Mit adhat egy történet egy angol családról, aki szedi a sátorfáját és meg sem áll Korfu szigetéig? Mit nyújthat egy könyv, amiben a legalapvetőbb kérdések (miből élnek?, hol az apuka?) sincsenek tisztázva, a cselekmény helyett pedig csupa táj- meg állatleírásokat olvashatunk? A válasz egyszerű: felhőtlen szórakozást. Az állatbolond kisfiúból állatbolond felnőtté váló szerző önéletrajzi regénye, bár hemzseg a hiányosságoktól, mégis egységes, vidám egészet alkot. 

Durrell könyvéből árad az életöröm, a természet szeretete és a teljes nyugalom. Családja finoman szólva nem normális, a hétköznapi problémák talán el sem jutnak a tudatukig, boldog gondtalanságban töltik napjaikat a szigeten. A családtagokon kívül Korfu állat- és növényvilága a kötet másik főszereplője, érzékletes leírások töltik meg a cselekménynek szánt helyet. A kis Gerald a legundorítóbb csúszómászóban is megtalálja a szépséget, türelemmel és korát meghazudtoló bölcsességgel szemléli az őt körülvevő természetet. A legérdekesebb egyedeket persze haza is viszi, testvérei nem kis bosszúságára. Lassan az egész villa egy óriási állatmenhellyé alakul, aminek közepén az anyuka vendégségeket szervez, vacsorákat ad - el lehet képzelni mekkora felfordulás lesz ebből. A család még a legnagyobb kavarodásban is megőrzi brit hidegvérét, és ami a leglényegesebb - a humorérzékét. Az egész könyvet átlengi ez az ártatlan humor, szóval csak az vegye a kezébe, aki nem riad vissza a vicces helyzetektől, néhány különös teremtménytől és a hamisítatlan görög életérzéstől.

Tudtad, hogy az amerikaiak voltak az újkor első illegális bevándorlói? Tudtad, hogy a nyugati civilizáció az amerikai őslakosok 96%-át eltüntette a föld színéről? Tudtad, hogy az első telepesek módszeresen elpusztították az új kontinens természeti kincseit?

Most, hogy ezeket mind tudod, talán arra is rájöttél, hogy bár a fent felsoroltak mind igazak, valójában a figyelmed felkeltését szolgálták. A kép sokkal árnyaltabb, és valahol a két véglet között lehet az igazság: az európaiak nem voltak gonosz hódítók vagy tömeggyilkosok, ahogy az indián őslakosok sem jellemezhetők vérszomjas barbárokként. A két kultúra találkozása sajnos finoman szólva sem nevezhető zökkenőmentesnek, mindkét oldalt szörnyű veszteségek érték - az, hogy végül a nyugati civilizáció kerekedett felül, több tényezőnek köszönhető, de a fehérek felsőbbrendűsége nincs köztük.

Az Újvilágba érkezőket mérhetetlen akaraterő, becsvágy és bátorság jellemezte, ahogy megszokott környezetüket, kényelmüket hátrahagyva nekivágtak az ismeretlennek. Embertelen körülmények,
kemény munka és számtalan veszély várt rájuk. Becsületes munkával itt is nehéz volt megélni, a ravaszkodás, ügyeskedés viszont kifizetődőnek bizonyult. Ne legyenek illuzióink: Amerika alapító nem voltak szentek! Hogy mitől vált mégis a sok szedett-vedett, egymással vetélkedő, ellenségeskedő, változatos kulturális háttérrel rendelkező embertömegből egységes nemzet, az máig rejtély - vagy tévképzet csupán.

Hatalmas tabló az első világháború és az azt követő évek Oroszországáról - történészeknek. A mezei olvasó sajnos csak kapkodja a fejét a pártok, mozgalmak, forradalmak és harcok zűrzavarában. Ugyanerről az időszakról szól Ken Follett A titánok bukása című regénye is, ami sokkal érthetőbben, már-már szájbarágósan adja vissza a kor eseményeit. Paszternak krónikája csak a kortársaknak követhető, csapongó, bő lére eresztett gondolatmenetei kevés kapaszkodót nyújtanak. 

Ha viszont lemondunk a történelmi síkról, ez a szószátyárság csodás leírásokat, különös, de annál gyönyörűbb hasonlatokat tár elénk. Szinte magunk körül érezzük az orosz tajga végtelenségét, a fagyos reggeleket vagy éppen az elpusztult falvak nyomorát. Paszternak ugyanis képes az emberi szenvedést, a kilátástalanságot és az állandó rettegést is képekké formálni, amik olyan csodásak, hogy már-már el is felejtünk együttérezni hőseinkkel. Pedig borzalomból akad bőven: szétszakított családok, zátonyra futott karrierek, eltűnt rokonok jelzik az egész társadalmat megmérgező politikai csatározások őrjöngését. Nem meglepő, hogy a szereplők képtelenek normális kapcsolatok kialakítására, vagy azok megőrzésére - a folytonos nélkülözés, a létbizonytalanság tönkreteszi a legszilárdabb közösséget is.

Zsivago doktor szomorú életútja akár Paszternakéval is párhuzamba állítható: mindkettő elhivatott, ígéretes tehetség, saját életükben a politika hatására mégsem sikerül maradandót alkotniuk - csak az utókor értékeli őket igazán.

Passuth László történelmi kalandregénye izgalmas és tanulságos olvasmánynak bizonyult. A spanyol Hernan Cortés 1520-as mexikói hódításait meséli el, és bár az indián-téma lerágott csontnak tűnhet Winnetou és társai után, hiteles forrásokból táplálkozó, igényes szövege mégis tud újat mondani. A vérszomjas konkvisztádorok képe is árnyalódik kissé, Cortés személyében pedig egy politikai-diplomáciai zsenit ismerhetünk meg, aki persze számtalanszor elgyengül és hibázik.

