De szeretnék itt hősnő lenni // egész nap csak pipiskedni, // Majd amikor ezt meguntam // Férjhez menni azon nyomban. //

Bár a bennem elveszett költő a fenti versikével sem került elő, a regény cselekményének összefoglalására tökéletesen alkalmas ez a kis négysoros. Az Emma elemzésekor már körbejártam a problémát, amit Austen könyveivel kapcsolatban érzek, nevezetesen a szereplők mérhetetlen sablonosságát és a történet teljes közömbösségét, szóval erre most nem térnék ki részletesebben. Van egy teljesen átlagos fiatal főhősünk, aki először kerül be társaságba, bálokba jár, megismerkedik néhány emberrel, az egyikbe beleszeret, majd minimális fordulatok után egymáséi lesznek. Jaj. 

Ami a jelenlegi könyvet mégis kiemeli az eddig olvasott Jane Austen regények közül, az egyrészt az írónő bájos humora és cinizmusa. Valószínűleg ő is rájött arra, hogy ezekből a történetekből nemigen lehet többet kihozni, így hát a kor igényeinek engedett, de saját maga szórakoztatására a sorok közé csempészett egy-két csípősebb kiszólást, gúnyosabb megjegyzést. Természetesen ezt olyan eleganciával teszi, hogy nem lehet érte neheztelni.

A regény másik pluszpontja az irodalmi fricska az akkoriban divatos gótikus regények felé. Az unatkozó úrilányok biztonságos borzongásra vágyva tették népszerűvé ezt a műfajt, ám akadtak köztük olyan butuskák, akik az olvasottak hatása alá kerülve elkezdtek rémeket látni maguk körül és minden sötét sarokban titkokat sejtettek. Ez alól Catherine, a főhős sem kivétel, de Henry (a férfi főszereplő, mi más is lehetne a neve) remek humorérzékkel és éleslátással teszi őt helyre.

Az előző olvasmányélményem sokkja után valami könnyedebbre vágytam, és rá is találtam erre a kis könyvre, ami valójában egy délután alatt kiolvasható. Vicces, aranyos történet Nokedliről, a macskáról, aki naplót vezet gazdái megfigyeléséről, miközben feltárul előttünk a fajta minden tulajdonsága, amiért rajongok értük. Mert ugyebár a cicák nem önzők, hanem függetlenek, nem neveletlenek, csak akaratosak és különben is, macskát tartani nem kötelesség, hanem megtiszteltetés. Nincs ez másként Nokedliéknél sem, a kismacska a legnagyobb igyekezettel teszi próbára gazdái idegeit, de azok persze nem tudnak ellenállni a kedves dorombolásnak és hízelgésnek.

Minden adott tehát egy szórakoztató, humoros történethez, de jaj! - a poénok csak igen elvétve ülnek, mert vagy túl szájbarágósak, vagy egyszerűen nem viccesek. Elképzelhető, hogy élőszóban sokkal hatásosabb lenne az egész, de így, ebben a formában egy kicsit erőltetettnek tűnik.

Ha van valami, amivel ki lehet kergetni a világból, azok a krimik és az egyházi témájú könyvek. A szóban forgó regény egy kolostorban zajló nyomozás története, ráadásul 600 oldalon - az élmény megfizethetetlen. Az, hogy a könyv lassú volt és vontatott, egy rendkívül enyhe és visszafogott jellemzés lenne, ami a valóságot csak kis mértékben fedné le. Az embernek sokszor az volt a benyomása, hogy - a főszereplőkhöz hasonlóan - egy sötét folyosón bolyong, ahonnan szinte lehetetlen kitalálni. A cselekményszálat hiába gombolyítjuk magunk mögött, minduntalan értelmetlen viták, eszmefuttatások, vagy teljes latin nyelvű passzusok szakítják meg utunkat. Kikerülni, átugrani képtelenség őket, így hát kénytelen-kelletlen áthámozzuk magunkat rajtuk, reménykedve, hogy hozzáadnak valamit a cselekményhez. A csalódás fájdalmas: a betoldások, vallásfilozófiai okoskodások teljesen öncélúak. De mit is várnánk olyan emberektől, akik egész napjukat elmélkedéssel, nem létező dolgok rendszerezésével töltik? Nyilvánvaló, hogy a "sötét középkor"-ban a kolostorok őrizték a műveltség apró lángját, és óriási szerepük van az európai kultúra fennmaradásában, de attól még a szerzetesek is csak emberek voltak, a maguk gyengeségeivel és hibáival. A valódi világtól elzártan, pusztán a vallásnak szentelve életüket - sok egészséges, életerős férfi roppant bele az önsanyargatásba, a testi szükségletek elnyomásába. Sebaj, a 600. oldal környékére eljutunk a végkifejletig, megtaláljuk a gyilkost, megismerjük az indítékot és mindenre fény derül - kivéve arra, hogy ezek után hogyan sikerült az írónak még egy 100 oldalas utószót összehoznia.

A szinglik ősanyja, Carrie Bradshaw kétbalkezes barátnője, modern kori nőideál? Akármelyik jelzővel is illetjük, annyi bizonyos, hogy Bridget Jones már nem csupán egy kitalált karakter, hanem egy jelenség. A 90-es évek (ami hozzánk 2000 után köszöntött be) világának társadalmi lecsapódása ő, aki egy új csoport létrejöttét jelzi, az egyedülálló, 30 körüli, gyermektelen nőkét. Ez az új kaszt nehezen találja meg a helyét a már amúgy is sokszínű nyugati társadalmakban, de kitartóan küzd létjogosultságáért. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy néhány évvel Bridget szerencsétlenkedései után Amerikában már önálló iparág épült a gazdag szingli nők igényeinek kiszolgálására. Egy szó mint száz, Bridget Jones lett modern korunk egyik társadalmi úttörője.

