Az Emma után fenntartásokkal vágtam bele egy újabb Jane Austen-kötetbe, ugyanis a címszereplő annyira ellenszenvesre sikerült, hogy alig tudtam végigkínlódni a regényt. Szerencsére erről most szó sincs, a két testvér, Elinor és Marianne bár kissé idealizáltak, közel sem olyan idegesítőek, mint Emma. Közrejátszik ebben nehezebb sorsuk (azért ne gondoljunk tragédiára, szegényeknek öt hálószoba helyett csak három jutott a házukban), és szerelmi csalódásaik. Nagy reményekkel telve vesznek részt a társasági életben, de bimbózó kapcsolataikra hamar árnyék vetül. Ez csak azért kínos, mert Austen idejében a hölgyek nem válogathattak sokáig kérőik között: az első szimpatikusabb úrral meg kellett kötni a frigyet, különben még könnyűvérűnek tartották volna őket. Megismerkedni ráértek az esküvő után, különben is a házasság inkább gazdasági fogalom volt, semmint romantikus kapcsolat. Bármennyire forradalmi volt is Austen érzelmeken alapuló párválasztása, a piszkos anyagiak még így sem maradhattak ki a számításból. Az imádott férfi jellemzése tömören így nézett ki: magas, művelt és évente X ezer fontot hoznak a birtokai. Bizony a vagyon házasodott a vagyonnal, és a kölcsönös szimpátia csupán szerencse kérdése volt.

A regény egyébként pont olyan, mint egy csésze langyos tea (ahogy Austen többi műve is): semmi túlzás, vagy elragadtatott érzelmek, netalán durva jelenetek. Egy-két kevésbé kiszámítható fordulattól eltekintve a cselekmény nyugodtan, szép csendben csordogál a végkifejlet felé, ami szintén nem katartikus beteljesülés, hanem inkább a szereplők békés elengedése. A két nővér persze megtalálja a boldogságot, de nem a szőke herceg mellett, és nem is kacsalábon forgó palotában. Csendes, egyszerű boldogság ez, amivel persze sokan kiegyeznének.