Az indiánok kultúráját messzemenő részletességig tárja elénk Passuth, kibontakozik előttünk egy egész civilizáció szerkezete. Látjuk magunk előtt a dzsungel fái közül előtűnő városokat, templomokkal, palotákkal, mesés gazdagsággal. Találkozunk indián szereplőkkel, akik a két kultúra közvetítőivé válnak. Sajnos hiába reménykedünk abban, hogy a két civilizáció első találkozását békés együttélés és az egymás megismerésére törekvés követné - mindenki számára ismert a folytatás: az amerikai őslakosok szinte teljes likvidálása, kultúrájuk porba tiprása. Tehetik mindezt a kereszténység zászlaja alatt, a véres emberáldozatok borzalmára hivatkozva. Más kérdés, hogy az inkvizíció kínzásai, a keresztes hadjáratok tömeges pusztításai hogyan viszonyulnak mindehhez.

Az író is beleesik az ítélkezés csapdájába, sorai közül néha kikacsint az előítélet, majd az utószóban bevallottan Cortés-ék mellett teszi le a voksát. Vajon honnan merítik az emberek a magabiztosságot, a bátorságot, a mérhetetlen fölényességet, amivel más kultúrák, népcsoportok felett ítélkeznek? Egyáltalán, hogyan és mi alapján mérhető össze két civilizáció, és ki tartja a mérleget?

Szociálpszichológia - brrr, micsoda csúnya, rideg szó, ráadásul még kimondani is nehéz. Pedig a mögötte felsejlő tudományág rendkívül izgalmas és érdekes: azt kutatja, hogy egyének és csoportok hogyan hatnak egymásra, milyen folyamatok révén működnek és hányféle jelenség, törvényszerűség figyelhető meg eközben. A pszichológia fontos ágazata ez, hiszen az ember alapvetően társas lény, létezése csakis valamiféle közösség részeként (család, munkahely, nemzet) képzelhető el.

Szerencsére ezt az érdekfeszítő témát sikerült élvezetesen, a tudomány gyakorlati felhasználási lehetőségeit is figyelembe véve az olvasó elé tárni, így (enyhe túlzással) szinte elröppent a 800 oldal. Ezalatt beleshettünk az esküdtszékek, a marketingesek vagy akár a nemzetközi politika világába, és szembenézhettünk a minket is magával sodró, egyetemes emberi alapelvekkel. A könyv számos fontos és aktuális témája közül az objektivitás teljes mellőzésével szeretnék most kiemelni hármat, amik külön-külön is megérnének egy könyvet.

1. A diszkrimináció folyamata: hogyan jutunk el odáig, hogy egy másik csoport tagjait megbélyegezzük, kiközösítsük, vagy akár likvidáljuk. Apró lépések, a közvetlen kapcsolat hiánya, a csoport egységként és nem egyénenként való szemlélése mind-mind közrejátszanak, de a legmegdöbbentőbb, hogy saját lelki békénk védelme érdekében a másik csoport tagjait végül nem is vesszük emberszámba, így bármiféle rossz érzés nélkül tudunk akár egész társadalmakat is kiirtani.

2. Az önbeteljesítő jóslatok működése nem csak saját magunkra vonatkozóan működhet, hanem társainkkal szemben is, ugyanis a sztereotípiák megmutatják, mit lássunk: csak az előítéletekkel egyező tulajdonságokat, viselkedésformákat vesszük észre, az attól eltérőek elsikkadnak, vagy életbe lép a "kivétel erősíti a szabályt"-elv.

3. Az emberiséget összefogó alapvető társadalmi normák leírása és magyarázata, illetve azok a trükkök, ahogy a reklámok vagy ravasz emberek visszaélnek ezekkel. Akit érdekel, hogy mi is az "alacsony labda", vagy a "becsapott ajtó"-módszer, bátran lapozza fel a könyvet.

Keserédes történet felnőtté válásról és elmúlásról - felnőtteknek; klasszikus kalandregény kalózokkal, indiánokkal és sellőkkel gyerekeknek. Barrie minden korosztálynak szánhatta könyvét, ügyelt rá, hogy mindenki találjon benne valamit magának. Aztán az is elképzelhető, hogy a bennünk élő gyermek szemein keresztül olvassuk végig, ebben az esetben viszont ne csodálkozzunk, ha mi magunk is Sohaországba vágyakozunk majd! 

A regény egyik legnagyobb erénye, hogy gyerek célközönségét is abszolút felnőttként kezeli: semmi mellébeszélés vagy púder. Ebből kifolyólag meglepően sok benne az erőszak, a harc és a vérontás, bár a mai rajzfilmekhez képest még mindig tündérmesének tekinthető. A szereplők sem idealizáltak, vagy fekete-fehérek, megvannak a maguk hibái, esendőségei - még a főgonosz Hook kapitány is összetett figuraként jelenik meg. Barrie mint mesemondó elnéző humorral és bölcsességgel egyengeti hősei útját, csipkelődő megjegyzései gyakran szakítják meg a történet menetét.

Bár Wendy-nek és testvéreinek búcsút kell vennie Pán Pétertől és az elvarázsolt szigettől, gyermeki énünket mégis megnyugtathatja a tudat, hogy amíg akadnak porontyok, akik hisznek a mesékben és a tündérekben, addig Péter is bármikor bekopoghat hálószobájuk ablakán és elrepítheti őket Sohaországba. 

