Végre megtört a jég, és egy olyan könyv akadt a kezembe, ami lekötött, elgondolkodtatott és megérintett. Nem is tudtam sokáig húzni a kiolvasását, az oldalak csak peregtek egymás után. Pedig nem volt könnyű olvasmány, hiszen nem voltak benne látványos, akciódús jelenetek, vagy pörgős párbeszédek, ráadásul a témaválasztás is rendkívül ritka: az öregedés, az elmúlás lassú, fájdalmas folyamata. Néhány évvel ezelőtt biztosan nem nyújtott volna ilyen sokat számomra Jókai Anna műve, és később, idősebb fejjel még többet értek majd meg belőle, de épp abban a korban talált meg, amikor az ember először döbben rá, hogy talán ő sem él majd örökké. Ráébresztik erre a gyerekei, a tanítványai, akik már maguk is szülők és érzi a csontjaiban is, hogy lassan ideje átváltani arra a bizonyos B oldalra. De "Ne féljetek" a B oldaltól, mert bár az A-n vannak a slágerek, a B oldal tartogatja az igazi csemegéket!

Jókai Anna ott veszi fel hősei életének fonalát, ahol azt más szerzők általában szépen elvarrják, és a nyugdíjazásuk környékén ismerjük meg Máriát, a volt légiutaskísérőt, a büszke, hiú, intelligens és szépséges nagybetűs nőt, férjét, Richárdot, az oroszlánszívű ügyvédet, Máriót, Mária volt szerelmét, a zseniális pszichiátert és párját, a ragaszkodó, odaadó Villőt, aki egy idősek otthonában dolgozott. E négy központi karakter sorsán át rajzolódnak ki azok az öregedés-történetek, amik valamelyikével biztosan tudunk azonosulni. Bár társadalmilag nem igazán reprezentatív karaktereket láthatunk, hiszen mind a jólszituált budapesti értelmiségiek közé tartoznak, a történet előrehaladtával a pozíció háttérbe szorul a testi-lelki folyamatok leírásakor. Elsüthetném itt azt a közhelyet, hogy a halál nem válogat.

Nagyon nem mindegy azonban, hogyan jutnak el odáig. Akad a szereplők közt, aki szinte makkegészségesen, teljesen váratlanul hal meg, hatalmas űrt hagyva maga után. Más sokáig tagadja öregedését, dacol teste jelzéseivel, hogy aztán egy unoka érkezése új értelmet adjon nyugdíjas éveinek. Van, akire csak karrierje legvégén talál rá a szakmai elismerés, és igazolja évtizedek szellemi erőfeszítéseit. Végül pedig van olyan is, aki egész életét mások szolgálatában töltötte, és csak ebben a szerepben tudja elképzelni önmagát. Minden szereplőt láthatunk jobb és rosszabb napjain, a család fejeként, tetterős felnőttként, és bizony kiszolgáltatottan, az irányításról lemondva is. 

Természetesen az időskori évek értelmezhetetlenek lennének a szereplők gyermek- és felnőttléte nélkül, gyakran történik tehát utalás korábbi életeseményekre, ám ezeket át- meg átszínezi az eltelt idő és a tapasztalat. Néhány kapcsolat teljesen átértékelődik, és persze mindig van mit megbánni is. Magától értetődik az is, hogy a főbb karakterek nem csak lógnak a levegőben, szeretteik, családtagjaik is helyet kapnak a történetben. Velük együtt megjelennek a család és párkapcsolat különféle dinamikái, az örömök és a nehézségek is. 

A regény különleges narrációs technikát alkalmaz, a cselekmény, a párbeszédek zárójelek között jelennek meg, a hangsúly pedig azon van, hogy ezek a valós események miként csapódnak le a szereplők lelkében. A négy karakter belső monológjai váltják tehát egymást, néhol rendkívül élesen feltárva a házastársak, rokonok gondolkodásmódja közti különbségeket, vagy épp azt, hogy mennyire elbeszélnek egymást mellett.

Érdekes színezetet ad még a műnek a korszak is, amiben játszódik: a 80-as évek és a rendszerváltás korszaka, bár csak a háttérben sejlik fel, mégis sok változást hoz a korosodó szereplők életébe, és nem feltétlen pozitívakat. A politikai élet, a társadalom átalakulása által keletkezett értékválság beszivárog a regény sorai közé, és az írónő nem fél hangot adni kétségeinek sem. Ugyanolyan őszintén szól erről is, mint az öregedés minden aspektusáról, legyen az testi vagy lelki, gyötrelmes vagy örömteli. Ez az őszinteség hoz harmóniát és egyensúlyt a könyvbe, és menti meg az érzelgősségtől, de a búskomorságtól is.