Április - A legrosszabb könyvek

Ebben az általában bolondosnak tartott, idén inkább teljesen őrült hónapban legyen az aktuális ranglista is rendhagyó, mondhatni anti-rangsor. Pozitív teljesítmények összemérése helyett jöjjenek a negatív rekordok, azaz a valaha olvasott legrémesebb könyvek! Ahogy gyűjtögettem a fél, egy és kétcsillagos értékelésű köteteket a Molyos olvasmánylistámon, hamar rá kellett jöjjek, hogy a 10 helyezés bizony kevés lesz ide, és inkább valami szisztéma szerint kéne kategorizálnom a rengeteg rossz emlékű írást. Így jött létre az alábbi feketelista, ami természetesen csakis a saját véleményemet tükrözi.

5. Ismeretriasztás

Van az úgy, hogy egy remekül megírt, jól felépített, érdekesen összeállított ismeretterjesztő könyv egy egész tudományág iránt felkelti az ember érdeklődését... és aztán vannak az olyan kötetek, amiknek inkább a közelébe se szagoljunk, ha valaha még foglalkozni szeretnénk az adott témával. A könnyedebb, szórakoztató történelmi könyvek között kiemelt helyet foglal el a Hétköznapi élet sorozat, ami kötetenként más-más korszak "kis" történelmét tárja elénk: hogyan éltek az egyszerű emberek, mit ettek, hol laktak, milyen ruhákban jártak. A gazdagon illusztrált, igényes kivitelű művek között azonban kakukktojás a Mátyás király idejéről szóló, amit ilyen tartalommal kár volt kiadni. A szerző jól érzékelhetően nem találta meg az egyensúlyt a komoly, száraz tényanyag és a szórakoztató adalékok között, ráadásul folyton a források hiányára panaszkodik, amikor épp nem szexista poénokat süt el... gáz.

A történelem mellett a pszichológia is nagyon érdekel, gondoltam a kettőt ötvöző, Pszichológiatörténet című munka nyilván lebilincselő olvasmánynak bizonyul majd. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, a nyelvi hibáktól hemzsegő, ügyetlenül szerkesztett és áltudományoskodó könyv óriási csalódás volt.

 4. Mégis, mit vártál?

A következő kategóriába olyan rém rossz könyvek kerültek, amiket csakis magamnak köszönhetek. Valahol az agyam leghátsó zugában megvolt a sejtés, hogy ezek a papírhalmazok nem rejthetnek jó történeteket, de a kíváncsiság, a kimaradástól való félelem (mindenki erről beszél, nehogy már én legyek az egyetlen, aki nem olvasta) miatt mégis rájuk szántam a drága időt, amit értékes darabokra is fordíthattam volna. Film- és sorozatfeldolgozások is őrzik ezeknek a csajos, limonádé-izéknek a szégyenletes emlékét, bár például a Szex és New York esetében valamilyen csoda folytán a sorozat klasszisokat javít az eredeti alkotáson, ami egy összefüggéstelen fércmű néhány teljesen érdektelen, New York-i szingliről. Az ő életérzésüket próbálta magyar körülmények közé átültetni Rácz Zsuzsa az Állítsátok meg Terézanyut! című könyvében, ami azon kívül, hogy legalább egy központi karaktert fel tudott mutatni, nem igazán tudta felülmúlni amerikai mintáját, és inkább lett egy kicsit gagyi, kicsit szánalmas utánzat. A 2010-es évekre aztán még lejjebb adták egy könyv kiadásának minimális követelményeit, így kerülhetett a boltokba A szürke ötven árnyalata-trilógia, aminek óriási sikere alapján az olvasók (köztük én is) szintúgy lejjebb adták egy könyv elolvasásának/megvásárlásának minimális követelményeit.

3. Örihari szerzők

Ők azok, akiktől már több könyvet is olvastam (vagy nekifutottam), mégsem tudtunk zöld ágra vergődni. Egyszerűen nem fogott meg egyetlen művük sem, egy idő után pedig fel is adtam a próbálkozást, hiszen annyi pipálásra váró tétel van még a listámon. Az első író, akiről kiderült, hogy sosem lesz a kedvencem, az Paulo Coelho. Nála még kitartó voltam, és hét regényét is elolvastam, de ez a szám valószínűleg már nem fog tovább nőni. A brazil szerző kommersz spiritualizmusa, aprópénzre váltott életbölcsességei most már csak a Facebook üzenőfalamat szennyezik, azt is csak addig, amíg meg nem válok az őket megosztó ismerőseimtől (az Oravecz Nóra-fanokkal egy időben). Kurt Vonnegut még keményebb diónak bizonyult, mondjuk nem is szántam annyi időt rá, mint Coelho-ra, nála hamarabb jött az elengedés. A két olvasott könyvön kívül félbe is hagytam egyet (God Bless You, Mr. Rosewater), annyira nem jött be az író stílusa, humora... vagy nem is tudom, mije. Végül itt van a Nobel-díjas Thomas Mann, akinek szenvtelen, steril, megfejthetetlen művei valószínűleg sosem lesznek a kedvenceim.

2. Kegyetlen

Időben két, egymástól nagyon távoli mű került ebbe a csoportba, ami mégis összeköti őket, az a féktelen és öncélú erőszak. Valószínűleg ez egyéni érzékenység kérdése is, én nem tartom magam túlságosan kényesnek ezen a téren, sok horrort olvastam már, ez a két könyv valamiért mégis kiverte nálam a biztosítékot. A Szodoma százhúsz napja és az Amerikai psycho által elénk tárt brutalitás talán abban más, hogy nem a cselekmény előmozdítója, hanem maga a cselekmény. A kegyetlenkedés válik a könyvek főszereplőjévé, amiket így, bármiféle mögöttes tartalom vagy mondanivaló nélkül képtelenség befogadni.

1. Túl szépirodalom

Végül következzenek a legrosszabbak legrosszabbjai, azok a könyvek, amiket nem szabad/illik rossznak titulálni. Díjnyertes szerzők, megannyi elismerés, méltatás és hivatkozás sorakozik mögöttük, így aztán a mezei olvasó nem meri kritizálni őket, nehogy műveletlennek vagy simán butának tűnjön. Pedig mondjuk ki végre: a szépirodalmi piedesztál csúcsán bőven vannak olyan kötetek, amik egész egyszerűen olvashatatlanok. Hogy melyek ezek, az egyéni ízlés kérdése, a lényeg, hogy vegyük le az irodalmi sznobság szemellenzőjét. Én csak elkezdhetem... Itt van mindjárt Boris Vian-tól a Tajtékos napok. Míg élek, nem fogom megérteni, "mire gondolt a költő", de nem is akarom. Ugyanez a problémám a Zabhegyezővel és a The Ebony Tower-rel: nem motiválnak arra, hogy meg akarjam érteni őket, mintha a képletből kihagyták volna az olvasót. Pedig egy könyvhöz legalább ketten kellenek, valaki, aki megírja, és a "túlvégen", aki elolvassa. A legnagyobb csalódásom, az etalon bűnrossz-élményem éppen ezért volt olyan fájdalmas, mert ennél a könyvnél szembesültem először azzal, hogy engem, mint olvasót simán mellőzni lehet. A Mrs. Dalloway szinte minden angol szakos kötelező olvasmánya, egekig magasztalt, ezerszer elemzett - és borzasztó. Egy olvashatatlan gondolatfolyam, aminek minden sora nettó kiszúrás az olvasóval.

Azt hiszem, az anti-ranglista végére értem. B.B. vagyok, 32 éves, és nem tetszik minden könyv, amit az életben elolvastam.