Nem, nem és nem! Vonnegut második könyve sem nyerte el a tetszésemet, egy kínszenvedés volt végigolvasni az elvileg humoros és szarkasztikus művet. Sajnos ez a humor nálam egyáltalán nem jött át, aminek több magyarázata is lehet: 1. nincs humorérzékem 2. nem elég erős az angoltudásom - mivel az előbbi kettő kizárt :) marad a harmadik ok: a regény egészen egyszerűen nem emberi fogyasztásra készült. Néhol ugyan felcsillannak benne a cinizmus halvány szikrái, például amikor az amerikaiak alapértékeit, vagy társadalmunk legelemibb tevékenységeit csavarja ki önmagukból pusztán azáltal, hogy tényszerűen, mintegy kívülállóként ír róluk. Azonban ezek csak kivételes alkalmak, a történet többnyire egy követhetetlen, összefüggéstelen maszlag, amit az író valószínűleg önmaga szórakoztatására pakolt össze, hiszen saját maga is felbukkan a könyvben, hogy kedvenc karaktereivel szórakozzon. Úgy tűnik, hogy a humor a legnehezebb műfaj az irodalomban...

McEwan regényeiben azt szeretem leginkább, hogy főhőseinek egytől-egyig olyan érdekes foglalkozása van, amiről izgalmas és ritka dolog olvasni. Láthattunk már orvost és tudóst is munka közben, ezúttal a két főszereplő egy híres zeneszerző és egy újság főszerkesztője. Persze ez csak adalék, háttér a regény fő mondanivalójához, mégis fontos momentum számomra.

Az angol szerző másik jellegzetessége, hogy művei nagyon tömörek, sűrűek: számtalan motívumot, gondolatot zsúfol bele viszonylag rövid könyveibe. Jelen esetben olyan kérdéseket feszeget a cselekmény kibontása közben, mint az elmúlás, a szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalom és letargia - a két főhős közös barátját veszíti el, aki utolsó heteit magatehetetlenül, kiszolgáltatottan tölti. Milyen a "jó halál"? Rendelkezhetünk-e sorsunkról életünk végső szakaszában? Mekkora felelősséget varrhatunk szeretteink nyakába?

Legalább ilyen markánsan jelenik meg a siker és kudarc motívuma, és mellette számos gondolatindító: művészeti tevékenységet lehet-e parancsra, határidők közé szorítva végezni? Tekinthető-e egy művész már életében zseninek? Ha igen, ez feljogosítja-e őt bármire is? Vagy fordítva: ez mentesíti-e őt bármi alól? Egy újság főszerkesztőjeként meddig mehetünk el az olvasottság hajszolása közben? Az újságíró a megtörtént események krónikása csupán, vagy inkább alakítója? 

Látható, hogy rengeteg kérdést vet fel McEwan könyve, miközben jellemeket rajzol, hangulatokat fest és idősíkokat fűz össze - mindezt körülbelül 120 oldalon. 

Csodás kis könyv, ami nem csak az elmére, hanem az érzékekre is hat. Hogyan is lehetne negatív kritikát írni egy történetről, amiben a csokoládé kapja a főszerepet? Szerencsére az ételek, italok, illatok, ízek ínycsiklandó leírásán túl többet is rejt Harris regénye. Szó esik például arról, hogy a hétköznapi, apró örömök megtagadása, önmagunk sanyargatása hosszú távon semmi jóra nem vezet. Mi több, ha elfojtjuk nagyon is emberi vágyainkat, késztetéseinket (akár vallási túlbuzgóság, akár puszta képmutatás okán), azok többszörös erővel törnek ránk és gyűrnek maguk alá. Bizony ez a könyv sem fest túl bizalomgerjesztő képet a papság munkálkodásáról: Reynaud-t merev, kioktató, képmutató stílusa, paranoiája teljes mértékben a történet antihősévé teszi. Jellemző rá (és sajnos társadalmunkra is), hogy a kegyetlen, erőszakos férjétől elmenekülő nőt a házasság szentségére hivatkozva hazaküldené, majd mikor sikítozás, ordibálás hallatszik a pár házából, "nem akar beleavatkozni a magánéletükbe".

Egy ilyen ellenszenves figura mellett nincs nehéz dolga Vianne Rocher-nek, hogy elnyerje a helyiek és az olvasó szimpátiáját. Bölcs megértéssel, őszinte kíváncsisággal fordul mindenkihez, és a vallás emberidegensége, ridegsége helyett ősi, rég elfeledett módszerekkel igyekszik segíteni. Ő az igazi "jó boszorkány", aki mágiáját csak mások javára használja. Filozófiája szerint az ember életcélja az, hogy boldog legyen: akár egy szelet csokitortától vagy szeretett kutyája dédelgetésétől. Nem szabad hagyni, hogy mások ránk erőszakolják akaratukat, hogy jobban tudják, mi tesz minket boldoggá. Persze a társadalom útvesztőiben hajlamos az ember megfeledkezni erről, és csak sodródni az árral, de Vianne megmutatja a kis francia falu lakosainak (és nekünk is), hogy néha túl kell lépnünk a saját korlátainkon, hogy boldogok lehessünk.

A regényből film is készült, meglepően jól visszaadja a könyv hangulatát, persze a szerelmi szál nagyobb szerephez jutott a mondanivaló rovására, de még így is elgondolkodtató maradt. Az aduászt pedig a végére hagytam: Johnny Depp. Csokit. Eszik.

