Életünk egy-egy nehezebb pillanatában biztosan sokunknak eszébe jutott már, milyen egyszerű megoldás lenne, ha fognánk magunkat, kisétálnánk az ajtón és soha nem néznénk vissza. Nem nyomasztana többé a sok kínzó gondolat, és tiszta lappal kezdhetnénk egy boldogabb életet. Pirandello regényében ezzel az ötlettel játszott el, megtetézve azzal, hogy főhőse nem pusztán eltűnik, hanem egy szerencsés (?) véletlen folytán halottnak is hiszik. Minden adott tehát a gondtalan, szabad léthez.

Mattia Pascal azonban képtelen függetleníteni magát eddigi életétől, a társadalom szabályai továbbra is béklyóba kötik őt. Hiába változtatja el külsejét, a személyazonosság nem csak ezen múlik. Hiába kezdene új kapcsolatba, a törvény előtt házas ember. Így aztán kénytelen-kelletlen ismét felvenné régi életének fonalát, ám ez sem olyan egyszerű: két évvel állítólagos halála után felesége újra férjhez ment és gyereket is szült, szülővárosában nem emlékszik rá senki. A felismerés több mint sokkoló - főszereplőnk élve eltemette saját magát.

Amilyen morbid, annyira csábító is belegondolni abba, mi történne, ha meghalnánk. Szívesen hízelgünk magunknak családunk és barátaink mérhetetlen fájdalmával vagy emlékünk soha meg nem fakuló képeivel, ám a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb: senki sem pótolhatatlan. Mattia Pascal keserves tapasztalatok árán tanulja meg ezt a leckét, saját sírfeliratát olvasgatva hagyjuk őt magára.