Bár a rajzfilmhez képest sokkal kevesebb benne a humor (voltaképpen nincs is) és sokkal több a nyers realitás, még így is rendkívül szerethető könyvről van szó. A Bambihoz hasonlóan minden sorból sugárzik a természet szeretete és tisztelete, a meggyőződés, hogy mi, emberek nem igazán tudjuk, hol is van a helyünk ebben a világban. Régen elvesztettük már a kapcsolatot a természettel, és önhittségünkben azt gondoljuk, hogy minden értünk van. Pedig a rókák, őzek, nyulak, madarak, stb. szabad népe köszöni szépen, remekül meglenne nélkülünk, sőt. Egy tökéletesen működő rendszerbe nyúltunk bele, hogy saját igényeinket kielégítsük, miközben vissza nem adtunk semmit. Az erdei ragadozók elől levadásszuk a zsákmányukat, utána pedig fel vagyunk háborodva, ha a haszonállatainkat kénytelenek megfogni. Nem gond, őket is ki lehet irtani, különben is, milyen szépek a rókaprémes bundák...

Fekete István tehát igazán negatív képet fest embertársairól, egy rókacsalád sorsán át bemutatva a vadászat értelmetlenségét és kegyetlenségét. Vuk rendkívüli ravaszságával igazságot szolgáltat elpusztított családjának és kicsit minden erdőlakónak is. Az elárvult kisróka története egyszerre mutatja be az állatvilág szigorú, de igazságos törvényeit és az emberek nyakatekert kapcsolatrendszerét. Felsejlik a kis magyar faluvilág urambátyám viszonyulása, és ami Fekete legnagyobb húzása, hogy ez a képmutatás és kicsinyesség a háziasított állatokra is átragad. Gondoljunk csak Vahur szégyenére, és hogy milyen könnyedén kente az egészet egy másik kutyára.

Abban nem vagyok biztos, hogy a fentiek teljes egészében átjönnek a kötelező olvasmány célközönségének, de a természet szeretetére és tiszteletére a legkisebbeket is ráébresztheti. Csak a két részeg gúnárt (gunarat) hiányoltam...