A festészet helyett most a zene kerül előtérbe Carlo Gesualdo életrajzi regényében. A 16. század második felében alkotó művészről emlékezik meg Passuth, ám ezúttal elmarad a varázs, és néha unottan tekintettem fel a könyvből. A legnagyobb probléma maga a központi figura, a zseniális zenész Gesualdo. Passuth mintha nem találta volna hozzá a kulcsot (ahogy kortársai sem), és nem tudta az olvasóhoz közel hozni ezt a nehéz karaktert. Az olasz nemesúr, a Nápolyban élő herceg tipikus meg nem értett zseni: a zenén kívül nem érdekli senki és semmi, nincsenek valódi emberi kapcsolatai, nem törődik a családjával, az udvari kapcsolattartás is fölösleges nyűg számára. A sors kegyetlen fintora, hogy művészete helyett mégis a magánéletének egy epizódjával írta be magát a történelembe, ugyanis féltékenységében megölte házasságtörő feleségét és annak szeretőjét egy légyottuk alkalmával. De még ekkor sem a kegyetlenségbe átforduló szerelem, a vak birtoklási vágy vezérelte, hanem inkább csak környezete nyomására kényszerült megtorolni a büszkeségén esett csorbát. Nem is szabadul tette súlya alól egész hátralévő életében. Egyszóval Gesualdo nem egy népszerű, könnyen megszerethető karakter, és közel 700 oldal elolvasása sem tud közelebb hozni hozzá.

A másik problémám a regénnyel a központi szálként működő művészeti ág, a klasszikus zene. Egyrészt a legismertebbeken kívül nem hallgatok komolyzenét, Gesualdo neve is csak halványan volt ismerős, de a könyv elolvasása előtt arra számítottam, hogy majd most kedvet kapok ehhez is, és újabb, eddig szürke zónát fedezek fel a klasszikus műveltségből. Nem így lett sajnos. A zene illékony jellegéből adódóan akármilyen hangzatosan is írt le egy-egy darabot Passuth, akárhogy is jellemezte az énekesek tehetségét, hangját, a szavai a hangjegyekkel megragadni próbált dallamokkal együtt elszálltak. Míg a festők életrajzának olvasásakor előkeresem az éppen szóban forgó festményt és szívesen nézegetem, addig a 16. századi dalszerző műveit hiába is hallgatom meg, nem ugyanazokat az énekeseket, vagy hangszereket hallom. Éppen ezért nem tudott lekötni a zenei "szakmázás" sem, túl sok volt az ismeretlen fogalom (kromatika, kontrapunkt...) és a regény nem csinált kedvet hozzá, hogy utánanézzek ezeknek.

Ami viszont szokás szerint zseniális volt, az a korrajz. A 16-17. század Itáliájának elénk tárása a grandiózus európai tablók után már-már gyerekjáték Passuthnak, mégis érdekfeszítő volt olvasni a sok itáliai városállam, tartomány bonyolult diplomáciai kapcsolatait, a családok összefonódásait, viszályait. Nápoly, Ferrara, Róma, Velence - csodás helyszínek, különböző hangulatokkal, társadalmi berendezkedéssel, szokásokkal, amik között szívesen kalauzol Passuth. Rájöttem, hogy az ilyen jellegű írásait bármeddig tudnám olvasni, csak győzzem fejben tartani a sok nevet és más adatot.