Az örökség-ciklus második része világossá tette számomra, hogy ez egy olyan ifjúsági regény, amit csak a célközönség képes maradéktalanul élvezni. Paolini nem tudta felülmúlni magát az első részhez képest, a "tini-zseni" felhajtás pedig már régen kifulladt, annál is inkább, mert már bőven a húszas éveiben írta az Elsőszülöttet. Szórakozásnak, kikapcsolódásnak még így is tökéletes választás, csak ne támasszunk túl nagy elvárásokat vele szemben.

A regény legnagyobb baja a történetvezetés aránytalansága. A cselekmény szempontjából érdektelen, ráadásul ismétlődő epizódok tömkelege menekült meg érthetetlen módon a kiszerkesztéstől, és feleslegesen duzzasztották tekintélyes 700 oldalasra a könyvet. Kár, hogy ebből körülbelül 500 oldal értékes csak. Mire is gondolok pontosan? Nehéz spoilerek nélkül elmagyaráznom. Három nézőpont-karakter szemszögéből követjük az eseményeket, az első nyilván Eragon, aki Saphirával a tündék országába utazik és kemény kiképzésen vesz részt, hogy aztán testben és lélekben is megújulva térjen vissza a harcmezőre. Aztán ott van Roran, Eragon unokatestvére, akinek szintén fenekestül felfordul az élete, és kénytelen lesz elhagyni szülőfaluját. Végül pedig Nasuada, a királylány is nézőpont-karakter lett, de hogy miért, az sajnos nem derül ki. Semmi fontos nem történik az ő jeleneteiben, amit ne lehetne a másik két főhős történetszálaiban bemutatni.

Természetesen Eragon változik a legtöbbet a történet folyamán, de ezek a karakterformáló események is teljes összevisszaságban lettek bemutatva. A regény legalább felét teszi ki a tündék birodalmában töltött idő, ami persze rendkívüli élményt jelentett főhősünknek, mégsem hiszem, hogy minden napját, reggeltől estig végig kellett volna követnünk. Ebben a részben rengeteg az ismétlés, ami főleg a regény lezárása után válik bosszantóvá, akkor tárul elénk ugyanis teljes valójában Paolini hebehurgyasága. Mintha 600 oldalnál rászóltak volna, hogy "ok haver, most már azért fejezd be ezt a könyvet, drága a papír", és ő 100 oldalba belezsúfolt olyan meghatározó eseményeket, mint Eragon és Saphira első debütálása a csatatéren, vagy éppen Eragon és Roran keserédes találkozása. Az is szinte csak futólag derül ki, hogy valójában ki is főhősünk igazi apja - igazán elhanyagolható részlet ahhoz képest, hogy mi volt kedden a reggeli a tündéknél. Ráadásul Eragon reakciója is szörnyen elnagyolt volt: egy ilyen, a teljes identitását felülíró, hatalmas horderejű felismerést három mondatban elintéz magában, miközben korábban oldalakon át nyígett azon, hogy a tündéknél nem ehetett húst.

A történetben tehát sajnos elhibázottak a hangsúlyok, teljesen lényegtelen események és mozzanatok kapnak fölösleges figyelmet, miközben a valódi, fajsúlyos problémák és kérdések felett csak elsuhanunk. Még mindig rengeteg a leírás is, Paolini szerelmes a saját maga kreálta világba, és szinte már kényszert érez arra, hogy minden erdőt, hegyet és várost a legaprólékosabban bemutasson - akkor is, ha erre semmi szükség. Azt hiszem, itt mutatkozik meg leginkább a Paolinit Tolkientől elválasztó hiányosság. Tolkien képes volt úgy elénk festeni tájakat, országokat, kultúrákat, hogy egy sorát sem éreztük felesleges időhúzásnak - mert nem is volt az. Úgy hozott létre világokat, hogy azok szerves részét képezték a történetnek, de nem kerekedtek fölé, hanem értelmes hátteret szolgáltattak. Paolininek nincs meg ez az arányérzéke, ő szinte kérkedik az egyébként nem túl eredeti fantáziavilágával.

Ebben a részben viszont legalább nem csak A gyűrűk ura hatása érződik markánsan, hanem a Csillagok háborújáé is. Eragon kiképzése a tündéknél kísértetiesen emlékeztet Luke Skywalker elvonulására Yoda mesterhez a Dagobára. Sajnos Paolini-padavan nem vehetett részt hasonló fantasy-kurzuson Tolkien mesternél.