Az első Murakami könyv után azt mondtam, hogy az író kap még egy esélyt, ami most jött el. A két mű között eltelt idő jót tett a regénynek, sokkal letisztultabb, a szerző egyéni hangja is markánsabban jelenik meg. Főhősünk ismét egy egyszerű átlagember, aki különc barátján keresztül egészen furcsa kalandokba keveredik. A japán író apró mozzanatokból, emlékfoszlányokból épít fel egy megmagyarázhatatlan, zavarbaejtő konstrukciót, észrevétlenül billentve át minket a hétköznapi és a felfoghatatlan dolgokat elválasztó határon. Ezeket az építőelemeket Murakami ismét a különféle szereplők történeteiben adagolja, ám ezúttal sikerült eltalálnia az arányokat, és a beékelt epizódok nem szabdalják túlságosan szét a cselekményt. 

Érdekes megfigyelni az egyszerű kispolgári életet élő főhősünk (akinek még a nevét sem tudjuk) és a társadalmi normákra fittyet hányó Szumire kapcsolatát - hogyan kacérkodik a gondolattal, hogy kilépjen eddigi életéből, és jut el arra a pontra, ahol választás elé kerül. Talán ez a kettősség a regény fő motívuma, amit fiatal felnőttként gyakran megtapasztalunk: be kell állni a sorba, egzisztenciát  építeni, számlákat befizetni, levinni a szemetet, miközben lényünk másik fele vígan üldözné tovább gyerekkori álmait. Boldogságunk talán azon is múlik, mennyire sikerül a két énünknek "félúton találkoznia".

Bizony a kissé cinikus és szarkasztikus olvasónak is szüksége van néha egy csöpp ártatlanságra. A négy March-lány bűbájos története valódi felüdülés a sok háborús, vámpíros, önmagát keresős könyv után, naiv szentimentalizmusa, kedves humora miatt gyorsan a szívébe zárja őket az ember. Köszönhető ez a jól eltalált karaktereknek is, hiszen mindenki magára ismerhet a négy lány valamelyikében, akik esendőek, hibáznak ugyan, de édesanyjuk bölcs tanácsai mindig a jó útra térítik őket. Megtanulják, hogy a gazdagságnál sokkal többet ér a szeretet, az egészség és a család, és azt is, hogy másokon segíteni minden körülmények között lehetséges.

Persze a jólfejlett kritikai érzékkel megáldott olvasó most felhorkan, hogy micsoda közhelygyűjtemény reklámozása folyik éppen, ám az írónő remek érzékkel adagolja az erkölcsi mondanivalót és a humoros epizódokat, így könnyen lecsúszik a keserű pirula is. Ha pedig a gyerekek szempontjából értékeljük a művet, számukra is vonzó lehet a szilárd keretek között, megfelelő támpontokkal ellátottan csordogáló, békés élet, ami a March-házban zajlik.

Majdnem napra pontosan két éve olvastam Hemingway előző regényét, a Fiestá-t. Bár később íródott, a Búcsú a fegyverektől egy korábbi történelmi időszakban játszódik, az I. világháború idején. Főhősei szintén angol és amerikai állampolgárok, ezúttal viszont nem Francia- vagy Spanyolország a helyszín, hanem Itália. 

A cselekmény fókusza egy szerelmi történet,ám így is remekül tetten érhető a folyamat, ahogy hőseinket átformálják a háború eseményei: hogyan szoknak hozzá az egyre szörnyűbb hírekhez, hogyan válnak belőlük a Fiesta megcsömörlött és helyüket nem találó szereplői. Számos háborús regény  után már-már megmosolyogtató volt az amerikai katona naiv és csodálkozó leírását olvasni a fronton harcolók sanyarú sorsáról és az ott uralkodó embertelen állapotokról. Pedig főhősünk a dolgok könnyebbik végét fogta meg, hiszen egy viszonylag enyhe sérüléssel került kórházba, ahol egyedüli páciensként a nővérek lesték minden kívánságát. Sosem szenvedett sokáig hiányt ételben, italban (főleg ez utóbbiban), és végül szerelmével sikerült Svájcba szökniük az őket üldözők elől. A tragédia nem is a lövészárokban vagy a harctéren várt rá, hanem a magánéletében.

Hemingway regénye érzékletesen ragadja meg azt az utolsó pillanatot a háborúban, mielőtt egyén, társadalom és természet "elveszti az ártatlanságát". Még élnek az alapvető udvariasság szabályai, a katonák nagyvonalúak egymással, a táj és a városok jórészt érintetlenek. A szerelmi szál tragikus volta ellenére felüdülés ilyen történetet is olvasni.

…a hazafiság legmeghittebb hálótársa éppen a műveletlenség, a tudatlanság.

Barnes szatirikus regénye rendkívül nyugtalanító kérdéseket vet fel, ráadásul nem is próbál választ adni ezekre. Hogyan lehetséges, hogy a modern ember beéri az eredeti dolgok, élmények másolatával? Ennyire elértéktelenedtek a valódi helyszínek, műalkotások, történelmi személyek? Csak az lett a fontos, hogy elmondhassuk: láttuk, készítettünk róla egy-két képet, és bevásároltunk szuvenírekből? Barnes szerint bizonyos idő után eltűnik a választóvonal eredeti és replika között, az átlagemberek nem lesznek képesek megkülönböztetni őket, hiszen nem rendelkeznek elegendő tudással, és nem is igazán érdekli őket. Így aztán játszva lehet egy brit Jurassic Park-ot létrehozni: telezsúfolni egy szigetet az angol kultúra reáliáival, pontosabban azok másolataival. Egy idő után az igaziak népszerűsége, látogatottsága megszűnik, az emberek csak erre a szigetre utaznak, így az anyaország gazdasága összeomlik, és a civilizáció a 19. századi szintre süllyed vissza.

