Súlyos kérdéseket feszegető könyv, amit kisgyerekes szülőknek talán nem is ajánlanék. Engem is mélyen felkavart, és azóta sem enged az a 130 oldal. Lessing nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felvázolja egy átlagos család és az őket övező szociális háló reakcióját arra, ha egy "más" gyerek érkezik közéjük. Csak vázlatról beszélhetünk, mert ekkora terjedelemben képtelenség minden szereplő minden rezdülését pontosan megörökíteni. Ám még így is számos téma akad, amiken rágódhatunk.

Az első rögtön a család elhelyezése térben és időben: a 60-as évek Angliájában járunk, tombol a szexuális forradalom, a női egyenjogúsági mozgalmak fénykorát éljük, amikor David és Harriet úgy dönt, hogy megismerkedésük után nyomban összeházasodnak, családot alapítanak és meg sem állnak legalább hat gyerekig. Vesznek egy hatalmas házat, és a babák csak jönnek és jönnek, miközben karácsonytól húsvétig a fél rokonság náluk vendégeskedik, valóban idilli hangulatban. Aztán megérkezik Ben, az ötödik gyerek, és minden darabjaira hullik. Vajon ő a büntetés a "normálistól" eltérő életmódért, a kor szellemiségének teljesen ellentmondó családmodellért? Önzőség-e két embertől, hogy úgy akarnak élni, ahogy megálmodták, és ehhez jócskán kihasználják gazdag rokonaikat? Mi az az ár, ami még kifizettethető a boldogságért?

Ehhez kapcsolódik a nagyszülők szerepének kérdése: míg régen több generáció együtt élt és gondoskodott az utódokról, hatalmas terhet levéve az anya válláról, manapság a nők magukra maradtak gyermekükkel. Harriet ezzel szemben szinte természetesnek veszi, hogy édesanyja hozzájuk költözzön és segítsen a háztartásban. Vajon elvárható-e, hogy egy végigdolgozott élet után egy nagyszülő kiszolgálja a gyereke családját is? Megtörik-e ezzel az élet körforgása, mely szerint a gyermekként kapott gondoskodást a saját gyerekeinkbe fektetett szeretetünkkel "fizetjük vissza"?

Érdemes kitérni a szociális intézmények képmutató hozzáállására is. Harriet nem szeretne mást, mint hogy valaki végre kimondja, Ben nem átlagos gyerek, neki pedig segítségre van szüksége a neveléséhez. Ehhez képest az orvosok, pszichológusok, tanárok csak azt szajkózzák, hogy nem tér el NAGYON a normálistól, sőt még őt teszik meg bűnbaknak. Megszülted, hát boldogulj vele egymagad! Nincs segítség, nincs emberi megoldás, maradna az "elrekkentés" egy haláltelepen más nem kívánt gyerekekkel. (Ez az epizód talán a legborzasztóbb az egész könyvben.) Harriet nyilván nem képes otthagyni fiát, hogy begyógyszerezve, kényszerzubbonyban lassan éhen haljon.

Ben tehát marad a családnál, és itt érkezünk el a legérzékenyebb témához: vajon egy "sérült" gyerek érdekében szét lehet-e zilálni egy egész családot, fel lehet-e áldozni a testvérei normális gyerekkorát? Harriet egész életében hordozni fogja döntésének következményeit, gyerekei kirepülnek, amint lehet, férje elhidegül tőle, végül magára marad az egykor boldog zsivajtól hangos, hatalmas házban. Vajon tiszta maradt-e a lelkiismerete?

Lessing regénye az előfutára az egy fokkal még felkavaróbb, 15 évvel később íródott We Need to Talk About Kevin-nek. Mindkét könyv azt a tabutémát feszegeti, hogy mi történik egy családban, ha az anya-gyerek kapcsolatban zavarok támadnak. A saját koruk és országuk aktuális társadalmi jelenségeire reflektálnak, és sajnos úgy tűnik, hogy Az ötödik gyerek megjelenése óta eltelt időszak nem hozott megoldást a fenti problémákra, sőt, azok inkább mintha súlyosbodtak volna.