"Jajnemár!" - ez a felkiáltás szakadt ki belőlem körülbelül az ötödik oldal elolvasása után. Azt hiszem megtaláltam a Mrs. Dalloway párját: a Zénó tudata legalább annyira unalmas, érdektelen és követhetetlen. Egy szerencsétlen figura naplóját olvashatjuk, aki pszichoanalízisen vesz részt, hogy nem létező problémáit orvosolják. Így kénytelenek vagyunk megismerni életét egészen gyerekkorától kezdve. Főhősünk egyetlen mozzanatot sem hagy ki, ami személyiségének kialakulásában szerepet játszhatott, később pedig ugyanilyen alapossággal elemzi házasságának, illetve karrierjének alakulását. Sajnos azonban mindezt annyira csapongó, szenvtelen stílusban teszi, ami finoman szólva is csökkenti a könyv élvezeti értékét. Az érzelmek, gondolatok ilyen felboncolása, kizsigerelése teljesen tönkreteszi a történetet, ami egyébként sem túl érdekfeszítő: egy átlagos ember hétköznapjait, szerencsétlenkedéseit rögzíti, aki valamiért rendkívül fontosnak érzi magát és gondolatait - ám semmi maradandót vagy értékeset nem kapunk tőle. Úgyhogy most megveregetem a vállam, amiért végigkínlódtam ezt a "remeket", és keresek végre egy jó könyvet - felüdülés lesz!