Az, hogy élvezi-e ezt a szerepet, már más kérdés. Naplójából úgy tűnik, nem igazán. Süt belőle a bizonytalanság, a magányosság és a vágyakozás. A humoros jelenetek és szellemes mondatok mögül elő-előbújik a szánalmasság. Nem azért, mert szegény Bridget társ nélkül éli az életét, hanem mert ő ezt ennyire tragikusan fogja fel. Mintha párkapcsolat nélkül nem lenne teljes értékű ember. Bár barátai számtalanszor kisegítik őt a pácból, családja nem igazán könnyíti meg a helyzetét. Főhősünknek megannyiszor szembe kell néznie a társadalom elvárásaival: hol a párod? Mikor házasodtok össze? Hány gyereketek lesz? Mivel a választ ő maga sem tudja, kétségbeesését alkoholba, dohányzásba, nassolásba és értelmetlen kapcsolatokba fojtja. Míg nem egy nap eljön érte a herceg fehér lovon, akit hogyan is hívhatnának másként, mint Mr. Darcy (Büszkeség és balítélet). Na de hol van az a rész, hogy Bridget ráeszmél arra, ő egyedül is megállja a helyét? Mikor döbben rá, hogy ő egy önálló, kerek egész, aki párkapcsolat nélkül is teljes értékű ember? A válasz: Amerikában. De ez már egy másik szingli-sztori.

A francia szerzőtől ez az első könyv, amit olvastam, de biztosan nem az utolsó. Hajmeresztően izgalmas történet ez a társadalom teljes átalakulásáról és a nemi szerepek felcserélődéséről. A cselekmény dióhéjban is elmondható, a hangsúly nem itt van, hanem a mögöttes tartalmon. Tehát egy vírus következtében a fejlett országok férfi lakossága szinte teljesen eltűnik a föld színéről. Mivel a betegség nemi érintkezés útján terjed, az életben maradt férfiak egy része az önkéntes kasztráció mellett dönt. Egy kis csoport, akik nem betegedtek meg, és az előbb említett beavatkozáson sem estek át, "védettekké" válnak, és táborokba zárják őket. A társadalom női tagjai veszik át az irányítást a politikában és a gazdasági életben, és megkezdődik a évszázados elnyomás felszámolása. Azonban hamar egy fanatikus vezető kezébe kerül az irányítás, és az események gyorsan elfajulnának, ha titkos szervezetek aknamunkával meg nem döntenék a rémuralmat. Ezután egy sokkal józanabb, de nem kevésbé nő-párti irányítás következik, akik hosszútávú intézkedésekkel biztosítanák az új egyensúlyt. Férfi főhősünk, aki nem mellesleg "védett", számos viszontagság után végre békében és biztonságban élhet partnernőivel.

Eddig a történet, ami bár rendkívül izgalmas, mégsem vetekedhet a sorok között megbúvó tartalommal. Néhány felvillantott epizódban feltárul a társadalomban megrögzült nemi szerepek minden fonáksága. Tipikus jelenet: csinos nő sétál az utcán, építőmunkások pedig utána fütyülnek, netán ocsmányságokat is kiabálnak. Képzeljük el fordítva: férfi hősünket egy csapat nő vegzálja. A megfordult világban a média félmeztelen férfiakkal reklámoz szinte mindent, az interjúk során pedig bár rengeteg szó esik róluk, ők maguk nem oszthatják meg gondolataikat. A nők dolgozni járnak, karriert építenek, pénzt keresnek, eltartják magukat, képességeiket elismerik - ezáltal újfajta magabiztosság járja át minden szavukat, tettüket. Férfi és nő között már a párbeszéd sem ugyanolyan: a férfiakat félbeszakíthatják, gondolataikat nyíltan értelmetlennek, butaságnak minősíthetik. A nők magatartása védelmező, óvó, egyben lekezelő lesz, a férfiak pedig nyílt kommunikáció helyett kénytelenek manipulációval, különféle mesterkedésekkel célt érni.

Ez a megfordított kép bár igencsak sokkoló, arra tökéletesen megfelel, hogy rengeteg természetesnek, megszokottnak hitt jelenségre rávilágítson. Nem gondolom azonban, hogy a görbe tükörben látottak vonzóbbak lennének a valóságnál, hiszen az egyenlőtlenség, az elnyomás ugyanúgy megmaradt, csak éppen a felek cseréltek helyet. Máshogy nem megy?

Az írónő a már jól bevált sémát követi, és ismét egy világhírű művészt helyez regénye középpontjába. Vermeer és a festészet helyett most William Blake és a költészet adja meg a plusz löketet a cselekményhez. Azonban a zseniális költő-könyvkötő-rézmetsző sem képes elvinni a hátán az egész történetet, ha az ennyire érdektelen és mesterkélt. A körülötte élő, dolgozó és szenvedő figurák esetlegesek, problémáik elnagyoltak, konfliktusaik hamisak. Hiába fest az írónő érzékletes képet a 18. század végi Londonról, szereplői nem válnak élővé, nem elég hitelesek. 

Valószínűleg az arányok borultak fel a könyvben, illetve nem sikerült eldönteni, hogy minek is szánják. Történelmi tablónak, korrajznak kevés, nem elég alapos, romantikus regénynek viszont túlzottan részletes. Bár klasszisokkal jobb bármelyik Danielle Steel vagy Vavyan Fable írásnál, William Blake és London megjelenítése pedig óriási pluszpont részemről, még így sem üti meg a mércét. Marad egyszer olvasós, álintellektuális, "sokat markol, keveset fog" regénynek.

