Passuth ebben a kötetében az érett reneszánsz korába repít vissza bennünket, helyszínül pedig egy olyan izgalmas és rejtélyes várost választott, mint Velence. Akkoriban Velence közélete legalább annyira szövevényes és zegzugos volt, mint a lagúnái. A Tízek Tanácsa állt mindenki fölött, egykori kereskedők leszármazottai, akik most emberi sorsokkal kufárkodtak. A politikát és a diplomáciát átszőtte az ármány és a cselszövés, hiszen erős szárazföldi hadsereg és erőforrások híján Velence az "oszd meg és uralkodj" ősi elvét követte. Érdekházasságok, vesztegetés, átverés és zsarolás volt a fegyverük, és ezeket hosszú időn át sikerrel is alkalmazták. Az egyéni- és az államérdek gyakran összemosódott, a szűk politikai elit tagjai is kemény csatát vívtak egymással a pénzért és a hatalomért.

A regény három főszereplője közül kettő ennek a világnak a teremtménye: Morosini, az idős szenátor, önmagában képviseli mindazt, amit Velence jelképezett. Ravasz, éles eszű, számító és remek színész. Egyetlen gyenge pontja Cecilia, a ciprusi király fattya, aki egyfajta "politikai kurtizán" szerepet kapott a Tanácstól, és felcseperedve tökéletesen magába szívta a hely szellemét. Ők ketten kitalált figurák, ám a harmadik főszereplő, Giorgione életéről is olyan keveset tudni, hogy az író nyugodtan hagyatkozhatott a képzeletére. Giorgione, a fiatal festőművész vidékről csöppen ebbe az álszent, intrikus világba. Teljesen más szemmel néz a dolgokra, minden sallangtól, manírtól lecsupaszítva látja az emberekben és a történésekben a lényeget. Talán ez az, ami Ceciliát annyira lenyűgözi, hogy eddigi életét feladva, kedveséül fogadja a férfit. Szerelmük története a klasszikus kérdés allegóriája: vajon az érzelmek legyőzhetik-e az intrikát, a becsvágyat? Válasz nincs, nem tudjuk meg, hogy Cecilia képes lett volna végleg lemondani a fényűzésről, befolyásról egy csendesebb, hétköznapibb életért cserébe. Egy egész Velencét sújtó tragédia gyors véget vet mind a kapcsolatuknak, mind pedig a város fénykorának.