Rushdie egy korai műve volt a soron következő olvasmányom, az író életművében a Sátáni verseken innen, de a Grímuszon túl, közvetlen az Éjfél gyermekei után foglal helyet. Kevésbé szimbolikus, mint az első két kötet, de nem annyira sodró lendületű, mint az utóbbi, amiben ráérzett arra, hogy a magvas gondolatok talán még könnyebben befogadhatók, ha egy család történetébe ágyazza őket. Tehát alkotott egy szövevényes, szerteszét ágazó rokonságot, barátokkal, ismerősökkel és ellenségekkel, akik egy Pakisztánhoz nagyon hasonló, mégis képzeletbeli országban élnek. Ez a képzeletbeliség érdekes motívum, hiszen nyilvánvaló, hogy Rushdie saját hazájáról mintázta a családot körülvevő történelmi-politikai miliőt, és fogalmaz meg egy kőkemény társadalomkritikát. Az, hogy ezt nem merte nyíltan felvállalni, előrevetíti a Sátáni versek keltette óriási botrányt. 

Mint a címből kiderül, a regény központi témája a szégyen, annak lecsapódása az indiai-pakisztáni családokban. Ezekben a merev szabályokhoz kötött közösségekben rendkívül mélyen gyökerezik a szégyen fogalma, hiszen sokkal több előírásnak, kimondatlan törvénynek kell megfelelni, mint például a nyugati társadalmakban. A házastársakat a szüleik választják ki egymásnak, a lányoknak érintetlenül kell férjhez menniük és elsőnek fiút kell szülniük, a feleségek feltétlen engedelmességgel tartoznak férjüknek, mert ha nem... az szégyen. Akkor a családfőnek kell(ene) rendet teremtenie - és szélsőséges esetben végeznie a törvényt megszegővel. Rushdie a mágikus realizmus segítségével azt mutatja be, hogy milyen elfojtások, gátlások alakulnak ki az egyénben a sokszor ki sem mondott szégyenérzet miatt. Legszomorúbb talán a fiúnak várt lány sorsa, akit anyja képtelen volt szeretni, mert már születésekor csalódást okozott azzal, hogy lány lett. Egész gyerekkorában bántalmazta, elhanyagolta, aminek következtében fejlődési rendellenesség alakult ki nála. A hosszú évek alatt csak gyűlt, gyűlt a lányban a fájdalom, a düh, hogy végül pusztító démonná változzon, akiről rémtörténeteket zengenek az egész országban. Testvére sem járt sokkal jobban, bár őt elhalmozták szeretettel, és a szerelméhez mehetett férjhez, nem bírt megbirkózni az anyai szereppel, ami nem is csoda, hiszen évről-évre ikreknek adott életet - fogamzásgátlásról hallani sem akart a kedves férj. Minden évben eggyel több baba érkezett (először kettő, aztán három, négy, stb.) míg végül 27 (!) gyereknél nem bírta tovább, és öngyilkos lett. 

Számos más "csodálatos" esemény is történik a regényben, amik könnyedén simulnak bele a cselekménybe - ennek valóban a mestere Rushdie. Ezeket a mágikus elemeket mondanivalójának árnyalásához használja, hiszen a valóságtól ennyire elrugaszkodott történések csak még inkább kiemelik a hétköznapi jelenetek közt talán elsikkadó lényeget. A meseszerű elemek mellett a narráció stílusa is játékos, élőbeszéd-szerű. "Mindjárt rátérek erre, csak előbb még...", "most már tényleg arról fogok mesélni, hogy..." - ez engem egy idő után zavarni kezdett, túl tolakodónak éreztem, és inkább kizökkentett a történetből, semmint megkönnyítette annak befogadását. De Rushdie-nak valószínűleg nem is ez volt a célja, ő szimplán el akart mondani egy történetet, ami körül kifejthette nézeteit a világ dolgairól.