A történelem-fetisiszta szerző ezúttal egy bevallottan távoli és ismeretlen világba, a 12. századi Bizáncba kalauzol el bennünket. Óriási háttértudást felhalmozva ír a hajdani szuperhatalomról, annak ezer éves történelméből épp azt a korszakot emeli ki, amikor kis hazánkkal is szoros kapcsolatba került. Néhány alapvetés a regény történelmi hátteréhez: a Római Birodalmat hanyatlásakor kettéosztották Nyugat- illetve Keletrómai Birodalomra, utóbbinak lett a központja Bizánc. Később, a nagy egyházszakadás után a görögkeleti egyház központja is lett. A nyugati-latin műveltséggel szemben a görög gyökerekhez nyúltak vissza, egy kis ázsiai beütéssel. Ez a különleges, a miénkkel rokon, de mégis egzotikus kultúra, a keresztény vallás kétféle megközelítése, a nyugati és keleti világnézet vetélkedése izgalmas keretet ad Passuth művének.

A regény két központi alakja Mánuel, a magyar anyától született bizánci császár, akinek négy évtizedes uralkodása a birodalom utolsó fénykorát jelentette, valamint Béla/Alexiosz, a magyar királyfi, akit a császár fiává fogad. Passuth elmondása szerint a mellékszereplőket sem kellett kitalálnia, az udvari krónikák megőrizték az összes rokon, feleség és szerető nevét és tetteit - ezekből kiderül, hogy a bizánci felső tízezer mindennapjai nagyon is hasonlíthattak a mai szappanoperák cselekményéhez: csupa szerelem, féltékenység, ármány és cselszövés. Maga a császár személye mégis e nihil fölé magasodott, istenként tisztelték és mindenhatóságát szertartások tömkelegével is hangsúlyozták. Passuth ragyogóan jeleníti meg Mánuel életének kettősségét, a karizmatikus, intelligens férfit, aki mégiscsak ember, szeret és gyűlöl, illetve az istencsászárt aki bölcsen uralkodik kontinensnyi birodalma fölött. Érdekes az a kettősség is, ahogy a bizánciak viszonyultak uralkodóikhoz, egyszerre voltak közeliek és távoliak, hiszen a népakarat juttatta őket hatalomra és taszíthatta is le onnan, miközben halandó keze nem érinthette a bíborsarut viselő isteni helytartót.

Mánuel mellett Béla kap kiemelt szerepet a műben, voltaképpen ő a kapocs ehhez a távoli világhoz. A 12 évesen Bizáncba került ifjú sokáig a császári cím várományosa volt, Mánuel talán rajta keresztül tudott kapcsolódni édesanyja szülőföldjéhez, ahova mindig vágyott egy kicsit. A görög műveltséget és államszervezést elsajátítva, magyar gyökereit nem feledve, az ifjú herceg végül III. Béla királyunkként került be a történelemkönyvekbe.

A két főszereplőt Passuth érzékelhető rajongással veszi körül, idealizált alakjuk szó szerint a többi szereplő fölé magasodik. Ők ketten nem csupán magasabbak, erősebbek és szebbek a többi bizáncinál (a pártütő Andronikoszt leszámítva), de okosabbak, érzékenyebbek és bátrabbak is. Döntéseik mindig helyesnek bizonyulnak, esetleges tévedéseik pillanatnyi zavar eredményei csupán. Dicsfényük szeretteikre is rávetül, az ő feleségeik, szeretőik a legszebb nők a birodalomban, az irántuk érzett szerelmük pedig a legtisztább.

Ennyi tökéletesség láttán könnyen megcsömörlik az ember, de Passuth műveit én inkább tekintem krónikának, hőskölteménynek, mint modern regénynek, ő inkább hősökről ír és nem hétköznapi emberekről. Más történelmi szerzőkkel ellentétben (pl. Follett) ő alárendeli a könyv nyelvezetét, stílusát is kornak, amiről ír. Teljesen átveszi az akkori emberek gondolkodásmódját, és nem modern regényt ír történelmi díszletek között. Ennek tudatában átértékelődik a kissé nehézkes, szövevényes mondatszerkesztés, az avítt, pátoszos stílus. A cikornyás, virágnyelven írt sorok tökéletesen visszaadják a középkori bizánci udvar merev szertartásosságát, kenetességét. Ám, ahogy a császári cicoma alól is elősejlik a gyarló ember, úgy bújik meg a sorok között is az izgalmasan felépített, nagyon is tudatosan szerkesztett cselekmény. Olvassatok Passuthot!