Teljes tudatlanságban kezdtem neki a latin klasszikusnak, annyit sejtettem csak, hogy a görög-római mitológiához kapcsolódik, de hogy miféle metamorfózisokról (az eredeti cím) lesz szó, arról fogalmam sem volt. Tartottam tőle, hogy majd valami ókori filozofálgatás következik majd 500 oldalon, de végül egész élvezhetőnek bizonyult Ovidius költeménye.

Csak a kötet felénél esett le, hogy a címben szereplő "átváltozásokat" szó szerint kell érteni. A mű cselekményének körülbelül 90%-át teszi ki, hogy Jupiter (a.k.a Zeusz) felkoppint egy halandó lányt, majd a féltékeny felesége, Junó (a.k.a Héra) bosszúból valamilyen állattá vagy növénnyé változtatja szerencsétlent. Szó sincs tehát filozófiai mélységekről, az egész mitológia mozgatórugója a szex. Jupiter kétes kalandjai mellett számos történetet olvashatunk, melyek a következő képlettel írhatók le: A szexelni akar B-vel, de B inkább változna ganajtúró bogárrá, minthogy engedjen - és lőn! A és B tetszőlegesen behelyettesíthető istenséggel, férfival, nővel, de még szülővel vagy testvérrel is - bizony, még a kereszténység térnyerése előtti, laza erkölcsű Római Birodalomban született ez a mű.

Ovidius voltaképpen összeollózta a klasszikus görög mondavilág azon történeteit, amikben bármiféle átalakulás történik. Felismerhetők az Iliász, az Odüsszeia és az Aeneis részletei is, így a görög teremtéstörténettől szépen eljutunk Római megalapításáig. A válogatási elven kívül azonban más összefüggés nincs a történetek között, így az összhatás elég kusza, egyik főhősről ugrunk a másikra, csak az átváltoz(tat)ás motívuma a közös. Nem könnyíti meg az olvasó dolgát az sem, hogy a karakterek többféle néven is szerepelnek, hol a görög, hol a római/latin névváltozatukkal, vagy éppen valamelyik állandósult jelzőjükkel.

Egy idő után el is engedtem ezt a dolgot, és inkább csak sodródtam a szépséges szöveg szövevényes sorain, ami Devecseri Gábor zseniális fordítómunkájának eredménye. Ahelyett, hogy görcsösen a cselekménybe kapaszkodtam volna, inkább élveztem a szavak játékát, a rímeket, az alliterációkat, az érzékletes leírásokat. Ritkán esik meg velem, hogy a szöveg virtuozitása jobban megragad, mint a történet mondanivalója. A latin eredetit persze nem tudom hozzámérni, de Devecseri mentette meg nekem Ovidius buja, kusza, önismétlésekkel teli művét.