Mikszáth borgőzös, pipafüstös vendéglőkben megfogalmazódott történetei meglepően sok aktuális társadalmi kérdést vetnek fel. Most éppen arra ad lehetőséget, hogy elgondolkozzunk azon, mihez is lehet kezdeni az olyan emberekkel, akik megrekedtek egy bizonyos kor keretei között. Ha jóindulatúak vagyunk, mondhatjuk azt, hogy szegény ember rossz korba született, és egy mosollyal, legyintéssel elintézzük az egészet. Létezik azonban egy kevésbé megengedő álláspont is: azoké, akik szerint az ilyen ember elmaradott, nem ide való.

A regény hősei mind megtalálják a helyüket a két álláspont között, maga az író inkább szelíden, elnézően bánik főhősével, bár azért nem spórol az iróniával sem. Pongrácz István karaktere valószínűleg az olvasókat is megosztja majd, de két dolgot nem vitathat senki vele kapcsolatban: a hatalmas szívét és a zsenialitását. Mert zseninek kell lenni ahhoz, hogy ki tudjunk bújni a társadalmi kötelezettségek, kötöttségek és felelősségek alól, hogy a törvényen kívül  állhassunk anélkül, hogy komoly költségekbe vernénk magunkat. Főhősünk megtalálta erre a receptet: egészen egyszerűen bolondnak tetteti magát, és belebújt az "utolsó magyar várúr" szerepébe. Szolgái, hű emberei lassan tényleg beleélik magukat szerepükbe, aki pedig nem ismeri, az ártalmatlan hóbortnak, szeszélynek véli az egészet. 

Sajnos - magyar történetről lévén szó - még egy ilyen tökéletesen kidolgozott stratégiába is csúszhat hiba, ami nem várt és tragikus végkifejlethez vezet.