A nemzeti öntudat ilyen könnyű manipulálása talán sosem volt ennyire aktuális, mint most a "brexit" idején. Barnes könyve bár humorosnak szánt olvasmány, komoly mondanivalót is hordoz magában arról, mi történhet egy olyan országgal, melynek lakói a hazafiságot összekeverik az idegengyűlölettel és a kirekesztéssel.

Kedvenc vámpírunk (nem Edward, hanem Lestat) ezúttal szó szerint az ördöggel cimborál amikor a bukott angyal megkeresi, és arra kéri, legyen a segédje. Egy hihetetlen utazásra viszi hősünket, és vele együtt mi is bepillanthatunk a mennyországba, láthatjuk Jézus keresztrefeszítését, végül pedig alászállunk a pokolba.

Rice vámpírregényei messze felülmúlják az összes hasonló jellegű próbálkozást, mivel fantasztikusan összetettek és kidolgozottak: világában a vámpírok szerves részei az emberiség mitológiájának, jelen vannak minden lényeges történelmi, kulturális vagy vallási eseménynél. Ráadásul az írónő gyönyörűen fésüli össze a filozófiát, misztikát és az erotikát, miközben modern korunk kérdéseit is górcső alá veszi. Nincs ez másként ezzel a kötettel sem, bár Rice talán itt vágja a legnagyobb fába a fejszéjét, mikor egyszerre tárgyalja teremtés és evolúció kapcsolatát, Isten és a Sátán viszonyát, valamint korunk erkölcsi válságát. Teszi mindezt úgy, hogy mindkét "felet" sikerül egyformán szóhoz juttatnia, vagyis megismerhetjük a hívők és a vallást elutasítók nézeteit is.

Néha már-már túlcsordul a regény a teológiai fejtegetésektől, ám a rendkívüli helyszínek érzékletes ábrázolása, a szereplők legapróbb rezdülésének leírása mind az írónő tollát dicsérik. Dante és Madách után Rice megalkotta a 21. századi emberhez legközelebb álló túlvilág-képet.

A regény egy vérfagyasztó gondolatkísérlet: mi történne, ha egy átlagos amerikai kisvárost egy áthatolhatatlan búra alá zárnánk? Ne foglalkozzunk most az ötlet banalitásával, ne keressük a miérteket - adva van egy helyzet, lássuk, mi sül ki belőle. Kinget ismerve nem sok jó: emberek fordulnak ki önmagukból (vagy éppen engedik szabadon beteg hajlamaikat), eluralkodik a káosz és a rettegés. A város tanácsosai és a rendőrség egy-kettőre önkényuralmi rendszert építenek ki, könyörtelenül eltaposva a vélt vagy valós ellenfeleiket. Hamar semmivé foszlanak az együttélés alapvető szabályai, az emberek két táborra oszlanak. King a "szociális szimuláció" mellett a környezeti hatásokat is részletesen elemzi, hiszen a búra hatására megváltozik az időjárás és a természet viselkedése is.

Ez az alaposság a történet kárára is válik, egy pont után túl sok lesz a szereplő, elveszünk a nevek áradatában. Mintha az író eltökélte volna, hogy a több száz lakos mindegyikéről említést tesz a könyvben. Pedig kár lenne elterelnie a figyelmet a fő karakterekről, akiket alaposan és hihetően formált meg. Tipikus kisvárosi figura mindegyikük, kezdve a megalomániás tanácsostól egészen a helyi étterem szakácsáig vagy a lecsúszott lányanyáig. Ebben az elképzelhetetlen helyzetben viszont olyan tulajdonságaik törnek elő, amikről talán még ők maguk sem tudtak.

A rövid fejezetekre szabdalt, pörgős történet olvastatja magát, észre sem vesszük, hogy elrepült 600 oldal (kétszer). A könyv vége viszont csalódás: elnagyolt és túlmisztifikált. Sejthető volt, hogy a búra létezésére nem kapunk értelmes magyarázatot, de ennél a megoldásnál még a semmi is jobb lett volna. Leereszkedett, majd (vigyázat, spoiler!) egyszer csak felemelkedett. Bár jobban belegondolva, lehet, hogy ez a minden ok nélkül, váratlanul bekövetkező esemény a fő üzenet: az élet kiszámíthatatlan, bármikor kerülhetünk olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amire nincs sem magyarázat, sem megoldás. És hogy mit teszünk ilyenkor, az szinte megjósolhatatlan.

Atwood eddigi leggyengébb könyvét fogtam ki, ami egy valóban megtörtént 19. századi bűntettet dolgoz fel. A regény maga nagyon "technikás": több narrátort használ, váltogatja ezek szemszögét (az egyik főszereplőről egyes szám első személyben, a másikról egyes szám harmadik személyben olvashatunk), és formáját is: hol párbeszédekből, hol monológokból, néhol pedig csak levelekből ismerhetjük meg az eseményeket. 

Az írónő egy másik, közkedvelt fogást is bevetve, az olvasót igyeszik végig homályban tartani főszereplőnk bűnősségét illetően, így a regény végéig tipródhatunk, hogy Grace beteg-e, vagy mániákus hazudozó. Illetve tipródhatnánk, ha Atwood-nak sikerülne csak egy szikrányi érdeklődést is kicsikarnia belőlünk főhőse iránt. Sajnos a szereplők távoliak, sablonosak és unalmasak, így a cselekmény is vontatottá válik.

Atwood minden regényében igyekszik a nőkről, a női szerepekről írni különféle korokban és élethelyzetekben, ezúttal a 19. századi kanadai vidék viszonyait tárja elénk, ahol a nő jogilag másodrendű állampolgár, pszichológiailag gyengébb jellem, társadalmilag pedig a férfiak alárendeltje. Ebben a környezetben egy női gyilkos személye bonyolult reakciókat vált ki, aminek pontos feltérképezése a regény egyetlen erénye. 

