Egy Nobel-díjas szerző regényétől mindig sokat vár az ember - igaz, hogy a Booker-rel szemben itt nem egy konkrét művet, hanem az egész munkásságot díjazzák, a Nobel mégis visszamenőleg "rangot" ad egy író korai köteteinek is. Persze az olvasót érheti csalódás is a túlzott elvárások miatt, talán túl elvontnak, művészieskedőnek találhatja az írást, nem érti, hogyan kaphatott valaki Nobelt ilyesmiért? Felmerülhet az is benne, hogy talán ő maga túl kevés a könyv megfelelő értékeléséhez, és keserű szájízzel dobja azt félre. Aztán megeshet az is, hogy bár érzi, nem sikerül minden apró rezdülést, gondolatmorzsát tökéletesen megragadnia a regényből, mégis talál egy fonalat, amivel kapcsolódhat az író mondanivalójához. És ha megvan ez a kapocs, a flancos Nobel-díj már nem is számít igazán.
Toni Morrison egy olyan csoportot jelenít meg, akik az amerikai társadalom perifériájára szorultak, akikért nem áll ki senki. A Go tell it on the mountain nyomdokain járva, a színesbőrű amerikaiak keserű, igazságtalanságokkal teli életéből mutat epizódokat. Míg Baldwin a vallás szerepét hangsúlyozza a fekete társadalom életében, addig Morrison inkább a nők és gyerekek szemszögéből mutatja be ezt a képmutató, kegyetlen világot. Az egyenlőség eszméje hangzatosan cseng ugyan, mégsem részesül belőle mindenki: a fekete nők és gyerekek a társadalmi ranglétra legalján foglalnak helyet, ők a legkiszolgáltatottabbak. A fekete családfő, a fehér munkaadó, tanár mind-mind az elnyomó szerepét tölti be életükben. Egy olyan világrendet szolgálnak ki, amitől semmiféle elismerést, megbecsülést sem várhatnak. A családanyák bejárónőkként egy olyan világba kapnak betekintést, ami sosem fogadná be őket (ez a The Help fő témája), gyerekeik pedig olyan ideálképek között nőnek fel, amikre sosem fognak hasonlítani. Szívbemarkoló, hogy a fekete kislányok csak szőke, kék szemű babákkal játszhatnak, énképüket csak ez alapján tudják kialakítani, és már fiatalon azt tanulják meg, hogy ők csúnyák. Végignézik azt is, ahogy anyjuk mézesmázosan kedveskedik a szőke játékbabára megszólalásig hasonlító, gazdag fehér kislánynak, miközben hozzájuk soha nincs egy jó szava sem.
A "szó", a nyelvhasználat egy elkeseredett hatalmi játszma fegyverévé válik: a fekete nők egyedül a saját gyerekeik fölött rendelkezhetnek, így hát saját alacsony státuszukat azzal próbálják erősíteni, hogy a gyerekeiket (főleg lányaikat) alázzák meg. Egyedül rájuk mondhatják, hogy csúnyák, buták, rosszak, csak őket áll hatalmukban szidalmazni. Ezzel viszont újratermelik elnyomott helyzetüket, hiszen azok a kislányok, akik abban a meggyőződésben nőnek fel, hogy értéktelenek, magukat sem tartják majd sokra, az alacsony önbecsülésük pedig ugyanolyan kilátástalan életpályára sodorja őket, amilyen az anyjuké, nagyanyjuké, dédanyjuké is volt.