Az előző részről az volt a benyomásom, mintha egy nekirugaszkodás lenne az utolsó nagy ugráshoz, és mint utóbb kiderült, nem is jártam messze az igazságtól. A Narnia Krónikái szerencsére egy olyan lezárást kapott, amit ez a kedves, fantáziadús sorozat megérdemelt. Viszontlátunk régi ismerősöket, szerzünk néhány újat, miközben szépen helyére kerül minden eddig homályos részlet. Lewis képes volt egységes, hihető rendszerbe foglalni Narnia képzeletbeli világát a miénkkel, amihez bőven merített a keresztény szimbólumokból is. Ez a rész amúgy is hemzseg a bibliai utalásoktól, az eddigiek közül talán ez a legnyilvánvalóbban nevelési célzattal íródott. 

A történet első felében az ifjú olvasók megtudhatják mivel is jár az, ha egy rossz szándékú, de agyafúrt lény (jelen esetben egy majom) visszaél társai hitével, és egy ál-istenség nevében kihasználja őket. Láthatják azt is, hogyan osztja meg a közösséget a bizalmatlanság, a kételkedés és félelem. Azon kevesekre, akik hűségesek maradnak az igazi istenséghez, rengeteg küzdelem vár. A regény csúcspontján aztán eljön az isteni igazságszolgáltatás, elválik egymástól igaz és hamis, és csak a végig kitartóaknak jár az örökreszóló jutalom. Lewis egy gyönyörűen megírt világvége-jelenettel vesz búcsút az eddig ismert Narniától, de ne higgyük, hogy cserbenhagyja olvasóit, a történet nem itt ér véget.

Talán ez az egyetlen gyerekkönyv, amiben Platón neve felbukkan, sőt nem csak a neve, hanem a barlang-hasonlat egy igazán sajátos, "narniai" verziója is. Anélkül, hogy teljesen lelőném a poént, csak annyit árulhatok el, hogy az eddig megismert Narnia csak árnya a valódinak, amit az arra érdemesek végül megpillanthatnak. Így lehetséges, hogy el is búcsúzunk ettől a varázslatos világtól, meg nem is, és így lesz ez az elválás olyan keserédes, mint Narnia krónikáinak valamennyi története.