Passuth egyik kései regénye egy általa előszeretettel használt szófordulatot visel címként. Ez beismerése annak, hogy egy igen illékony, bizonytalan korszak felelevenítésére tett kísérletet - és ezúttal sajnos nem járt sikerrel. Ez a könyv nem valódi regény, hanem az események puszta felsorolása, tényszerű rögzítése - azaz krónika. A cselekmény nagyjából 30 évet ölel fel a három részre szakadt Magyarország történetéből, Buda török kézre kerülésétől (1541) Báthory erdélyi fejedelemmé választásáig (1571). Ez az időszak nem csak egy érettségi tétel, hanem egy izgalmas, turbulens korszaka hazánknak: lavírozás a Habsburgok és a Török Birodalom között, hízelgés, de nem megalázkodás a német császár és a török szultán előtt. Pártoskodás, megosztottság, aszerint, hogy ki melyik nagyhatalom felé húz, ki hol szeretné inkább sütögetni a pecsenyéjét. Mindezt megfejelik még a vallási ellentétek is, de végül Erdély lesz az egyetlen ország Európában, ahol viszonylagos békében élhetnek együtt a katolikusok és a reformáció új irányzatainak hívei: reformátusok és unitáriusok. Passuth megkísérli - szokásához híven - hogy az európai történelmi környezetbe ágyazza hazánk jelen korszakát, ám ezúttal - szokásától eltérően - kifolynak az ujjai közül az események.

Pedig érdekes élmény volt erről a viharos fél évszázadról más tollából is olvasni, hiszen több más irodalmi alkotást is megihletett már. Ott van rögtön az Egri csillagok, ami Buda elestét, Török Bálint börtönbe kerülését, majd Dobó István és az egriek hősies helytállását énekli meg, de a dicsőséges győzelemmel véget is ér. A Szigeti veszedelem Zrínyi Miklós hőstettének, Szolimán halálának állít emléket. Ugyanarról a személyről vagy eseményről más felfogásban olvasni más megvilágításba helyezheti a történteket, most azonban még jobban kihangsúlyozta Passuth művének fő hibáját.

A Krónikából ugyanis nagyon hiányzik egy főhős, egy központi figura, aki köré az események szerveződnének. Van persze néhány fontosabb alak, akiket jobban megismerünk, például Szapolyai Jánost, az utolsó magyar származású királyunkat, feleségét, Izabellát, aki fiatalon megözvegyül és próbál felnőni a királynői feladatokhoz, és fiukat, János Zsigmondot, aki elveszik a történelem hullámai közt. Megjelenik számos államférfi is, például a kétes hírnevű politikai zseni, Martinuzzi (Fráter) György, vagy Dávid Ferenc, az erdélyi unitárius egyház megalapítója. Ezek a szereplők forgószínpad-szerűen követik egymást, ráadásul kis híján elveszünk a számtalan mellékszereplő tömkelegében.

A központi szervező figura hiánya a cselekményen is megmutatkozik. Passuth mindig oly precíz történetvezetése felbomlik, lazán kapcsolódó epizódokra esik szét, és gyakoriak az ismétlések is. Mindezeket a gyengeségeket persze lehet a bemutatott történelmi korszak sajátosságaira fogni, de éppen az író korábbi munkái bizonyítják, hogy szinte bármilyen életrajzot vagy korszakot képes lebilincselő regénnyé formálni.

Mégsem szeretnék senkit lebeszélni a könyvről, mégpedig a korábban emlegetett irodalmi kapcsolódási pontok miatt. Ez az időszak nem csak egy adathalmaz az egyik töri érettségi tételben, hanem igazi irodalmi klasszikusok ihletője, amiről Passuth jóvoltából lehetőségünk nyílik egy más - egy fokkal objektívebb - szemszögből olvasni. Másrészt az író további Erdély regényeinek történelmi előzményeit is megismerhetjük. A Négy szél Erdélyben és a Sárkányfog ezzel a kötettel válik teljessé, ami bár nem tekinthető hibátlan történelmi regénynek, igényes krónikának mindenképp.