C. S. Lewis, Tolkien szívbéli jóbarátja, és a klasszikus gyerek-fantasy megteremtője - ez a két jelző egy egész életpályát leír, nem is akármilyet. A két angol úriember olyan örökséget hagyott hátra, ami a mai napig meghatározza a fantasy-irodalmat. Tolkien a komoly, felnőtteknek szóló vonalat képviselte, Lewis viszont a gyerekek számára tette hozzáférhetővé és élvezhetővé ezt a műfajt, anélkül, hogy a minőségéből bármennyit is veszített volna. Valójában még nehezebb is lehet hiteles fantasy-regényt írni az ifjú olvasóknak, hiszen a fennkölt, magasztos stílus számukra könnyen unalmassá válhat, muszáj egy kis humort is csempészni a sorok közé. Lewis másik nagyszerű húzása volt, hogy Narnia világába egyszerű angol gyerekeket küldött, így hozva létre egy sajátos kapcsolatot a valódi és a kitalált univerzumok között. Aki elolvassa Tolkien első írásait Középföldéről, ott is hasonló jelenség figyelhető meg, viszont ő később a teljes szétválasztás mellett döntött.

A hétrészes regényfolyam időrendben ezzel a résszel kezdődik, bár más sorrendben jelentek meg a kötetek. A filmváltozat a második könyvvel indul majd, tehát A varázsló unokaöccse tekinthető előzménytörténetnek is. Megismerkedhetünk a gyermek Digory Kirke-kel, aki 40 évvel később vendégül látja a Pevensie-gyerekeket, és akinek egy igen különös ruhásszekrény lesz majd a birtokában. Ő és barátja, Polly lesznek az elsők, akik átjutnak Narniába, pontosabban egy másik világba, ahol Aslan a szemük láttára teremti meg Narniát. Lewis rengeteg különféle motívumból építi fel fantasy-eposzát, amik közül a keresztény mitológia kiemelten fontos szerepet kap. Sok kutató Aslant egyenesen Jézus megfelelőjének tartja. Ez a teremtéstörténet is hordoz ismerős elemeket, ahogy létrejön a nap, a hold, a csillagok, majd a hegyek, vizek és végül az élőlények - mind Aslan énekére (egyébként Tolkien A szilmarilokban is hasonlóképpen, dallal hozta létre a világot). Az új, friss Narniában az emberek lesznek felelősek a békés együttélésért, ám a gonosz máris felüti a fejét (eredendő bűn: az első emberrel együtt egy gonosz varázslónő is Narniába jutott). Megjelenik még a tiltott gyümölcs jelképe is, ám az ártatlan gyerek főhőst nem sikerül kísértésbe ejteni. Lewis tehát ügyesen lavíroz a komoly, sőt komor jelenetek (Charn elpusztult világa például egészen kísérteties) és vicces, könnyed epizódok között, miközben fény derül számos, a filmekből már jól ismert dolog eredetére is.

A három, szétválaszthatatlan egységet alkotó regényből álló kötet úgy indul, mint egy szimpla háborús történet, elhagyott, nehéz sorsú kisfiúkkal, kegyetlen nagymamával és egy saját, belső világ kialakításával. Hamar rá kell jönnünk, hogy ez nem a Narnia krónikái, de még csak nem is az Iskola a határon. Az elmaradott falucska könyörtelen valósága, a mindennapos kemény munka gyorsan megedzi a fiúkat, akik "sikeresen" beilleszkednek a háborús időkbe. Ennek érdekében megszabadulnak valódi érzéseiktől és gyermeki ártatlanságuktól. Kis katonák lesznek ők, akik nem játszanak, hanem gyakorlatoznak, akik nem felfedezik a világot, hanem megpróbálják azt túlélni. Rövid epizódokban megismerkedhetünk a falu több lakójával is, akik egytől-egyig bizarr, sőt perverz titkokat rejtegetnek - mintha nem élne ott egyetlen normális ember sem. A fiúkat sújtó családi tragédiákat látszólag szenvtelenül fogadják, miközben szép lassan megtanulnak megállni a saját lábukon.