Rushdie egy igazi irodalmi kavalkádot hozott létre ebben a regényben, van itt minden: felbomlott család, gyermekkori traumák, társadalomkritika, aktuálpolitika, szerelem és utópia. Annyi téma és ötlet vonul el a szemünk előtt, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A kevesebb néha tényleg több lehet, egy-egy felvillantott gondolat egy külön könyvet érdemelne, így viszont elsikkad, elveszik a mondanivaló-áradatban.
A cselekmény csak igen nehezen látszik összeállni, lényegében egy író-professzor, Solanka magánéleti-szakmai hullámvasutazását követhetjük végig, aki egészen New York-ig menekül családjától. Megalkot két sikeres fantasy-univerzumot, ebből az első kicsúszik az irányítása alól, a másikat pedig egy távoli sziget lakói használják álcának a polgárháborújuk során. Így válik a fikcióból valóság, míg végül Solanka kénytelen a saját maga által létrehozott figurákkal megküzdeni, és közben a magánéletét is rendbehozni.

Rushdie mesterien lavíroz a történetsíkok között, bár nem sokat segít abban, hogy mi is vele tarthassunk. A könyv címéhez híven szinte dühöngve szórja ránk a jeleneteket, szereplőket, motívumokat, így aztán igencsak észnél kell lenni, ha össze akarjuk ezeket kapcsolni. Végül azért jó üzletet köthet az olvasó is, hiszen három könyvet kap egy áráért.

Ha Follett belekezd a könyvírásba, ezer oldalig meg sem áll... ráadásul ez a könyv egy trilógia első része, vagyis még közel sincs vége. A történelmi regény több cselekményszálon fut, melyeket az I. világháború eseményei kötnek össze. Amerikai, angol, német és orosz hőseink a szüfrazsett-mozgalom és az októberi orosz forradalom társadalmat gyökeresen átalakító forgatagában sodródnak, sorsuk hol összefonódik, hol elszakítja őket egymástól a történelem. Szerelmek szövődnek, családok hullanak szét és gyerekek születnek, miközben néhány ember döntésein milliók élete múlik.

A könyv legnagyobb erénye, hogy annak ellenére tud izgalmas maradni, hogy "lejátszott" küzdelmeket mutat be: tudjuk, hogy kik voltak a győztesek, és kik veszítettek a háborúban. Follett annyira árnyalni tudja az antant vs. központi hatalmak konfliktust, annyi emberi vonást, momentumot tud belecsempészni az eddig száraz adatként magolt esemény közé, hogy a végén azon kaptam magam, hogy szurkolok, hátha mégis nyernek a németek. Walesi származású íróként nem kevés önkritika kellett ahhoz, hogy a szigetországban lezajlott társadalmi folyamatokat szépítés vagy finomítás nélkül elevenítse fel, hiszen nagyon jól tudjuk, a történelmet a győztesek írják.

Nem áll módomban megítélni a regény történelmi hitelességét, de Follett remek érzékkel vegyíti a valós és a kitalált figurákat, így a leírt párbeszédek és jelenetek akár tényleg úgy is történhettek, ahogy megírta azokat. Wilson, Lenin és Churchill személyisége tisztán rajzolódik ki a jellemzésekből, de döntéseik és tetteik a legárulkodóbbak. 

Súlyos a téma, súlyos a könyv is, de akit kicsit is érdekel a történelem, vagy csak egy izgalmas történetet szeretne olvasni, annak bátran ajánlom.

A spiritualitás és az életbölcsességek megmondóembere ismét lerakott elénk egy tipikus szerelmi történetet, amit nyakon öntött egy jó adag misztikus maszlaggal. Kevés közhelyesebb történet létezik, mint a gyerekkori barátok újra egymásra találásáról szólók, és az sem segít sokat a regényen, hogy egyik szereplőt sem lehet túlságosan megkedvelni. Bábok ők, akik segítségével Coelho előadhatja életről, szerelemről és vallásról alkotott nézeteit, melyek annyira általánosak, hogy bárki a magáénak érezheti azokat. Az író egyszerre akar szólni mindenkihez, de így végül senkit sem ér el igazán.

Ezek a sekélyes és semmitmondó bölcsességek aztán olyan megmosolyogtató sorokkal párosulnak, amik egy "vidámvasárnapos" krisnás házaló könyvecskéjének is díszére válnának. "A lelkemet megfürösztöttem az istenségben", vagy "A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk és elinduljunk az álmaink után" jellegű mondatok belőlem olyan mértékű ellenérzést váltanak ki, hogy az esetleg értelmesebb gondolatokat sem tudom már elfogadni a szerzőtől. Természetesen megértem azokat is, akik szeretik Coelho-t, hiszen a mai világunkban szükség van az ilyen "készen kapott" útmutatásra, lelki elemózsiára, mivel sajnos nincs idő arra, hogy egy esetleg burkoltabb mondanivalót hámozgassunk a sorok közül. 

Nagyon érdekes olvasmánynak bizonyult ez a kötet, két szempontból is. Egyrészt Faludy György nemrég olvasott önéletrajzi regényéhez rengeteg adalékkal járul hozzá, az időszak megértésében nagyon sokat segít. Másrészt mivel nem egy rég letűnt korról van szó, hanem szüleink, nagyszüleink révén közvetlen kapcsolatunk lehet a könyvben leírtakkal, sok mai jelenségre is magyarázattal szolgálhat.

