Micsoda év volt az 1987-es! Nem elég, hogy e sorok írója világra jött, ráadásul még olyan remekművek is ekkor jelentek meg, mint Winterson-tól a The Passion, Murakamitól a Norwegian Wood, King-től a Tortúra, Faludytól a Pokolbéli víg napjaim, McEwan-tól a The Child in Time, és végül Szabó Magdától Az ajtó, amiről ez a bejegyzés szól majd.
Van abban valami varázslatos, hogy most már két kedvenc könyvem is a születésem évében jelent meg. Nyilván véletlen egybeesésről van szó csupán, vagy mégsem? Mintha láthatatlan kapocs lenne a fenti könyvek és az én sorsom között, mintha egy kicsit csak nekem íródtak volna. Önhittség lenne persze ilyen zseniális művekhez odatörleszkedni, vagy éppen kisajátítani őket, de mégis úgy érzem, többet adtak nekem, mint más években születetteknek.
Az ajtó félig-meddig önéletrajzi regény az írónő és házvezetőnőjének bonyolult, intenzív kapcsolatáról, ami mindkettejük életét megváltoztatja. Szeredás Emerenc igazán rendkívüli karakter, akinek valódi jellemét, annak mélységeit csak Szabó éleslátása és empátiája volt képes feltárni. A látszólag mogorva, makacs, házsártos öregasszony mögött ott feszül az egész 20. századi magyar történelem minden tragikuma. Egy igazi túlélő, akit egyetlen elnyomó politikai rendszer sem volt képes eltántorítani saját erkölcsi iránytűjének parancsától.
Emerenc nem járt templomba, de vallásos volt, nem tisztelt semmilyen tekintélyt, mégis befolyásos ismerősei voltak. Sosem fecsegte ki magánélete titkait, mégis mindenki ismerte, a fizikai munkán kívül nem becsült mást, mégis egy író házaspárral fonódott össze a sorsa. Szabó csak emlékfoszlányokból tudta rekonstruálni Emerenc nehéz gyerekkorát, szerettei elvesztését, a háború hányattatásait. Emerencet akkor sem érdekelte, hogy épp merről fújt a politika szele, rejtegetett német és szovjet katonákat ugyanúgy, mint zsidó menekülteket. A legnagyobb áldozatot mégis akkor hozta, amikor saját jó hírnevét és családja megbecsülését sutba dobva segített egy kislányon.
Szeredás Emerenc a végletek karaktere. Rémesen műveletlen, az irodalmat, a művészeteket abszolút nem értékeli, mégis mérhetetlenül bölcs, aki rövid, tömör megnyilatkozásaival képes zavarba ejteni a többdiplomás írónőt. A család házvezetőjeként egyszerre rabszolga és despota: önfeláldozása, munkabírása nem ismer határokat, illetve csak egyet, a saját megyőződését. Ha valamivel nem ért egyet, azt biztosan nem is fogja megcsinálni, hiába kérik munkaadói.
Egy idő után persze már nem mint házvezetőnő, hanem mint valódi családtag vesz részt a házaspár életében. Viharos kapcsolatuk az írónővel egyre nagyobb hullámokat vet, heves viták és meghitt jelenetek váltogatják egymást. Visszatérő konfliktusforrás a bizalom és az árulás, ugyanis Emerenc még soha senkit nem engedett be a lakásába, vendégeit is az előtérben fogadta. A rejtélyes ajtón csak az írónő léphetett be, felfedezve a házvezetőnő "titkát". Ez a mindenkitől elzárt szoba és a benne őrzött holmik jelentik Emerenc számára a létbiztonságot, egy olyan belső védvonalat, ami mögött bármikor meghúzhatja magát, azaz nyugodtan tekinthetjük a szobát saját, titkokkal teli személyisége kivetülésének. Így válik érthetővé szélsőséges reakciója, amikor az eddig felépített élete fenekestül felfordul.
A regény sorait olvasva végig a nagymamám járt a fejemben, aki ugyanilyen önfeláldozó, jószívű, de makacs és karakán teremtés volt. Körülötte is egész kis közösség alakult ki, akik tőle vártak segítséget, tanácsot vagy jó szót, de a legtöbbet mégis a családjával törődött. Sajnos Emerencnek nem adatott meg saját család, talán ezért kötődött olyan szorosan az írónőhöz, akit már-már lányának tekintett. Lelke mélységeit csak későn felfedezve, utólag írt róla megkapó megemlékezést Szabó, aminek minden sora bölcs derűvel és szeretettel van tele. Megjelenésének éve, valamint az Emerenc és nagymamám közti hasonlóság miatt kétszeresen is a szívembe zártam Szabó Magda remekművét.
