Ismét egy kötelező olvasmányt emeltem le a polcról, és egyáltalán nem remegett a kezem, mikor ezt tettem - nem fűződnek rossz emlékeim ehhez a regényhez sem. Annyit azonban el kell ismernem, hogy 12-13 évesen még közel sem érett ahhoz az ember, hogy teljes szépségében élvezni tudja Jókai klasszikusát. Túl sok neki az idegen, vagy régies szófordulat, elrettentik az elmúlt korszak reáliái. Nem is a mai világunk tempójához szabta Jókai a könyvet: rá kell szánni az időt, hagyni kell, hogy az események a maguk komótos módján kibontakozzanak. 

Ha túl tudunk lépni romantikus lelkületű szerzőnk "univerzum", "világmindenség" és "apokalipszis" léptékű túlzásain, ha megfelelő helyen tudjuk kezelni a túlcsorduló hazaszeretet túlkapásait, akkor egy izgalmas, élvezetes és fordulatos kalandregényt kapunk egy történelmi panorámaképbe ágyazva. A Baradlay-klán hányatott sorsán keresztül bepillantást nyerhetünk a 1848-as szabadságharc és az azt követő megtorlások világába. Tehetjük ezt egy olyan szemszögből, amit a történelemkönyvek mind hiányolnak: az egyénéből. Láthatjuk, hogy míg a nagypolitika fent munkálkodik, addig lent, a közemberek között milyen játszmák folynak, ki hogy próbál érvényesülni, vagy éppen életben maradni. 

Jókai megmarad fatalistának karakterei megformálásakor is: főhőseink vagy földreszállt angyalok és istenek, vagy épp az ördög földi helytartói - egyszóval tökéletes kontrasztok találnak egymásra, még inkább kiemelve a másik jellegét. Természetesen a hazafias lelkület itt is megmutatkozik: a magyarok mindig egy kicsit jobbak, erősebbek, okosabbak az osztrákoknál vagy az oroszoknál - de ezt a részrehajlást igazán nem róhatja fel senki Jókainak.