Nehéz szavakba önteni, mit is gondolok erről a könyvről, ami az írónő első és utolsó regénye is egyben. A fő gondom az, hogy mennyire befolyásolja a kötet megítélését a tény, hogy a megjelenése után nem sokkal Sylvia Plath 30 évesen öngyilkos lett. Ha nem lenne ez a végtelenül szomorú önéletrajzi vonal, akkor is kulcspozíciót foglalna el a modern irodalomban, vagy csak egy átlagos, könnyen felejthető történet lenne egy újabb meg nem értett nőről? Azt gondolom, hogy bár a jelentőségét nem veheti el semmi, biztosan sokkal kevesebben olvasták és ismerték volna.

Plath őszinte és bátor vallomása, ahogy a depressziót belülről írja le, nem egy egyszerű memoár, hanem egy igényes szépirodalmi alkotás. A depressziót, az idegösszeroppanást olyan kifejező költői képekkel szemlélteti, ami a szerencsés kívülállóknak is bepillantást enged a betegségben szenvedők lelkivilágába. A legkifejezőbb, visszatérő metafora a regény címét is adó üvegbura. A depressziós Esther úgy érzi, mintha egy üvegbura alatt élne, amiből láthatja a külvilágot, és mások is láthatják őt, de mintha az átlátszó üvegfalon nem jutnának át a gondolatok vagy az érzések. Senki nem ismeri a valódi vágyait vagy érzelmeit, nem tud megnyílni senkinek, nem tud kötődni az emberekhez. Csak azt érzi, hogy valami nem stimmel vele, más mint a többiek, és bár egy darabig próbál "normálisnak" tűnni, szerepet játszani, a bura alatt lassan elfogy a levegő.

Ráadásul a történet idején (50-es évek) a depressziót nem tartották betegségnek, hanem egyszerű hisztinek (ahogy ma is sokan). Nem vették komolyan Esther egyre súlyosbodó tüneteit, sőt, inkább igyekeztek azokat elbagatellizálni, titokban tartani. A hozzátartozói - és sok orvos - nem értették, mi baja lehet egy ragyogóan okos, tehetséges, csinos fiatal lánynak? Hiszen a középiskolában és az egyetemen sorra nyerte az ösztöndíjakat, biztosan fényes karrier előtt áll, mint... titkárnő vagy gépírónő, aztán ha kiszórakozta magát, várja a háztartás férjjel és gyerekekkel - mert ez minden nő álma. Ez volt a közvélekedés Esther korában, akinek az üvegbura mellett az üvegplafon jelenségével is szembe kellett néznie. Lehet akármilyen tehetséges tollforgató, a vágyott szakmák, mint az újságírás, lapszerkesztés, regényírás elérhetetlenek számára, egyszerűen nem vették hozzá komolyan.

Egy férfi számára elképzelhetetlen az a nyomás, amit a társadalmi szerepelvárások gyakoroltak a nőkre. A lehetőségek végtelen tárháza állt előttük, űrhajóstól kezdve "tűzoltó lehetsz vagy katona, vadakat terelő juhász", anyuka meg csak aludjon és álmodjon ilyen jövőképekről. A nők sorsa hamar eldőlt, iskola, férjhezmenés, gyerekszülés, boldogan éltek, míg... és jaj annak, akinek ez nem tetszett. Márpedig Esther-nek ez kevés volt, és itt rejlik a lelki válságának a kulcsa: a választás teljes hiánya. Akinek nem állt szándékában családot alapítani, annak egyszerűen nem létezett más alternatíva. Az elérhetetlen karrierálmok, a lét céltalansága, értelmetlensége a teljes elkeseredésbe taszítják a lányt, aki az öngyilkossággal is megpróbálkozik.

Sylvia Plath utolsó időszakának szomorú mementója ez a regény, egyfajta fiktív napló, ami közben bőven kínál kapcsolódási pontokat a modern irodalom más képviselőivel. A fiatalok útkeresése, céltalansága, beilleszkedési nehézsége a Zabhegyezőt juttatja az eszembe, az elmegyógyintézet zárt világa a Száll kakukk fészkére hasonló helyszínét, a női szerepelvárások útvesztője pedig Margaret Atwood fő témája lesz pár évvel később. Fantasztikus, hogy a tragikus sorsú írónő egyetlen regényével és néhány verseskötetével milyen hatást gyakorolt az irodalomra, és mennyi mindent adhatott volna még...