Ilyen az, amikor egy író rajongva szeret egy tájat és a rajta élő embereket, de nem hajlandó hamis idillt hazudni az 1920-as évek magyar pusztájára. Őszintén szólva kicsit sem rajongok a "délibábos rónaság" dicshimnuszát zengő, paraszti romantikát, falusi felsőbbrendűséget hirdető, talmi nosztalgiába süllyedő írásokért, hiszen, mint minden tökéletesnek, igazinak, követendőnak elénk állított példa esetében, úgy itt is igencsak kilóg a lóláb. Szerencsére Móra nem esik ebbe a hibába, nem hallgatja el, hogy bizony a parasztok között is (ahogy bármely más társadalmi csoportban) akad morálisan ingoványos vagy éppen értelmileg könnyűszerkezetes. Nem leplezi azt sem, hogy köztük is minden szentnek maga felé hajlik a keze, és az urambátyám politizálás vagy a "dögöljön meg a szomszéd tehene" mentalitás nem újkeletű dolgok.

Egyszerűen arról van szó, hogy Móra beleszeretett a paraszti világba, az élet lassú tempójába, a szikár nyelvhasználatba (amibe a sok tájszó miatt a mai olvasónak könnyen beletörik a bicskája), a sajátos humorba, vagy éppen a természettel szorosan összefonódott létbe. Igen ám, de itt a természet azé, aki birtokolja, vagyis a parasztember számára a legnagyobb kincs a föld. Ez adja meg a helyét, rangját a közösségben, ebben méri a vagyonát és bizony ehhez alakítja a családját is. Rengeteg regény szól az arisztokráciának tulajdonított érdekházasságokról, de parasztok földegyesítés jelszóval történő összeboronálásairól annál kevesebb. Pedig nagyon is létező és bevett szokás volt a szomszédos földek fiataljait összeesketni, hadd gyarapodjon a vagyon.

Ebbe az évszázados rendbe ver éket az I. világháború, majd a Tanácsköztársaság. Az életerős, fiatal férfiak vagy odavesztek a harcokban, vagy roncsként kerültek haza (ki hallott még akkor a poszttraumás stresszről). Furcsa mozaikcsaládok jötték létre, mikor az özvegy(nek hitt) asszonyok újraházasodtak, vagy a náluk raboskodó "muszkákkal" melegedtek össze. Ezekhez a merőben szokatlan élethelyzetekhez kellett hozzáigazítani a paraszti erkölcsöt, ami azért sikerülhetett viszonylag zökkenőmentesen, mert mindig is közelebb állt a természet rendjéhez, mint a merev, felülről erőltetett normákhoz. Móra egy ilyen mozaikcsalád történetét dolgozza fel, ahol a fiatal nő kislányával az apósánál és anyósánál marad özvegyen, majd összekerül a háborúból hazatérő régi ismerőssel, akivel aztán újra családot alapít. A nyugalom és boldogság időszaka azonban igencsak rövid, családi tragédiák és váratlan események szomorú véget vetnek a biztatóan alakuló történetnek.

Ahogy a benne megénekelt család, úgy a regény is egy lefelé ívelő utat jár be, a kezdeti humoros, anekdotázós paraszti életképeket (a'la Mikszáth) hirtelen rideg, realista, már-már dokumentarista stílusban megírt jelenetek (Móricz) váltják, hogy aztán a regény vége egy különös, homályosan balladai eseménysorba (Arany) csapjon át. A könyv úgy végződik, akár egy királydráma, szinte alig marad életben főszereplő - leszámítva az egyetlen, háttérben szerényen megbújó, de mindig jelen lévő természetet, akiről Móra szépséges, lírai leírásokban emlékezik meg.