Lebilincselő, egyszersmind lesújtó élettörténet, ami több politikai rendszeren is átível. Egybefüggő, áradó belső monológ, a főhős kisgyerekkorától egészen halálos ágyáig. Ez a narrációs módszer két dolog miatt is érdekes: egyrészt remekül megjeleníti a karakter személyiségfejlődését, miközben folyamatosan visszautal korábbi, számára jelentős motívumokra, újabb és újabb megvilágításba helyezve azokat. Másrészt viszont az egész cselekményt az ő szemén keresztül látjuk, az ő belső reakcióit olvashatjuk, ami kissé egyoldalúvá teszi a művet. Ezt csak úgy sikerül megtörni, hogy főhősünk gyakran saját magának is hazudik, igyekszik jobb színben feltüntetni magát, ami folyamatos feszültséget eredményez.

A regény fő témája az egyén szakmai és magánéleti sikertelenségének kutatása, okainak feltárása. A nagy magyar valóság apró mozzanatai sokak számára ismerősek lehetnek, de így, ömlesztve elég elkeserítőek. Főhősünk egy olyan kor gyermeke, ahol a látszat fenntartása, a kettős beszéd alapkövetelménynek számított, az emberi kapcsolatok mesterkéltek, érdekközpontúak voltak, és a folyamatosan változó erőviszonyok közepette állandósult a bizonytalanság. Ehhez képest ő mindig kimondja, amit gondol, a változásokra későn reagál, és általában nem a megfelelő emberek mellett áll ki. Nem egy érdekérvényesítő típus, és a saját képességeiről is kicsit eltúlzott a véleménye. Szép reményeit szerelemben és munkában is a hétköznapok egyhangúsága, az átlagemberek kicsinyessége töri derékba, de ha őszinte akarok lenni, sajnálatot nem igazán éreztem iránta. Főhősünk ugyanis nem lett szimpatikus, nem sikerült őt megkedvelni, bár ez a reakció is a regényben bemutatott felszínes és üres kapcsolatokra rímel. Így peregnek le főhősünk napjai és a regény lapjai is, látszólag értelmetlenül, lelketlenül, de közben azért mégiscsak volt egy-két villanás, amiért azt lehet mondani, hogy megérte.