Vannak azok a könyvek, amiket túl rövidnek érzünk, és akár 1000 oldal után is szívesen folytatnánk még. És vannak azok, amiket kész kínszenvedés végigolvasni, mert csak nyúlnak-nyúlnak, mint a rétestészta. Sajnos A varázshegy az utóbbi kategóriába tartozik, és bár tényleg mindenevő vagyok a könyvek terén, sokat és sokfélét olvastam már, mégis alig vártam, hogy a végére érjek. 

Már a cselekmény sem győzött meg: egy ereje teljében lévő, fiatal férfi "elássa" magát egy alpesi tüdőszanatóriumban, voltaképpen kivonja magát az élet terhei és felelősségei alól, miközben semmi baja sincs. A többi bentlakóval is hasonló a helyzet, egy-két komolyabb esettől eltekintve, akik aztán tényleg meg is halnak. A többség jókat eszik-iszik, "fekvőkúrázik" vagy sétálgat. Ebben a nagy semmittevésben aztán rengeteg idejük marad elmélkedésre, és ezzel el is érkeztem a könyv második legnagyobb problémájához: a soha véget nem érő, parttalan eszmefuttatásokhoz, vitákhoz. A történet kétharmadát ezek alkotják, vagyis izgalmas fordulatokra ne számítsunk. Ha mindez nem lenne elég, az íróról sem alakít ki túl pozitív képet regénye, hiszen szenvtelenül, ridegen bánik hőseivel, meg sem próbál együttérzést kelteni irántuk. 

Összességében tehát nehéz bármit is találnom A varázshegyben, ami tetszene, hacsak az nem, hogy vége lett.