Aki nem tudja, mi az, egész délutánokon át égő füllel, felborzolt hajjal ülni egy könyv előtt, és olvasni, olvasni, míg az ember elfelejti a körülötte levő világot, meg azt is, hogy éhes vagy fázik…

... az valószínűleg ezt a történetet sem fogja nagyra értékelni. Nem könnyű véleményt mondani egy ennyire összetett, bonyolult szövedékű regényről, még akkor sem, ha lenyűgözött. Már a besorolás sem egyszerű: fantasyregény felnőtteknek, vagy mese gyerekeknek? Azt hiszem talán mindkettő, és még ennél sokkal több is. Tanítás embertársainkról, önmagunk megtalálásáról, az élet legfontosabb értékeiről.

Főhősünk, Bux Barnabás Boldizsár, egy szenvedélyes könyvmoly olvasni kezdi a Végtelen történet-et Atráskóról, a bátor fiúról, szerencsesárkányáról, Fuhurról, és a világukat fenyegető veszélyről. A könyv teljesen magával ragadja, átéli a szereplők minden örömét és bánatát - majd legnagyobb meglepetésére ő maga is a történet részévé válik, és Fantáziában találja magát. Ekkor kezdődnek csak az igazi kalandok számára, hiszen a varázsvilág megmentése után az ő feladata annak újrateremtése. Eközben teljesülnek vágyai, így a félszeg, kövér kisfiúból daliás hős válik, aki egész Fantázia uralmára tör. Kívánságaiért cserébe azonban óriási árat kell fizetnie: szép lassan elfelejti a világot, ahonnan jött, és végül már saját magára sem emlékszik. Végül mégis sikerül hazajutnia Fantáziából, ám tettei nem merülnek feledésbe, ugyanis velük nemcsak a varázsvilágot, hanem az igazit is sikerült egy kicsit jobb hellyé változtatnia.

Vannak emberek, akik soha nem jutnak el Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak. 

Na így kell országimázst építeni és hazafiasságra nevelni! A svéd írónő könyvében nyoma sincs terjengős pátosznak, vagy túlbuzgó melldöngetésnek - ehelyett bölcsen, szelíden, egyszersmind rendkívül érzékletesen festi le hazája tájait és lakóit. Nils Holgersson, az elvarázsolt kisfiú szemén keresztül elénk tárja a svédek elfeledett mondáit, népmeséit, mitikus lényeit. A legridegebb, legkietlenebb helyekben is megtalálja a szépet, és ezt meg is osztja olvasóival.

Nehogy azt gondoljuk, hogy Lagerlöf könyve pusztán egy irodalmi igényességgel megírt földrajzkönyv, Svédország tájai mellett a főszerepet kapó állatsereg is ugyanakkora fontossággal bír. Nemcsak Nils, hanem mi is rengeteget tanulhatunk tőlük "emberségről", hűségről vagy szeretetről. A lazán összefűzött történetek közös pontja Nils, azaz Babszem, aki korábban elkövetett csínytevéseiért vezekel. Egy törpe babszem méretűvé zsugorítja, és csak szigorú feltételekkel hajlandó visszaváltoztatni. A fiúnak előbb be kell bizonyítania, hogy az állatok között alázatot, türelmet és jószívűséget tanult. Hűséges lúdja, Márton (milyen morbid név egy libának) hátán Nils olyan kalandokba keveredik, amiről játék közben csak álmodozott, és olyan messzi tájakra jut el, amiket eddig csak tankönyvei lapjain láthatott.

Életünk egy-egy nehezebb pillanatában biztosan sokunknak eszébe jutott már, milyen egyszerű megoldás lenne, ha fognánk magunkat, kisétálnánk az ajtón és soha nem néznénk vissza. Nem nyomasztana többé a sok kínzó gondolat, és tiszta lappal kezdhetnénk egy boldogabb életet. Pirandello regényében ezzel az ötlettel játszott el, megtetézve azzal, hogy főhőse nem pusztán eltűnik, hanem egy szerencsés (?) véletlen folytán halottnak is hiszik. Minden adott tehát a gondtalan, szabad léthez.

Mattia Pascal azonban képtelen függetleníteni magát eddigi életétől, a társadalom szabályai továbbra is béklyóba kötik őt. Hiába változtatja el külsejét, a személyazonosság nem csak ezen múlik. Hiába kezdene új kapcsolatba, a törvény előtt házas ember. Így aztán kénytelen-kelletlen ismét felvenné régi életének fonalát, ám ez sem olyan egyszerű: két évvel állítólagos halála után felesége újra férjhez ment és gyereket is szült, szülővárosában nem emlékszik rá senki. A felismerés több mint sokkoló - főszereplőnk élve eltemette saját magát.

Amilyen morbid, annyira csábító is belegondolni abba, mi történne, ha meghalnánk. Szívesen hízelgünk magunknak családunk és barátaink mérhetetlen fájdalmával vagy emlékünk soha meg nem fakuló képeivel, ám a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb: senki sem pótolhatatlan. Mattia Pascal keserves tapasztalatok árán tanulja meg ezt a leckét, saját sírfeliratát olvasgatva hagyjuk őt magára.

