Kis magyar abszurd - ezzel a három szóval tökéletesen lehet jellemezni Örkény sokszor idézett, filmvásznon is megelevenített művét. Kicsi, mert terjedelme alig haladja meg a 100 oldalt, ezért egészen rövid idő alatt elolvasható. De kicsi azért is, mert hősei hétköznapi, egyszerű kisemberek, egy apró falu lakói, teljesen átjön a "mi kis falunk" életérzés. Ezekkel az emberekkel semmi érdemleges nem történik, az őrnagy látogatása eseményszámba megy, mindenki erről beszél. Maga a nagyrabecsült őrnagy is kicsi: termetileg és emberileg is. 

Amiért hatalmas közönségsikerré vált Örkény kisregénye, az a hamisítatlan magyar volta. Olyan jellegzetes, apró mozzanatok bukkannak fel a történetben, amikben minden magyar család magára ismerhet. Aztán ott van még persze a soha ki nem mondott, de mindent irányító urambátyám viszonyrendszer, ami az egész cselekmény mozgatója. A Tót családhoz vendégségbe érkező őrnagy minden kívánságát lesni kell, hogy a fronton harcoló Tót fiúnak könnyebb legyen a sora, felettese kegyencévé váljon. Ez a kiszolgáltatott helyzet sodorja egyre furcsább helyzetekbe a család tagjait, akik a szeretett fiú kedvéért engednek a leharcolt Varró őrnagy minden lehetetlen szeszélyének. (Az őrnagy talán poszttraumás stressz szindrómában szenvedhetett, ez megmagyarázná furcsa viselkedését - nem mintha a falu egyetlen, de világhírű ideggyógyásza erre rájött volna.)

Végül pedig a kisregény fő jellegzetessége, az abszurd: egy modern stílusirányzat, ami előszeretettel mutatja a szereplőket ostobának, nevetségesnek, problémáikat triviálisnak, banálisnak. Csak mi, olvasók tudjuk például, hogy Tóték erőfeszítései teljesen értelmetlenek, fiuk ugyanis elhunyt a fronton. A párbeszédek sokszor mintha kuszák, következetlenek lennének, a nyelvezet pedig egyszerű. Az őrmester látszólag légből kapott, a helyzethez semmiképp sem illő mondatai a tökéletes példa erre.

Az egész regényen végigvonuló akasztófahumor lehet a másik tényező, aminek a népszerűségét köszönheti. Egy másik kor szülötteként én már kevésbé tudtam értékelni a szállóigévé vált sorokat, de azért néha nekem is mosolyt csaltak az arcomra. El tudom képzelni azt a közhangulatot, amiben egy ilyen "szelep" segített a felgyülemlett traumák, szorongások feloldásában, enyhítésében. A sírva vigadás, a fekete humor mind a magyar nép sajátja, hiszen valódi örömre kevés okunk volt. "Nem baj, hogy nyakig ér a szar, de legalább nem hullámzik."