Mostanában eléggé elhanyagoltam a blogomat, és az olvasást is, de ennek megvolt a maga oka: a szakdolgozatomat írtam. Ezért a billentyűzetet, amikor csak lehetett, elkerültem, az olvasásról meg lelkiismereti okokból voltam kénytelen lemondani. Na de szerencsére elkészültem, úgyhogy újult energiával vetem bele magam a könyvek tengerébe.

Winterson műve igazán baráti hosszúságú, "egydélutános" könyv, amit nem csak a terjedelme, hanem a tartalma is elősegít. A napóleoni háborúk idején járunk, és a kezdetben két szálon futó cselekmény az 1805-ös évben összefonódik, amikor is két főhősünk útja keresztezi egymást, majd együtt folytatódik. A könyv jelentős része Velencében játszódik, nekem már ezért is letehetetlen volt, de az írónő még adott egyfajta túlfűtött, misztikus hangulatot is a cselekmények, ami végleg odabilincselt a lapokhoz. A két főhőssel két világnézet is találkozik, ami részben megfeleltethető a nyugati és a keleti hagyományoknak. Ez utóbbi mesés, számunkra sokszor felfoghatatlan jelenségeivel teljesen rabul ejti párosunk férfi tagját, aki végül bele is őrül az átélt eseményekbe, kalandokba. Egyszóval még ez a rövid, tömör történet is megtelik jelentésrétegekkel, melyeket többszöri olvasás után fedezünk csak fel.