Sok regény és film szól arról, hogy a főszereplő megpróbál rátalálni önmagára, vagyis keresi az életnek azt a formáját, amitől a boldogságot reméli. Sokszor ezek teljesen átlagos célok (család, munka...), máskor viszont olyan élethelyzetekre vágyakoznak, ami jócskán eltér a társadalmi normáktól. Általában ezekkel a szereplőkkel szimpatizálni szokott az olvasó/néző, mert bátornak, meg nem alkuvónak tartja őket, és titkon talán még irigyli is őket egy kicsit.

Sajnos a Women in Love testvérpárja, Ursula és Gudrun Brangwen (már a nevük is borzasztó!) esetében egyáltalán nem sikerült semmiféle együttérzést vagy csodálatot átélnem, ugyanis mindkét nő annyira ellenszenves volt, hogy néha legszívesebben megcibáltam volna őket egy kicsit. Pedig mindketten fiatalok, csinosak, műveltek és céltudatosak, olyan modern nők, akik nem érik be a társadalom által nekik szánt hagyományos szerepekkel - általában nagyon is kedvelni szoktam az ilyen karaktereket. A Brangwen-testvérek viszont meg vannak győződve róla, hogy az előbbiek miatt különbek másoknál, hogy ők különlegesek, és a kívülállók gőgjével szemlélik a többi embert. Pedig egyáltalán nem érnek többet vagy kevesebbet másoknál csak azért, mert máshogy képzelik el az életüket, mint az átlag. Ráadásul kapcsolataikban sem veszik figyelembe a másik fél szempontjait. Egyikük szerencsés, ő megtalálja a megfelelő társat az elképzeléseihez, a másikuk párja viszont szenved az összeférhetetlen világnézetük miatt.

Voltaképpen az egész regény nem szól másról, mint hogy világmegváltó eszmecserék során Ursula és Gudrun próbálja megfogalmazni, mit is akar az élettől. Szóba kerül a szerelem, a házasság, férfi-nő kapcsolata, és ezeket az alapköveket igyekeznek a saját szájuk íze szerint meghatározni. Kicsit furcsa számomra, hogy szinte ismeretlen emberek egy beszélgetés során milyen gyorsan, milyen mélységekig tudnak eljutni (főleg mivel angolokról van szó), de talán ez betudható annak, hogy nem is valódi szereplők, hanem az író szócsövei. Így aztán elképzelhető az is, hogy a Brangwen-lányokkal szembeni ellenérzést az író tudatosan éri el, azaz szándékosan hangolta őket így, hogy a modern, feminista nőképet árnyalja.