Egy újabb történet, amit a filmfeldolgozás miatt olvastam el, hátha az eredeti újat, többet tud mutatni. Ritka eset, hogy ez nincs így. Irving "egyolvasós" (=egyszerre, egyben letudható) novellája egy egyszerű kísértethistória, ami a kor divatja szerint megtörtént esetnek van álcázva. Az Amerikába bevándorló holland telepesek magukkal hozták babonáikat, rémalakjaikat, és azokkal népesítették be az új haza erdőit, folyóit, völgyeit. Ezekre a hiedelmekre építette Irving a fej nélküli lovas alakját, akiről minden helybéli ismer egy legendát, vagy találkozott vele az utakon. A novellában azonban alig kap szerepet, sokkal több helyet foglal el a főszereplő, Ichabod Crane jellemzése, illetve a helyi közösség szokásainak leírása - ami szintén érdekes, de az ember nem szociológiai értekezésekért vesz a kezébe egy rémtörténetet. A filmváltozatban Tim Burton kihozta a történetből, amit lehetett, zseniálisan jelenítve meg az eldugott falucskát a hátborzongató vadonban. 

Másodszorra futottam neki Salinger igencsak túlértékelt és agyonmisztifikált regényének. Az első alkalom óriási csalódás volt, nem értettem, mit esznek ezen a csodagyereknek kikiáltott, már-már korunk hősévé váló Holden Caulfield-en. Bár teljesen még most sem értem, azzal már tisztában vagyok, miért nem váltott ki belőlem semmit a történet. A legfontosabb: magyarul olvastam, ráadásul az első fordítást, ami finoman szólva nem adja vissza az eredeti könyv nyelvezetét. Egy kamasz srác szlenggel tarkított ömlengését szépirodalmi szöveggé próbálták alakítani, a szóismétléseket, beszélt nyelvi elemeket pedig finomkodó modorosságokra cserélték. Ettől elveszett a szöveg lelke, élénksége, és nem utolsó sorban a mondanivalója is. Hiába jelent meg nemrég egy frissebb, teljesen átdolgozott fordítás, második alkalommal már biztosra mentem, és inkább eredetiben olvastam.

A másik ok, amiért elsőre nagyon nem tetszett a regény, valószínű az lehet, hogy még jómagam is kamasz voltam, a főhőssel majdnem egyidős. Úgy tűnik, ez néha hátrány is lehet, és nem feltétlen tudjuk megérteni kortársaink problémáit. El kell telnie egy kis időnek, míg nagyobb rálátást nyerünk az élet dolgaira. Holden-t először egy rakás szerencsétlenségként jellemeztem, akinek soha nem tetszik semmi, soha nem elégedett semmivel. Ezt most is így gondolom, de már tudom, hogy ez életkori sajátosság. Kamaszként az a dolga, hogy megtalálja önmagát, és ennek része az is, hogy mindent kritizáljon. Egy South Park epizód jut eszembe, amiben Stan a tizedik szülinapja után hirtelen "felnő" és minden elromlik körülötte. A sorozathoz híven ezt nagyon kifejezően jelenítették meg: minden szarrá változott, amire csak ránézett. Valami ilyesmi történik könyvünk főszereplőjével is, aki ettől nagyon szenved. Nem találja még a helyét az iskolában és a családjában sem, viszont rácsodálkozik az élet sokszor rideg és kegyetlen valójára. Érzéseit, félelmeit nem tudja senkivel megosztani, senkiben sem bízik igazán. Mindeközben pedig vágyik barátokra, megerősítő kapcsolatokra, és testvéreit is rajongásig szereti. Ezek az ellentétes, egymásnak feszülő indulatok majd' szétvetik belülről, ezért is cselekszik annyira ellentmondásosan. Hiába, nem könnyű a kamaszok sorsa, csak az vigasztaljon mindenkit, hogy ez is elmúlik.

Mit adhat egy történet egy angol családról, aki szedi a sátorfáját és meg sem áll Korfu szigetéig? Mit nyújthat egy könyv, amiben a legalapvetőbb kérdések (miből élnek?, hol az apuka?) sincsenek tisztázva, a cselekmény helyett pedig csupa táj- meg állatleírásokat olvashatunk? A válasz egyszerű: felhőtlen szórakozást. Az állatbolond kisfiúból állatbolond felnőtté váló szerző önéletrajzi regénye, bár hemzseg a hiányosságoktól, mégis egységes, vidám egészet alkot. 

Durrell könyvéből árad az életöröm, a természet szeretete és a teljes nyugalom. Családja finoman szólva nem normális, a hétköznapi problémák talán el sem jutnak a tudatukig, boldog gondtalanságban töltik napjaikat a szigeten. A családtagokon kívül Korfu állat- és növényvilága a kötet másik főszereplője, érzékletes leírások töltik meg a cselekménynek szánt helyet. A kis Gerald a legundorítóbb csúszómászóban is megtalálja a szépséget, türelemmel és korát meghazudtoló bölcsességgel szemléli az őt körülvevő természetet. A legérdekesebb egyedeket persze haza is viszi, testvérei nem kis bosszúságára. Lassan az egész villa egy óriási állatmenhellyé alakul, aminek közepén az anyuka vendégségeket szervez, vacsorákat ad - el lehet képzelni mekkora felfordulás lesz ebből. A család még a legnagyobb kavarodásban is megőrzi brit hidegvérét, és ami a leglényegesebb - a humorérzékét. Az egész könyvet átlengi ez az ártatlan humor, szóval csak az vegye a kezébe, aki nem riad vissza a vicces helyzetektől, néhány különös teremtménytől és a hamisítatlan görög életérzéstől.

Tudtad, hogy az amerikaiak voltak az újkor első illegális bevándorlói? Tudtad, hogy a nyugati civilizáció az amerikai őslakosok 96%-át eltüntette a föld színéről? Tudtad, hogy az első telepesek módszeresen elpusztították az új kontinens természeti kincseit?