A rendszerváltást megelőző évtizedekről igen kevés szó esik csak a történelemórákon, ezért sok kifejezés inkább az idősebb generáció szóhasználatából lehet ismerős. A "maszekolás", a "szimatszatyor", a "szőke kóla" vagy az "aprítós" mind ennek a kornak a "vívmányai". A fényképeket nézegetve rengeteg ruhadarab, bútor, jármű és épület régi ismerősként köszönt vissza, sokat közülük még a mai napig használunk. A divatos retró-életérzés persze figyelmen kívül hagyja azokat a húsbavágó körülményeket, amik szintén a Kádár-korszak velejárói voltak. A mindennapok egyre enyhülő, de továbbra is makacsul kitartó átpolitizálása, a pártpropaganda gátlástalan terjesztése vagy a bizalmatlanság légköre a feledés jótékony homályába vész. 

Az elmúlt körülbelül 40 év megítélése nem ennek a bejegyzésnek a feladata, ahogy a könyv sem foglal egyértelműen állást a korszak sikeressége mellett vagy ellen. A felsorolt tények, adatok, statisztikák magukért beszélnek, akit pedig hidegen hagynak a számok, az csak nézzen körül jártában-keltében, vagy beszélgessen idősebb rokonaival.

Faludy életrajzi regénye nem csupán egy rendkívüli ember meghurcolásának története, hanem fájdalmasan őszinte látlelet egy diktatúra idiotizmusáról. Hogy ez a diktatúra éppen bal- avagy jobboldali "eszméket" vall, az a végeredményt tekintve mindegy, ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak. Az embereket félemlítsd meg, érd el, hogy senki ne bízzon senkiben, a besúgókat jutalmazd meg, a médiát pedig használd saját pártod propaganda-gépezeteként. Ellenségeidet hallgattasd el, tüntesd el és gyűjtsd össze őket egy helyen, minél mostohább körülmények között. A magyar politikai réteg hamar beletanult ezekbe a fortélyokba, élen jártunk először a zsidók, később pedig a kommunista párt ellenségeinek üldözésében. Gyorsan elfogytak azonban a vélt vagy valós veszélyes elemek, így hát a párt paranoid módon saját tagjait kezdte lecsukatni. Vajon az utolsó emberre ki zárta volna rá a börtön ajtaját?

Ebbe a politikával, rosszindulattal és gyanakvással átitatott közegbe érkezik haza Faludy, aki hiába járta meg Franciaországot, Marokkót és az Egyesült Államokat, sehol sem találta a helyét. A magyar szellemi elit megbecsült tagjaként csak itt tudta elképzelni költői pályájának kiteljesedését. Óriási világirodalmi és történelmi műveltségét is a magyar nyelv és kultúra táptalaján tudta elültetni. Hazaérkezése után abszurd világba csöppen, amit hol humorral, hol fölényesen, ám egyre nagyobb kétségbeeséssel szemlél. Végül nem menekülhet ő sem: először a hírhedt Andrássy út 60. alatti ÁVÓ-székházba, majd Recskre, a munkatáborba kerül. Csak itt bontakozik ki a maga teljességében a könyv mondanivalója, fő üzenete: az elme, a gondolat hatalma a test esendősége fölött. Az emberség, a humánum megőrzése a legalantasabb körülmények között is. 

A recski Pokol csak azok számára maradt elviselhető, akik nem hagyták, hogy gondolataikat is megtörjék, állatias szintre alacsonyítsák. Faludy és szűk köre a sötétben, mocsokban, lesoványodva is irodalomról, filozófiáról, történelemről társalogtak, őrizve a civilizáltság utolsó szikráját. Minden alkalmat megragadtak, hogy a kinti világról híreket kapjanak, és társaikat lelkesítsék. A sok apró epizód, mozzanat mind-mind arról ad tanúbizonyságot, hogy az alapvető emberi értékeket semmiféle diktatúra nem képes kiirtani.

Elolvastam. Átrágtam az elsőtől az utolsó betűig. Mégsem esett le, hogy pontosan miről is szól ez a kisregény, egészen addig, míg bele nem pillantottam az elemzésekbe. A kedélyes olasz nyaralásnak induló történet ekkor nyerte el értelmét számomra, jött a megvilágosodás: ez bizony az elnyomás, a zsarnokság és az ellenállás allegóriája! Nehezen tetten érhető ilyen idilli körülmények között, de ott rejtőzik az emberek viselkedésében, megbújik a mondataikban.

Cipolla, a varázsló csak a történet végéhez közelítve bukkan fel, innentől kezdve benne összpontosul a diktatúrák minden fonáksága. Mindenki meghajol az akaratának, ki mosolyogva, ki megalázkodva, ki megtörten. Ennek a "bűvésznek" minden eszköze megvan ahhoz, hogy az emberekre kényszerítse akaratát. Ismeri mindenki gyenge pontját, takargatnivalóját, és könyörtelenül felhasználja azt. Egyedül Mario, az egyszerű pincér száll szembe vele, és vet véget egy szempillantás alatt az "előadásnak". Miért képes erre éppen ő, amikor más, erősebb lelkületű emberek is behódoltak? Erről a kérdésről talán éppen annyit lehetne írni, mint amilyen hosszú volt maga a kisregény.

Sajnos Thomas Mann írói stílusa még mindig nem nyerte el a tetszésemet. Távolságtartó, rideg és szinte már idegesítően intellektuális. Ez a története viszont legalább nem volt olyan terjengős, mint A varázshegy.

