Az Elfújta a szél és a Tamás bátya kunyhója után ismét Amerika kevésbé reklámozott oldalába nyerünk betekintést, ezúttal azonban nem mentegetőzhetünk az időbeli távolsággal, nem foghatjuk múlt századbeli őseinkre a mérhetetlen képmutatást és kizsákmányolást a fekete lakossággal szemben, ugyanis Stockett regénye a 60-as években játszódik. Az amerikai társadalom mentségére szolgáljon, hogy mindössze 50 évvel Martin Luther King és a szegregációs törvények eltörlése után az országot egy színesbőrű elnök vezeti.

Persze minderről a könyv hősei még álmodni sem mertek, bőven megelégedtek volna egy nyugodt, stabil és kiszámítható élettel, ami nincs kiszolgáltatva munkáltatójuk (és úgy általában a fehér társadalom) kényének-kedvének. Ezért is hatalmas és tiszteletreméltó vállalkozás, amibe belevágnak, kockára téve saját maguk és egész családjuk biztonságát. 

A könyv megörökíti azt a bonyolult és rendkívül kényes kapcsolatrendszert, ami a fehér hölgyek és fekete bejárónőik között kialakult. Kölcsönös egymásrautaltságban élnek, bizonyos szempontból (férfiak) mindannyian elnyomottak, és mégis az állandó szembenállás, irigykedés és alá- fölérendeltség jellemzi kapcsolatukat. A bejárónők nevelik a fehér gyerekeket, de vigyázniuk kell arra, nehogy jobban szeressék őket mint saját anyjukat. Ők takarítják a mosdókat és illemhelyeket, de használni már nem engedik őket - inkább építenek nekik egyet a sufniban. Ebbe a világba bombaként robban a változás néhány bátor nő kemény munkája eredményeként, és könyv végére csak reménykedhetünk, hogy mindegyikük megússza komolyabb következmények nélkül.