Most, hogy ezeket mind tudod, talán arra is rájöttél, hogy bár a fent felsoroltak mind igazak, valójában a figyelmed felkeltését szolgálták. A kép sokkal árnyaltabb, és valahol a két véglet között lehet az igazság: az európaiak nem voltak gonosz hódítók vagy tömeggyilkosok, ahogy az indián őslakosok sem jellemezhetők vérszomjas barbárokként. A két kultúra találkozása sajnos finoman szólva sem nevezhető zökkenőmentesnek, mindkét oldalt szörnyű veszteségek érték - az, hogy végül a nyugati civilizáció kerekedett felül, több tényezőnek köszönhető, de a fehérek felsőbbrendűsége nincs köztük.

Az Újvilágba érkezőket mérhetetlen akaraterő, becsvágy és bátorság jellemezte, ahogy megszokott környezetüket, kényelmüket hátrahagyva nekivágtak az ismeretlennek. Embertelen körülmények,
kemény munka és számtalan veszély várt rájuk. Becsületes munkával itt is nehéz volt megélni, a ravaszkodás, ügyeskedés viszont kifizetődőnek bizonyult. Ne legyenek illuzióink: Amerika alapító nem voltak szentek! Hogy mitől vált mégis a sok szedett-vedett, egymással vetélkedő, ellenségeskedő, változatos kulturális háttérrel rendelkező embertömegből egységes nemzet, az máig rejtély - vagy tévképzet csupán.

Hatalmas tabló az első világháború és az azt követő évek Oroszországáról - történészeknek. A mezei olvasó sajnos csak kapkodja a fejét a pártok, mozgalmak, forradalmak és harcok zűrzavarában. Ugyanerről az időszakról szól Ken Follett A titánok bukása című regénye is, ami sokkal érthetőbben, már-már szájbarágósan adja vissza a kor eseményeit. Paszternak krónikája csak a kortársaknak követhető, csapongó, bő lére eresztett gondolatmenetei kevés kapaszkodót nyújtanak. 

Ha viszont lemondunk a történelmi síkról, ez a szószátyárság csodás leírásokat, különös, de annál gyönyörűbb hasonlatokat tár elénk. Szinte magunk körül érezzük az orosz tajga végtelenségét, a fagyos reggeleket vagy éppen az elpusztult falvak nyomorát. Paszternak ugyanis képes az emberi szenvedést, a kilátástalanságot és az állandó rettegést is képekké formálni, amik olyan csodásak, hogy már-már el is felejtünk együttérezni hőseinkkel. Pedig borzalomból akad bőven: szétszakított családok, zátonyra futott karrierek, eltűnt rokonok jelzik az egész társadalmat megmérgező politikai csatározások őrjöngését. Nem meglepő, hogy a szereplők képtelenek normális kapcsolatok kialakítására, vagy azok megőrzésére - a folytonos nélkülözés, a létbizonytalanság tönkreteszi a legszilárdabb közösséget is.

Zsivago doktor szomorú életútja akár Paszternakéval is párhuzamba állítható: mindkettő elhivatott, ígéretes tehetség, saját életükben a politika hatására mégsem sikerül maradandót alkotniuk - csak az utókor értékeli őket igazán.

Passuth László történelmi kalandregénye izgalmas és tanulságos olvasmánynak bizonyult. A spanyol Hernan Cortés 1520-as mexikói hódításait meséli el, és bár az indián-téma lerágott csontnak tűnhet Winnetou és társai után, hiteles forrásokból táplálkozó, igényes szövege mégis tud újat mondani. A vérszomjas konkvisztádorok képe is árnyalódik kissé, Cortés személyében pedig egy politikai-diplomáciai zsenit ismerhetünk meg, aki persze számtalanszor elgyengül és hibázik.

Az indiánok kultúráját messzemenő részletességig tárja elénk Passuth, kibontakozik előttünk egy egész civilizáció szerkezete. Látjuk magunk előtt a dzsungel fái közül előtűnő városokat, templomokkal, palotákkal, mesés gazdagsággal. Találkozunk indián szereplőkkel, akik a két kultúra közvetítőivé válnak. Sajnos hiába reménykedünk abban, hogy a két civilizáció első találkozását békés együttélés és az egymás megismerésére törekvés követné - mindenki számára ismert a folytatás: az amerikai őslakosok szinte teljes likvidálása, kultúrájuk porba tiprása. Tehetik mindezt a kereszténység zászlaja alatt, a véres emberáldozatok borzalmára hivatkozva. Más kérdés, hogy az inkvizíció kínzásai, a keresztes hadjáratok tömeges pusztításai hogyan viszonyulnak mindehhez.

Az író is beleesik az ítélkezés csapdájába, sorai közül néha kikacsint az előítélet, majd az utószóban bevallottan Cortés-ék mellett teszi le a voksát. Vajon honnan merítik az emberek a magabiztosságot, a bátorságot, a mérhetetlen fölényességet, amivel más kultúrák, népcsoportok felett ítélkeznek? Egyáltalán, hogyan és mi alapján mérhető össze két civilizáció, és ki tartja a mérleget?

Szociálpszichológia - brrr, micsoda csúnya, rideg szó, ráadásul még kimondani is nehéz. Pedig a mögötte felsejlő tudományág rendkívül izgalmas és érdekes: azt kutatja, hogy egyének és csoportok hogyan hatnak egymásra, milyen folyamatok révén működnek és hányféle jelenség, törvényszerűség figyelhető meg eközben. A pszichológia fontos ágazata ez, hiszen az ember alapvetően társas lény, létezése csakis valamiféle közösség részeként (család, munkahely, nemzet) képzelhető el.

