Egy ideig ez volt az utolsó könyv, amit a Nobel-díjas szerzőtől olvastam - a tizedik a sorban. Tíz könyv után már egészen jól kiismertem a stílusát, megszeretnem viszont nem sikerült. Coetzee írásai fontosak, mélyek, elgondolkodtatóak, de kicsit sem élvezetesek. Ezt már sokszor leírtam róla, úgyhogy a Slow Man elemzése közben többnyire csak ismételni tudnám magam. A visszatérő témák, mint a kívülállóság, a társadalom peremére szorulás, a kiszolgáltatottság ezúttal is jelen vannak, csak kicsit más köntösben. Ezúttal egy idős ausztrál férfi, Paul Rayment történetén keresztül bomlanak ki ezek az égető problémák. Paul egy baleset következtében elveszíti az egyik lábát, miáltal eddigi aktív életének vége szakad, hiszen még a házát sem tudja segítség nélkül elhagyni. Hosszas otthoni ápolásra szorul, ám nehezen viseli a hozzá érkező nővérek leereszkedő, kioktató stílusát. Végül Marijana Jokic, a horvát származású ápolónő személyében megfelelő segítsége érkezik, akivel hamar megtalálja a közös hangot. Egy ponton túl a kapcsolatuk átlépi a beteg és ápolója szerepkört, és Paul a Jokic-család felforgató elemévé válik, miközben ő csak segíteni akar nekik. Közben feltűnik a színen Elizabeth Costello, Coetzee korábbi regényének címszereplője, egy sikeres írónő, aki a semmiből előbukkanva hirtelen beköltözik Paul-hoz, és nem nagyon tudtam mit kezdeni a karakterével. A regény lezárása sem kecsegtet nagy csinnadrattával, hiszen nem a cselekmény fordulatai, hanem a közben felmerülő kérdések számítanak igazán.

Coetzee mestere annak, hogyan lehet 250 oldalba annyi gondolkodnivalót bezsúfolni, amire más írónak legalább 800 oldal kellene. Való igaz, hogy a gondolatmorzsák mellé nem kínál izgalmas történetet, így valójában egyik okfejtés követi a másikat. Szerencsére ezek nem légből kapott, emberidegen témák, hanem nagyon is átérezhető, magunkévá tehető felvetések. Paul Rayment története azonnal rávilágít az idősgondozás, a betegápolás visszásságaira. A magatehetetlen, de teljesen épelméjű betegek teljes kiszolgáltatottsága vadidegen embereknek kényes téma, ugyanúgy, ahogy az ápolók és pácienseik bonyolult kapcsolata is. Előfordulhat, hogy a nemrég még aktív, felelős pozícióban lévő beteget hirtelen újra gyermekként kezelik és gagyognak neki, ami nyilván rendkívüli megalázó élmény. Másfelől a segítőre való tökéletes ráutaltság, főleg ha a kezelés eredményes is, óriási hálát ébreszthet a páciensben, ami esetleg továbbalakulhat valami más érzelemmé is. Ez történik Paul és Marijana esetében is, ám Paul beéri annyival, hogy a Jokic család jótevője legyen.

Igen ám, de mi számít jótettnek? Az, amit mi helyesnek tartunk, vagy az, amit a másik gondol jónak? Paul Marijana legidősebb fiának szeretné finanszírozni a továbbtanulását, ám a szülők más véleményen vannak. Hogyan lehet segíteni egy gyereknek úgy, hogy figyelembe vegyük az ő érdekét, de a szülők szempontjait is? Hogyan kerüljük el, hogy belegázoljunk a családfő büszkeségébe? Paul minden jószándéka ellenére is belegabalyodik ezekbe a bonyolult kérdésekbe, és csak nagy nehezen tud zöld ágra vergődni Jokicékkal. 

A helyzetet tovább nehezíti a Jokic család bevándorló státusza. A Horvátországból érkező szülők nehezen boldogulnak az idegen nyelvvel, kultúrával, így a kommunikáció gyakran félresiklik köztük és Paul között. Ráadásul önérzetükön is komoly csorba esik, amikor korábbi szellemi foglalkozásukat az új hazában alantasabb kétkezi munkára kell cserélniük. Bár jobban keresnek, új munkájukat cseppet sem találják kielégítőnek. Ezt a kisebbrendűségi érzést csak fokozza Paul segítő szándéka, az ő szemükben a tehetős, őshonos ausztrál férfi megkérdőjelezi a családapa kompetenciáit. Félnek attól is, hogy a magániskolába bekerülő Drago esetleg lenézi majd őket, és elszakad a gyökereitől. Ennek a gyökértelenségnek szép motívuma a fiú által manipulált fotó, amin a múlt századbeli ausztrál bányászok helyére a saját nagyapja arcképét montírozza, így kreálva magának történetet az új hazában is. Amit a Jokic-família nem sejt, hogy maga Paul sem mondható tősgyökeres ausztrálnak. Franciaországban született, gyerekkorában szülei válása miatt került Ausztráliába, de felnőve hiába tért vissza születési helyére, nem talált ott sem otthonra. Ott "az angol" volt, itt meg "a francia".

Végül pedig essen szó Elizabeth Costello karakteréről is, akit nem igazán tudok hova tenni. Írónői minőségben érkezik, hogy Paulról mintázza következő könyve egyik szereplőjét, de aztán az események katalizátorává és kommentálójává válik. Nem vesz részt a cselekményben, azon kívül marad, de ő mozgatja a szálakat, ő oszt meg fontos információkat a többi szereplővel. Rendkívül idegesítő figura, aki mintha maga írná a regényt, miközben szerepel is benne - hű de posztmodern. Mégis a Paul és közte lezajló eszmecserék adják a könyv gerincét, azokat a magvas gondolatokat, amikért érdemes Coetzee-t olvasni. Csak egy kicsit lenne szerethetőbb...