Az első regény nagyjából ki is merül ennyiben, ami a történet egyediségét adja, az a következő két rész. Kristof ugyanis szétválasztja az ikreket, és innentől kezdve sosem lehetünk benne biztosak, hogy éppen melyikükről van is szó. Claus és Lucas (vegyük észre, hogy még a neveik is ugyanazokból a betűkből állnak) személyazonosságát folyamatosan át kell értékelnünk, és ha ez még nem lenne elég, keveredik valóság és fikció is. Ki mond igazat, mi is történt igazából - talán soha nem fog kiderülni. Ez az állandó bizonytalanság és ingadozás kemény agymunkát igényel olvasás közben, viszont rendkívül izgalmassá és különlegessé teszi a művet. Ehhez jön még az írónő szikár stílusa, a tőmondatok gyors egymásutánisága és az érzelmek ábrázolásának szinte teljes hiánya. Elgondolkodtató, sokáig nem eresztő regény, amit nem elég egyszer elolvasni.

A March-lányok felnőttek, és szép sorban férjhez mennek. Eközben a Kisasszonyok gyermeki ártatlanságát és az apró-cseprő gondjait sokkal komolyabb és súlyosabb kérdések váltják fel. Ne gondoljuk persze, hogy az írónő szakított volna édes-bájos stílusával, vagy moralizáló hajlamával, inkább csak egy újabb szintre helyezte ezeket. Tipikus lányregényről beszélhetünk, érzelmektől túláradó jelenetekkel, könnyekkel, pirulással és persze nevetéssel. Ezek megfelelő arányú keveréke, valamint a mesélő okos humora teszi mégis fogyaszthatóvá a könyvet. Arról persze nem tehet, hogy a saját korának foglya maradt, és nem sikerült semmiféle társadalmi előremutatást prezentálnia.

A párválasztás, a karrier és a megélhetés már a 19. században is foglalkoztatta az ifjú hölgyeket, de mindezekre egyetlen megoldás kínálkozott csupán: férjhez menni. Igazi romantikus húzás Alcott-tól, hogy az érdekházasságok helyett valódi, érzelmeken alapuló kapcsolatokba helyezte el főhősnőit, mégis elszomorító, hogy más lehetőség fel sem merül. Külön lelki fröccsben emlékeznek meg a szerencsétlen sorsú "vénlányokról", akiket nem szabad lenézni vagy kigúnyolni, inkább sajnálni kell őket, hogy milyen csudaklassz életről mondtak le. Eddig terjed a tolerancia és a nyitottság, az asszonysors kimerül annyiban, hogy milyen embert fog ki valaki. Az esküvő után kizárólag a férj személye határozza meg a pár és a család életét, amihez a nők csendben asszisztálhatnak, hiszen ők "a családi tűzhely őrzői". A March-lányok szerencsére boldogságra lelnek felnőtt életükben, és  - más alternatívát nem látva maguk előtt - felveszik a mintafeleség makulátlan szerepét.

Meg sem próbálok bármiféle elmélettel előállni Murakami regényének értelméről, ugyanis képtelen lennék rá. A könyv olyan gazdag szimbólumokban, metaforákban és egyéb képekben, hogy azok elemzésére kevés lenne ez a blogbejegyzés. Az is valószínű, hogy mindenkinek mást mond a japán szerző műve, így egységes, "az író itt azt akarta mondani, hogy..." jellegű bemutatás nem is lehetséges, de nem is ez a lényeg. A legfontosabb, hogy a Kafka a tengerparton az elmúlt időszak egyik legjobb könyve, amit olvashattam, ráadásul a szerző eddigi legerősebb kötete. 