Szerencsére ezt az érdekfeszítő témát sikerült élvezetesen, a tudomány gyakorlati felhasználási lehetőségeit is figyelembe véve az olvasó elé tárni, így (enyhe túlzással) szinte elröppent a 800 oldal. Ezalatt beleshettünk az esküdtszékek, a marketingesek vagy akár a nemzetközi politika világába, és szembenézhettünk a minket is magával sodró, egyetemes emberi alapelvekkel. A könyv számos fontos és aktuális témája közül az objektivitás teljes mellőzésével szeretnék most kiemelni hármat, amik külön-külön is megérnének egy könyvet.

1. A diszkrimináció folyamata: hogyan jutunk el odáig, hogy egy másik csoport tagjait megbélyegezzük, kiközösítsük, vagy akár likvidáljuk. Apró lépések, a közvetlen kapcsolat hiánya, a csoport egységként és nem egyénenként való szemlélése mind-mind közrejátszanak, de a legmegdöbbentőbb, hogy saját lelki békénk védelme érdekében a másik csoport tagjait végül nem is vesszük emberszámba, így bármiféle rossz érzés nélkül tudunk akár egész társadalmakat is kiirtani.

2. Az önbeteljesítő jóslatok működése nem csak saját magunkra vonatkozóan működhet, hanem társainkkal szemben is, ugyanis a sztereotípiák megmutatják, mit lássunk: csak az előítéletekkel egyező tulajdonságokat, viselkedésformákat vesszük észre, az attól eltérőek elsikkadnak, vagy életbe lép a "kivétel erősíti a szabályt"-elv.

3. Az emberiséget összefogó alapvető társadalmi normák leírása és magyarázata, illetve azok a trükkök, ahogy a reklámok vagy ravasz emberek visszaélnek ezekkel. Akit érdekel, hogy mi is az "alacsony labda", vagy a "becsapott ajtó"-módszer, bátran lapozza fel a könyvet.

Keserédes történet felnőtté válásról és elmúlásról - felnőtteknek; klasszikus kalandregény kalózokkal, indiánokkal és sellőkkel gyerekeknek. Barrie minden korosztálynak szánhatta könyvét, ügyelt rá, hogy mindenki találjon benne valamit magának. Aztán az is elképzelhető, hogy a bennünk élő gyermek szemein keresztül olvassuk végig, ebben az esetben viszont ne csodálkozzunk, ha mi magunk is Sohaországba vágyakozunk majd! 

A regény egyik legnagyobb erénye, hogy gyerek célközönségét is abszolút felnőttként kezeli: semmi mellébeszélés vagy púder. Ebből kifolyólag meglepően sok benne az erőszak, a harc és a vérontás, bár a mai rajzfilmekhez képest még mindig tündérmesének tekinthető. A szereplők sem idealizáltak, vagy fekete-fehérek, megvannak a maguk hibái, esendőségei - még a főgonosz Hook kapitány is összetett figuraként jelenik meg. Barrie mint mesemondó elnéző humorral és bölcsességgel egyengeti hősei útját, csipkelődő megjegyzései gyakran szakítják meg a történet menetét.

Bár Wendy-nek és testvéreinek búcsút kell vennie Pán Pétertől és az elvarázsolt szigettől, gyermeki énünket mégis megnyugtathatja a tudat, hogy amíg akadnak porontyok, akik hisznek a mesékben és a tündérekben, addig Péter is bármikor bekopoghat hálószobájuk ablakán és elrepítheti őket Sohaországba. 

Nem, nem és nem! Vonnegut második könyve sem nyerte el a tetszésemet, egy kínszenvedés volt végigolvasni az elvileg humoros és szarkasztikus művet. Sajnos ez a humor nálam egyáltalán nem jött át, aminek több magyarázata is lehet: 1. nincs humorérzékem 2. nem elég erős az angoltudásom - mivel az előbbi kettő kizárt :) marad a harmadik ok: a regény egészen egyszerűen nem emberi fogyasztásra készült. Néhol ugyan felcsillannak benne a cinizmus halvány szikrái, például amikor az amerikaiak alapértékeit, vagy társadalmunk legelemibb tevékenységeit csavarja ki önmagukból pusztán azáltal, hogy tényszerűen, mintegy kívülállóként ír róluk. Azonban ezek csak kivételes alkalmak, a történet többnyire egy követhetetlen, összefüggéstelen maszlag, amit az író valószínűleg önmaga szórakoztatására pakolt össze, hiszen saját maga is felbukkan a könyvben, hogy kedvenc karaktereivel szórakozzon. Úgy tűnik, hogy a humor a legnehezebb műfaj az irodalomban...

McEwan regényeiben azt szeretem leginkább, hogy főhőseinek egytől-egyig olyan érdekes foglalkozása van, amiről izgalmas és ritka dolog olvasni. Láthattunk már orvost és tudóst is munka közben, ezúttal a két főszereplő egy híres zeneszerző és egy újság főszerkesztője. Persze ez csak adalék, háttér a regény fő mondanivalójához, mégis fontos momentum számomra.

Az angol szerző másik jellegzetessége, hogy művei nagyon tömörek, sűrűek: számtalan motívumot, gondolatot zsúfol bele viszonylag rövid könyveibe. Jelen esetben olyan kérdéseket feszeget a cselekmény kibontása közben, mint az elmúlás, a szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalom és letargia - a két főhős közös barátját veszíti el, aki utolsó heteit magatehetetlenül, kiszolgáltatottan tölti. Milyen a "jó halál"? Rendelkezhetünk-e sorsunkról életünk végső szakaszában? Mekkora felelősséget varrhatunk szeretteink nyakába?

