Atwood soron következő regénye egy olyan nőről szól, aki szinte az egész életét hazugságokra építi. Mivel sajnos volt már szerencsém hasonló emberhez, ezért az írónőnek elég nehéz volt bármiféle együttérzést kiváltania belőlem a főhőse iránt. Pedig gyönyörűen felépíti a karaktert, kezdve a csalódásokkal teli gyerekkorral, a lázadó kamaszkoron át egészen a boldogtalan kapcsolatokkal tarkított felnőttkorig. 

A könyv voltaképpen remek irodalmi illusztrációja annak a pszichológiai hatásmechanizmusnak, amit egy mérgező anya-lánya viszony jelent egy gyerek számára. A folytonos megfelelési kényszer, majd a korai ráébredés arra, hogy sosem lesz elég jó annak a személynek, akinek pedig feltétel nélkül kéne szeretnie őt, falási rohamokra készteti, végül pedig súlyos elhízásba hajszolja kislányt. Mintha a rárakódott zsírpárnák mögött keresne menedéket a világ támadásai elől.

Kislányból felnőtt nővé cseperedve sem tudja maga mögött hagyni kövérségét: bár a súlyfeleslegtől megszabadul, mániákusan küzd az ellen, hogy partnerei megismerjék a múltját, így az állandóan kísérti. Hiába talál ki meggyőző és idilli családképet, rokonokat, sőt alteregókat, legbelül feldolgozatlanul lappang benne a fájdalom. Így nem képes normális felnőtt kapcsolatok kialakítására sem. Több férfival is megismerkedik, férjhez is megy, szeretője is lesz, a valódi boldogságot mégsem találja. Az írónő férfi-nő viszonyok egész tárházát mutatja be nekünk, de mindegyiknél érezzük, hogy valami hiányzik.

A könyv különlegességét az életszerű és hiteles karakterábrázoláson túl a regény a regényben megoldás adja. Ugyanis a saját múltját átírni képes nő rájön arra, hogy más történetek megírásához is van tehetsége. Olcsó ponyvaregényekkel ér el hatalmas népszerűséget, amik valahogy mégis alkalmasak arra, hogy nyomon kövessük bennük alkotójuk személyiségfejlődését. Legújabb, éppen készülő regényének pedig furcsamód maga is szereplőjévé válik, elmosva a határokat a valóság és a kitalált világ között.