Az erőszak az agyban lakozik, nem az izmokban.

Ez Guillou regényének visszatérő motívuma, ám azt csak indirekt módon fogalmazza meg, hogy az ellenszere is ott van. Meglepően, sőt váratlanul erős könyvet pipálhattam ki a várólistámon, ami pár éve elég nagy visszhangot is keltett az agresszió nyers ábrázolása miatt. Mint egy Pál utcai fiúkba oltott Harcosok klubja, vagy az Iskola a határon és A hullám keveredése - sok regényt írtak már a diákok életéről, csoportdinamikájáról, hierarchiájáról, de Guillou  úgy képes írni az erőszak lelki vetületéről, ahogy kevesen. Hogyne, hiszen könyve alapját kamaszkori élményei adják. Tűpontosan ábrázolja a testi és lelki bántalmazás minden formáját, a családon belüli erőszaktól kezdve a bentlakásos iskolák kegyetlen beavatási szertartásáig.

A központi karakter Erik, akit agresszív apja minden egyes nap agyba-főbe ver, válogatott eszközökkel, kíméletet nem ismerve. Számomra ez a legfájdalmasabb rész a könyvben, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan képes mindezt Erik anyja végigasszisztálni, hogyan tehetnek ekkora különbséget Erik és az öccse között, akihez egy ujjal sem nyúl az apa (a történetből nem derül ki, hogy esetleg Erik "csak" mostohafia a brutális férfinak, nem mintha ez bármiféle felmentést is jelentene). Óriási megkönnyebbülés a fiú számára, amikor egy jó nevű bentlakásos iskolába kerül, és így megszabadul a szörnyeteg apjától és az előző iskolájában szerzett "hírnevétől" is. Erik ugyanis bandavezér volt, egy kemény iskolai klikk főnöke, akik nyers erővel tartották sakkban a többi diákot. Az új helyen aztán igyekszik nem keresni a bajt és a tanulmányaira koncentrálni, de az erőszakos múltja folyton kísérti, és újra meg újra összetűzésbe kerül a felsőbb évfolyamra járó, mindenható Tanács tagjaival. 

A regény legnagyobb részét ezek a játszmák alkotják, az örökös összetűzés-bosszú-megtorlás minta szerint. Állandó a feszültség, hogy Erik mikor kerül újra bajba, hogyan kerül ki a konfliktusból anélkül, hogy kicsapnák, és ezért milyen újabb eszközökkel lehetetlenítik majd el iskolai életét. Ennek a 15 éves fiúnak folyton azzal az erkölcsi dilemmával kell szembenéznie, hogy reagáljon intellektuális módszerekkel a vele szemben alkalmazott fizikai erőszakra. Hogyan őrizze meg méltóságát, miközben nem használja ki azt a fizikai és lelki "előnyt", amit fájdalmas múltja adott neki? Mindig a penge élén táncol, de valahogy mindig eligazodik a morális útvesztőben új barátja, Pierre segítségével. A két tizenéves fiú filozófiai elmélkedései igazán üdítő megszakításai a feszült légkörnek.

Erik a legnagyobb küzdelmet mégsem a felsőbbévesekkel vívja, hanem a múltjával. Ő, aki az apai verések hatására mindenkinél jobban tűri a fájdalmat, és aki egykori bandavezér révén mindenkinél jobban tud verekedni, képes lesz-e más módszerekhez nyúlni mikor bajba kerül? Azt hiszem, hogy a válasz igen, és Erik végül sosem alkalmaz felesleges erőszakot, a konfliktusok nagy részében pszichológiailag kerekedik ellenfele fölé. Mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy a könyvnek van egy olyan olvasata is, hogy az otthoni verések mintegy felkészítették a fiút a bentlakásos iskola összecsapásaira, azaz valamilyen szinten legitimálhatók. Ezt erősíti a regény utolsó jelenete is, ami zárójelbe teszi az összes addigi erkölcsi győzelmet és ugyanoda kanyarodik vissza, ahol az egész elkezdődött.