Legalább ilyen markánsan jelenik meg a siker és kudarc motívuma, és mellette számos gondolatindító: művészeti tevékenységet lehet-e parancsra, határidők közé szorítva végezni? Tekinthető-e egy művész már életében zseninek? Ha igen, ez feljogosítja-e őt bármire is? Vagy fordítva: ez mentesíti-e őt bármi alól? Egy újság főszerkesztőjeként meddig mehetünk el az olvasottság hajszolása közben? Az újságíró a megtörtént események krónikása csupán, vagy inkább alakítója? 

Látható, hogy rengeteg kérdést vet fel McEwan könyve, miközben jellemeket rajzol, hangulatokat fest és idősíkokat fűz össze - mindezt körülbelül 120 oldalon. 

Csodás kis könyv, ami nem csak az elmére, hanem az érzékekre is hat. Hogyan is lehetne negatív kritikát írni egy történetről, amiben a csokoládé kapja a főszerepet? Szerencsére az ételek, italok, illatok, ízek ínycsiklandó leírásán túl többet is rejt Harris regénye. Szó esik például arról, hogy a hétköznapi, apró örömök megtagadása, önmagunk sanyargatása hosszú távon semmi jóra nem vezet. Mi több, ha elfojtjuk nagyon is emberi vágyainkat, késztetéseinket (akár vallási túlbuzgóság, akár puszta képmutatás okán), azok többszörös erővel törnek ránk és gyűrnek maguk alá. Bizony ez a könyv sem fest túl bizalomgerjesztő képet a papság munkálkodásáról: Reynaud-t merev, kioktató, képmutató stílusa, paranoiája teljes mértékben a történet antihősévé teszi. Jellemző rá (és sajnos társadalmunkra is), hogy a kegyetlen, erőszakos férjétől elmenekülő nőt a házasság szentségére hivatkozva hazaküldené, majd mikor sikítozás, ordibálás hallatszik a pár házából, "nem akar beleavatkozni a magánéletükbe".

Egy ilyen ellenszenves figura mellett nincs nehéz dolga Vianne Rocher-nek, hogy elnyerje a helyiek és az olvasó szimpátiáját. Bölcs megértéssel, őszinte kíváncsisággal fordul mindenkihez, és a vallás emberidegensége, ridegsége helyett ősi, rég elfeledett módszerekkel igyekszik segíteni. Ő az igazi "jó boszorkány", aki mágiáját csak mások javára használja. Filozófiája szerint az ember életcélja az, hogy boldog legyen: akár egy szelet csokitortától vagy szeretett kutyája dédelgetésétől. Nem szabad hagyni, hogy mások ránk erőszakolják akaratukat, hogy jobban tudják, mi tesz minket boldoggá. Persze a társadalom útvesztőiben hajlamos az ember megfeledkezni erről, és csak sodródni az árral, de Vianne megmutatja a kis francia falu lakosainak (és nekünk is), hogy néha túl kell lépnünk a saját korlátainkon, hogy boldogok lehessünk.

A regényből film is készült, meglepően jól visszaadja a könyv hangulatát, persze a szerelmi szál nagyobb szerephez jutott a mondanivaló rovására, de még így is elgondolkodtató maradt. Az aduászt pedig a végére hagytam: Johnny Depp. Csokit. Eszik.

Az első Murakami könyv után azt mondtam, hogy az író kap még egy esélyt, ami most jött el. A két mű között eltelt idő jót tett a regénynek, sokkal letisztultabb, a szerző egyéni hangja is markánsabban jelenik meg. Főhősünk ismét egy egyszerű átlagember, aki különc barátján keresztül egészen furcsa kalandokba keveredik. A japán író apró mozzanatokból, emlékfoszlányokból épít fel egy megmagyarázhatatlan, zavarbaejtő konstrukciót, észrevétlenül billentve át minket a hétköznapi és a felfoghatatlan dolgokat elválasztó határon. Ezeket az építőelemeket Murakami ismét a különféle szereplők történeteiben adagolja, ám ezúttal sikerült eltalálnia az arányokat, és a beékelt epizódok nem szabdalják túlságosan szét a cselekményt. 

Érdekes megfigyelni az egyszerű kispolgári életet élő főhősünk (akinek még a nevét sem tudjuk) és a társadalmi normákra fittyet hányó Szumire kapcsolatát - hogyan kacérkodik a gondolattal, hogy kilépjen eddigi életéből, és jut el arra a pontra, ahol választás elé kerül. Talán ez a kettősség a regény fő motívuma, amit fiatal felnőttként gyakran megtapasztalunk: be kell állni a sorba, egzisztenciát  építeni, számlákat befizetni, levinni a szemetet, miközben lényünk másik fele vígan üldözné tovább gyerekkori álmait. Boldogságunk talán azon is múlik, mennyire sikerül a két énünknek "félúton találkoznia".

Bizony a kissé cinikus és szarkasztikus olvasónak is szüksége van néha egy csöpp ártatlanságra. A négy March-lány bűbájos története valódi felüdülés a sok háborús, vámpíros, önmagát keresős könyv után, naiv szentimentalizmusa, kedves humora miatt gyorsan a szívébe zárja őket az ember. Köszönhető ez a jól eltalált karaktereknek is, hiszen mindenki magára ismerhet a négy lány valamelyikében, akik esendőek, hibáznak ugyan, de édesanyjuk bölcs tanácsai mindig a jó útra térítik őket. Megtanulják, hogy a gazdagságnál sokkal többet ér a szeretet, az egészség és a család, és azt is, hogy másokon segíteni minden körülmények között lehetséges.

