Egy újabb ókori klasszikus regényt olvastam a napokban, ami még mai mércével mérve is élvezetesnek bizonyult. A szövevényes, fordulatokban bővelkedő cselekmény sokszor elfeledtette velem, hogy bizony egy több, mint ezer éves történetről van szó. Persze fel-feltűntek bizonyos furcsaságok, de a Kallirhoé elolvasása után már ezek sem leptek meg annyira. Valójában a körülbelül 200 évvel korábban íródott, ugyancsak görög eredetű kalandregény szinte tökéletes mása Héliodórosz műve.

Az első és legfontosabb egyezés a főszereplők személye: két ragyogó szépségű fiatal szerelmes, Kharikleia és Theagenész, akik mindenkinél szebbek, jobbak és mindenki azonnal beléjük szeret. Amikor Kallirhoé történetét olvastam, rögtön feltűnt, hogy a gyönyörű lányról voltaképpen mást nem is tudunk meg, egyfajta élő trófeaként jelenik meg a műben. Kharikleia karaktere egy fokkal árnyaltabb, szépsége mellett erényessége legalább olyan fontos része a személyiségének, és a férfiakban nem csak puszta vágyat, hanem egyfajta tiszteletet is ébreszt. Párja, Theagenész hasonló ideált testesít meg, csak férfiben, az utána sóvárgó nők legalább annyi bonyodalmat okoznak, mint Kharikleia hódolói. A két főszereplő tehát szép és erényes, és rengeteg viszontagságon mennek keresztül, mire meglelik a hőn áhított békét és boldogságot egymás oldalán. Kapcsolatuk dinamikája is egészen más, mint Kharitón párosáé: sokkal szemérmesebb, plátóibb, de persze a vágyott beteljesülés ígérete végig ott lebeg közöttük. 

Ezt leszámítva szinte nem is találni különbséget a két ókori klasszikus között. Szerencsés és szerencsétlen fordulatok, segítő és hátráltató mellékszereplők követik egymást, hőseinket ide-oda veti a sors szeszélye. A szövevényes cselekményen kívül érdekesek a mindeközben megismert ókori társadalmi viszonyok, szokások. Az ókori Észak-Afrika legnagyobb birodalmaiban kalandozhatunk, és bepillanthatunk a perzsák, egyiptomiak, etiópok, na meg persze a görögök mindennapjaiba is.