Ebben a hónapban már a második klasszikus-újraértelmezést olvasom, ezúttal Margaret Atwood tollából. Egy kiadó Shakespeare műveinek feldolgozására kért fel kortárs szerzőket, az elkészült írásokat pedig egy sorozat formájában jelentették meg. Atwood választása Shakespeare egyik legkülönösebb darabjára, A viharra esett. Winterson Atlasz-átértelmezésénél már fejtegettem, milyen is egy jól működő, modern feldolgozása egy klasszikus alapműnek, ami azért mindig bátor vállalkozás egy írótól. Kicsit félve is vágtam bele emiatt a Hag-Seed-be, tartottam a csalódástól, hogy kedvenc írónőm bicskája beletörik egy Shakespeare drámába. Nem kellett volna. A Pénelopeiával már bebizonyította, hogy tud mit kezdeni egy klasszikussal (akkor éppen az Odüsszeiával), de ezzel a kötettel még önmagát is felül tudta múlni.

Számítottam sok mindenre: az írónőtől már megszokott, női szerepeket hangsúlyozó, más megvilágításba helyező feldolgozásra, mai, aktuális témákra rímelő verzióra, és elvont, filozofikus átiratra is. Végül a Hag-Seed mindegyik lett, egyik sem, és sokkal több is ezeknél. Atwood ugyanis nem a dráma cselekményének modern bemutatását válaszotta, hanem zseniális módon A vihar szerkezetét, szimbolikáját emelte át prózába úgy, hogy közben részletesen megismerjük az eredeti mű minden mozzanatát, és egy különleges előadás megszületésének körülményeit. Ez az okosan felépített regény legalább három jelentéssíkon mozog, ezzel is fejet hajtva Shakespeare drámája előtt.

Először is a főszereplő, Felix életét ismerjük meg, akit csúnyán kipenderítenek rendezői állásából, majd 12 év önkéntes száműzetés alatt bosszút forral egykori kollégái ellen, miközben egy rendkívüli munkát kap: a helyi börtönben színházi foglalkozásokat tart az elítélteknek. Engem ez a vonal fogott meg leginkább, Atwood alapos utánajárással belemegy a drámapedagógia részleteibe, de egy konkrét csoporttal modellezve azt. Felix évről-évre egy-egy Shakespeare-darabot dolgoz fel a rabokkal, és ez a foglalkozás egyre nagyobb népszerűségnek örvend köztük, óriási a túljelentkezés. Remek érzékkel tud együtt dolgozni a sokszor problémás, motiválatlan férfiakkal, akik egy idő után teljesen bevonódnak a színházi világba, elvarázsolja őket Shakespeare zsenije, aki olyan emberi konfliktusokat dolgoz fel drámáiban, amik a mai napig érvényesek és hatnak.

Ez csak a felvezető, az út a várva-várt bosszú beteljesedéséig: az egyik évben Felix volt kollégái, akik időközben politikusi babérokra törtek, látogatást terveznek a börtönbe, hogy saját szemükkel lássák az elhíresült "börtönszínházat". Felix eddig inkognitóban dolgozott ott, tehát nekik fogalmuk sincs, ki várja epedve érkezésüket. Felix A vihart választja az aktuális tanfolyam témájának, nem véletlenül, ugyanis ez volt a dédelgetett vágya, ennek a műnek a színpadra vitelére készült amikor kirúgták. Most a börtönben, egy csapat elítélttel kell ezt megvalósítania, küzdelmeit, sikereit és kudarcait pedig mi is végigkövetjük. A mű feldolgozása közben valójában Atwood is elemzi számunkra Shakespeare darabját, így segítve minket a mű megértésében. Felix feltárja a dráma alapkonfliktusait, a rabokkal együtt elemzik a szereplők személyiségét, motivációjukat, aztán elkészül a szereposztás, a díszletek, a jelmezek... izgalmas bepillantás ez a kulisszák mögé. Közben pedig Felix titokban készül a személyes bosszúra, ami újabb jelentésréteget ad a történethez.

A viharban ugyanis van egy darab a darabban motívum, amit Atwood is megőriz. Az elkészült színdarab megtekintése közben Felix ellenségei mindenféle technikai és egyéb trükkök segítségével egy alternatív Vihar-verzióba csöppennek, ami egy interaktív, félelmetesen valóságosnak ható átverés. A politikusok kénytelenek maguk is szereplőkké válni, és követni a Shakespeare által nekik szánt sorsot. Csakhogy a függöny felgördülése után a saját életükbe is magukkal kell vinniük a börtönben történteket, így mosódik össze színház és valóság - ahogy az eredeti műben is.

És ha ez még nem lenne elég, a Hag-Seed tartalmaz még egy réteget, ami már túlmutat Shakespeare-en. Felixnek volt egy kislánya, akit hároméves korában elvesztett, és akit Mirandának hívtak - csakúgy, mint A vihar női főszereplőjét. A rendező - önmagának bevallottan - saját lányának is szeretne emléket állítani ezzel az előadással. A magányosan, bosszúját tervezgetve töltött 12 év alatt azonban Miranda szomorú emlékből élete állandó szereplőjévé, elmaradhatatlan társává változott. Felix elképzelte halott lányát iskolásként, kamaszként, társalgott vele, voltaképpen együtt lakott vele. A megőrülés szélére jutva vágott bele A vihar rendezésébe, ami végül Miranda emlékének feldolgozásával is járt. Ez a szomorú, titokzatos, kissé misztikus cselekményszál csempész egy kis lelkiséget, érzelmet az egyébként zseniáis bosszú-történetbe, ez ad valódi mélységet Felix rendezői mondatainak, és ez kapcsolja össze az irodalmat és az embert Atwood fantasztikus Shakespare-feldolgozásában.