Persze a jólfejlett kritikai érzékkel megáldott olvasó most felhorkan, hogy micsoda közhelygyűjtemény reklámozása folyik éppen, ám az írónő remek érzékkel adagolja az erkölcsi mondanivalót és a humoros epizódokat, így könnyen lecsúszik a keserű pirula is. Ha pedig a gyerekek szempontjából értékeljük a művet, számukra is vonzó lehet a szilárd keretek között, megfelelő támpontokkal ellátottan csordogáló, békés élet, ami a March-házban zajlik.

Majdnem napra pontosan két éve olvastam Hemingway előző regényét, a Fiestá-t. Bár később íródott, a Búcsú a fegyverektől egy korábbi történelmi időszakban játszódik, az I. világháború idején. Főhősei szintén angol és amerikai állampolgárok, ezúttal viszont nem Francia- vagy Spanyolország a helyszín, hanem Itália. 

A cselekmény fókusza egy szerelmi történet,ám így is remekül tetten érhető a folyamat, ahogy hőseinket átformálják a háború eseményei: hogyan szoknak hozzá az egyre szörnyűbb hírekhez, hogyan válnak belőlük a Fiesta megcsömörlött és helyüket nem találó szereplői. Számos háborús regény  után már-már megmosolyogtató volt az amerikai katona naiv és csodálkozó leírását olvasni a fronton harcolók sanyarú sorsáról és az ott uralkodó embertelen állapotokról. Pedig főhősünk a dolgok könnyebbik végét fogta meg, hiszen egy viszonylag enyhe sérüléssel került kórházba, ahol egyedüli páciensként a nővérek lesték minden kívánságát. Sosem szenvedett sokáig hiányt ételben, italban (főleg ez utóbbiban), és végül szerelmével sikerült Svájcba szökniük az őket üldözők elől. A tragédia nem is a lövészárokban vagy a harctéren várt rá, hanem a magánéletében.

Hemingway regénye érzékletesen ragadja meg azt az utolsó pillanatot a háborúban, mielőtt egyén, társadalom és természet "elveszti az ártatlanságát". Még élnek az alapvető udvariasság szabályai, a katonák nagyvonalúak egymással, a táj és a városok jórészt érintetlenek. A szerelmi szál tragikus volta ellenére felüdülés ilyen történetet is olvasni.

…a hazafiság legmeghittebb hálótársa éppen a műveletlenség, a tudatlanság.

Barnes szatirikus regénye rendkívül nyugtalanító kérdéseket vet fel, ráadásul nem is próbál választ adni ezekre. Hogyan lehetséges, hogy a modern ember beéri az eredeti dolgok, élmények másolatával? Ennyire elértéktelenedtek a valódi helyszínek, műalkotások, történelmi személyek? Csak az lett a fontos, hogy elmondhassuk: láttuk, készítettünk róla egy-két képet, és bevásároltunk szuvenírekből? Barnes szerint bizonyos idő után eltűnik a választóvonal eredeti és replika között, az átlagemberek nem lesznek képesek megkülönböztetni őket, hiszen nem rendelkeznek elegendő tudással, és nem is igazán érdekli őket. Így aztán játszva lehet egy brit Jurassic Park-ot létrehozni: telezsúfolni egy szigetet az angol kultúra reáliáival, pontosabban azok másolataival. Egy idő után az igaziak népszerűsége, látogatottsága megszűnik, az emberek csak erre a szigetre utaznak, így az anyaország gazdasága összeomlik, és a civilizáció a 19. századi szintre süllyed vissza.

A nemzeti öntudat ilyen könnyű manipulálása talán sosem volt ennyire aktuális, mint most a "brexit" idején. Barnes könyve bár humorosnak szánt olvasmány, komoly mondanivalót is hordoz magában arról, mi történhet egy olyan országgal, melynek lakói a hazafiságot összekeverik az idegengyűlölettel és a kirekesztéssel.

Kedvenc vámpírunk (nem Edward, hanem Lestat) ezúttal szó szerint az ördöggel cimborál amikor a bukott angyal megkeresi, és arra kéri, legyen a segédje. Egy hihetetlen utazásra viszi hősünket, és vele együtt mi is bepillanthatunk a mennyországba, láthatjuk Jézus keresztrefeszítését, végül pedig alászállunk a pokolba.

Rice vámpírregényei messze felülmúlják az összes hasonló jellegű próbálkozást, mivel fantasztikusan összetettek és kidolgozottak: világában a vámpírok szerves részei az emberiség mitológiájának, jelen vannak minden lényeges történelmi, kulturális vagy vallási eseménynél. Ráadásul az írónő gyönyörűen fésüli össze a filozófiát, misztikát és az erotikát, miközben modern korunk kérdéseit is górcső alá veszi. Nincs ez másként ezzel a kötettel sem, bár Rice talán itt vágja a legnagyobb fába a fejszéjét, mikor egyszerre tárgyalja teremtés és evolúció kapcsolatát, Isten és a Sátán viszonyát, valamint korunk erkölcsi válságát. Teszi mindezt úgy, hogy mindkét "felet" sikerül egyformán szóhoz juttatnia, vagyis megismerhetjük a hívők és a vallást elutasítók nézeteit is.

Néha már-már túlcsordul a regény a teológiai fejtegetésektől, ám a rendkívüli helyszínek érzékletes ábrázolása, a szereplők legapróbb rezdülésének leírása mind az írónő tollát dicsérik. Dante és Madách után Rice megalkotta a 21. századi emberhez legközelebb álló túlvilág-képet.