe is kerül az ő kényelme többezer kilométerrel nyugatra.

Csábító lenne a bűntudattól úgy megszabadulni, hogy az őslakos népeket állati sorba alacsonyítja, de Conrad nem Coetzee. Érzékelhető ugyan a brit utazó felsőbbrendűségi tudata, de még nem fordul át önigazoló rasszizmusba. Ez még az első, ártatlan találkozás gyarmatosító és gyarmatosított között. A címben szereplő, és a könyvben számtalanszor visszaköszönő sötétség motívuma sem feltétlen a Kongó mentén élő népek elmaradottságára utal, hanem arra a lelki folyamatra, amit egy civilizációjából kiszakadt, erkölcsi érzékében megbolygatott ember megy keresztül.