Szórakoztató, könnyed olvasmány, ami nem akar túl sokat mondani, cserébe viszont érzékletes képet nyújt Vermeer, a 17. századi holland festő koráról, és városáról, Delftről. Megismerhetünk egy elképzelt, ám nagyon is izgalmas magyarázatot a kép eredetére, elkészülésének körülményeire. Eszerint a festmény modellje a Vermeer család egyik szolgálólánya, Griet, aki saját jó hírét és becsületét kockáztatva ül nap mint nap a vászon és a mester fürkésző szeme elé. 

Griet a történet narrátora is egyben, aki egyszerű munkáscsalád lányaként kerül az előkelő házba, ahol hamar felkavarja az állóvizet: gyors észjárása és éles szeme feltűnik Vermeer-nek, és megteszi segédjének. Ezzel különleges pozíciót kap a családban, ami persze nem mindenkinek tetszik, Griet állandó támadások, cselszövések céltáblája lesz. Mestere is csak addig áll ki mellette, amíg saját érdekei megkívánják. Mikor aztán segédből egy festmény modelljévé lép elő, elszabadul a pokol, és Griet-nek választania kell: követi-e a többi, rossz útra tért cselédlányt, vagy otthagyja az imádott műhelyt és a festményeket. Köztes út akkor még nem volt. Főhősünk végül úgy dönt, hogy a neki kijelölt utat választja: férjhez megy és gyereket szül. A műtermet férje hentesüzletére cseréli, és boldogan él, amíg meg nem hal. 

Bármennyire is kiszámítható volt ez a befejezés, én az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy Griet sorsa legalább egy picit más lesz, mint a több ezer másik holland lánynak. Aki egyszer megcsillantotta tehetségét, hozzáértését, megérdemelné, hogy később is köze legyen a művészethez, anélkül, hogy kivetné magából a társadalom. Akkoriban sajnos a nőknek nem létezett más életpálya, a családanya-szajha tengelyen nem voltak köztes pontok. Így hát a Vermeer család egykori szolgálólányának elégtételt csak a róla készült gyönyörű, különleges festmény jelent, ami örökké hirdetni fogja, hogy élt egyszer egy Griet nevű holland lány, aki több volt, mint egyszerű cseléd.

"Mi lett volna, ha?" - ez az egyik legfölöslegesebb és egyben legizgalmasabb kérdés, főleg a történelemben. A könyv szerzője, Gráczer László Tamás (aki nem mellesleg történelemtanár) eljátszott a gondolattal, hogyan alakult volna Európa sorsa, ha a németek megnyerik a II. világháborút. Bármennyire komolytalannak tűnik is, nem egy kosztümös ponyvaregényt kapunk, hanem egy minden oldalról körüljárt, alapos kutatás után megírt alternatív történelmi krimit. 

Maga a cselekmény az ötvenes években játszódik, a Német Birodalom fővárosában, Berlinben, amit a Führer tervei alapján igazi monumentális metropolisszá alakított kedvenc építésze, Speer. A virágzó városban emberek sietnek munkába, szórakoznak, családi életet élnek és jó németként szolgálják a náci pártot. A rendről az SS, a Gestapo és számos más szervezet gondoskodik, a germán faj tisztaságát a családfakutatók és genetikusok őrzik. A béke és a bőség látszata mögött azonban az intrika, a gyanakvás és az állandó félelem uralja a mindennapokat, egy botlás, rossz mondat és jön a fekete autó bárkiért. Hitler azonban öregszik, és elhatalmasodik rajta a Parkinson-kór: mielőbb méltó utódot kell találni a helyére. Ki lesz az alkalmas jelölt? Ki éli túl a vetélkedést?

Siegfried, a regény főszereplője ebben a szövevényes rendszerben kap egy könnyűnek semmiképp sem nevezhető feladatot: likvidálnia kell a párt egységére veszélyes tagokat. Mind a kétszázat. A megoldás kézenfekvő és rendkívül cinikus, egyúttal feltárja a háborús évek legsötétebb titkait zsidókról, koncentrációs táborokról és gázkamrákról, ami sehogy sem illeszkedik a dicsőséges náci győzelemről formált képbe. Hogyan oldja fel főhősünk ezt az ellentmondást? Hogyan alakul a Birodalom sorsa?

Zseniális! Körülbelül három nap alatt végeztem ezzel a könyvvel, ami jól mutatja, mennyire olvastatja magát. Ugyan a filmet láttam előbb, ez nem okozott problémát, mivel nem sok köze van az eredetihez. Az alaptörténet persze ugyanaz, egy szegény indiai utcagyerek bekerül a Legyen Ön is Milliomos nevű kvízműsorba, ahol egymás után válaszolja meg a kérdéseket, és nyeri el az egyre növekvő pénzösszegeket. Eközben kibontakozik története, minden kérdés egy újabb epizódot elevenít fel az életéből. A helyes válaszokhoz szükséges tudást nem könyvekből, hanem keserű tapasztalatokból szerezte meg.

Ez a fajta történetvezetés próbára teszi az olvasót is, hiszen nem időrendi sorrendben követik egymást az események, a felvillantott epizódokat nekünk kell elrendeznünk a fejünkben. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az időbeliség annyira nem is fontos, főhősünk élettapasztalatainak összessége az, ami számít. Látjuk őt Bombay és Új-Delhi szegénynegyedeiben, a Taj Mahal lépcsőin, és fényűző palotákban - akárhol is fordul meg, leleményességének és emberségének köszönhetően mindig elboldogul valahogy. A szegénységből azonban nem olyan könnyű kitörni: a hátrányos helyzet, az előítéletek és a kiszolgáltatottság újra és újra visszahúzzák, még a csodás nyeremény megszerzése után is. Végül egy mesébe illő fordulatnak köszönhetően ("jó tett helyébe jót várj") minden jóra fordul és hősünk elnyeri méltó jutalmát.