Különleges élmény egy műfaj első úttörőjét olvasni, egyrészt érdekes, hogy mekkora utat tud bejárni egy irodalmi stílus, másrészt viszont a kezdeti csetlés-botlások kissé illúziórombolók is tudnak lenni. A Világok harca egy megannyi feldolgozást megélt, műfajteremtő sci-fi klasszikus, miközben éppen csak körbetapogatja az épp megszülető műfaj határait, a benne rejlő végtelen lehetőségeket. Talán ez az első regény, ami földönkívüliek támadásáról szól, és mint ilyen, először foglalkozik behatóbban a kérdéssel, hogy mi van, ha nem vagyunk egyedül az eddig csak a sajátunknak hitt univerzumban. 

A 19. század végére jutott el az emberiség (civilizáltabb részének műveltebb fele) oda, hogy a földről végre az égre emelje a tekintetét, és ott ne csak isteneket meg tündéreket lásson, hanem csillagokat és bolygókat. Bár egyelőre még csak gondolati síkon, de eljátszottak annak az ötletével, hogy talán nem mi vagyunk a világegyetem közepe, talán vannak rajtunk kívül más értelmes lények is odakint - a tudomány persze még nem állt olyan szinten, hogy ezt megerősíthesse vagy cáfolja. A vallás minden fejlődést gúzsba kötő uralma gyengülni látszott (Galileit annak idején már azért is perbe fogták, mert azt merte állítani, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva, ahogy addig hitték - Giordano Brunót pedig hasonló okokból ki is végezték). Miután a nagy földrajzi felfedezések lezajlottak, az ember úgy érezhette, hogy saját bolygóját már teljesen birtokba vette, annak teljhatalmú urává vált, jöhetett hát a következő logikus lépés: a bolygónkon túli világ. Jellemző az emberek felsőbbrendűségükbe vetett hitébe, hogy sokáig meg sem fordult a fejükben az, hogy talán nálunk intelligensebb létformák is létezhetnek. Wells volt az, aki felnyitotta a szemüket, és eléjük tárta az egyik legrémisztőbb forgatókönyvet: egy nálunk jóval fejlettebb, kegyetlen faj érkezését. Az eddig az evolúció csúcsának tartott ember rögtön egy leigázott, állati sorba jutott fajjá süllyedt, és átértékelni kényszerült a táplálékláncban betöltött helyét.

Ilyen, korához képest forradalminak számító kérdéseket vet fel a Világok harca, miközben a 19. század végének technológiai tudásával és nyelvezetével próbálja leírni ezeket a földönkívüli, magasan fejlett lényeket. A mai fejlett(ebb) technikával és tudománnyal, ami ráadásul bárki számára elérhető, ez már kissé megmosolyogtató. Képzeljük el, ahogy hősugarakról meg űrhajókról kell hihető leírást adni egy olyan korban, amikor a távíró volt a legfejlettebb kommunikációs eszköz. Vagy azt a jelenetet, amikor az óriási lépegető lények elől lovaskocsival menekülnek. Ahogy kora tudományos környezetének nem voltak eszközei a világűr behatóbb kutatására, úgy hiányzott Wellsnek is a szükséges nyelvezet és háttértudás az onnan érkező lények leírására. (Ne felejtsük el a regénybő készült rádiójátékot sem, ami tömeghisztériát okozott, annyira hihetőre sikerült.)

Az ilyen gyermekbetegségekkel együtt is szórakoztató olvasmány Wells műve, hiszen a mai populáris kultúránkban oly népszerű műfaj alapjait tette le. Bár nem vagyok megrögzött sci-fi rajongó, mégis fontosnak tartom ismerni a klasszikusokat, mert így teljesen más perspektívába kerülnek korunk alkotásai.