Köszönhető ez annak, hogy egyszerre nyújt intellektuális és esztétikai élményt, vagyis izgalmas és szépséges is egyben. A két történetszál mesteri szövedéke lebilincselő, a rövid fejezetek miatt a tempó pörgős. Mégis jut idő elmélázni egy-egy képen vagy megcsodálni egy jelenetet. Murakami egészen elképesztő módon fűzi össze a művészeteket, az erotikát és a barátságot olyan meghökkentő elemekkel, mint a gyilkosság, a természetfeletti vagy a vérfertőzés. Ezek az egymással szöges ellentétben álló dolgok sajátos egységet alkotnak a regényben, egy külön kis világot, ami olvasás közben magába szippantja az embert. A mágikus realista jellegből adódóan a hétköznapi események közé fokozatosan szivárognak be a misztikus epizódok, de egy idő után már nem lepődünk meg semmin, csak sodródunk az árral.

Az írótól már megszokott módon a főhősök ezúttal is egyszerű, hétköznapi emberek, akik így vagy úgy, de közeli kapcsolatba kerülnek egy különleges, nem egészen evilági személlyel. Ezúttal mindkét történetszál szereplőit sikerült úgy megformálni, hogy létrejöjjön a kapcsolat az olvasóval. Mind a 15 éves Kafka, mind pedig az idős Nakata szerethető figurák, akik elveszetten bolyognak a világban múltjuk után kutatva. Találkozásuk a természetfölöttivel sorsszerű, és az életüknek teljesen új irányt adó élmény.

Mindig érdekes élmény nagy klasszikusok modern átdolgozását olvasni, hiszen rengeteg új szempont, jelentésréteg kerülhet napvilágra, amik eddig elsikkadtak a már unalomig ismert sorok között. Atwood kisregényének az Odüsszeia képezi az alapját, ám ezúttal Pénelopé, Odüsszeusz felesége kapja a főszerepet. Az ő szemén át láthatjuk az eposz eseményeit, sőt, az írónő külön kerettörténetet alkotott gyerekkoráról és férjhezmeneteléről. Míg Odüsszeusz Trója falai alatt küzd, és bolyong a tengeren, Pénelopé húsz éven át hűségesen vár rá. Próbál beilleszkedni férje udvartartásába, megkedveltetni magát a szolgálókkal, irányítani a királyságot és nevelni fiukat, Télemakhoszt. Ha ez nem lenne elég, meg kell küzdenie a kérők hadával, akik pofátlanul visszaélnek kiszolgáltatottságával és vendégszeretetével. Eközben csak annyit hall Odüsszeuszról, hogy éppen melyik nimfa vagy istennő karjaiban vigasztalódik. 

Atwood története rámutat arra, hogy ebben a kemény, férfias világban csak rengeteg lemondás és találékonyság árán lehetett boldogulnia egy nőnek, és a boldogulás nem egyenlő a boldogsággal. Pénelopé legszebb éveit egy olyan férfi utáni várakozással töltötte, aki bár feleségül vette, igazából nem sokat jelentett neki. Az átlagos külsejű asszony a nyomába se érhetett Szép Helénának vagy Kalüpszónak, előbbi nem egyszer az orra alá is dörgölte ezt. Fiával sem alakult zökkenőmentesen a kapcsolatuk, ugyanis Télemakhosz nevelésébe folyton beleszólt Odüsszeusz idős dajkája, aki végül teljesen elkényeztette a gyereket. Pénelopé számára a boldogság egyetlen forrása az a tizenkét szolgálólány volt, akik egész kislányként kerültek az udvarhoz. Velük osztotta meg a halotti takaró visszabontásának titkát, ők kémkedtek a kérők ármánykodása után, és köztük tudta csak igazán felszabadultnak érezni magát. Ennek a titkos boldogságnak azonban óriási ára volt, ugyanis Odüsszeusz hazatértekor árulónak hitte a lányokat, és fiával lemészároltatta őket. Pénelopét pedig még a túlvilágon is kísérti az emlékük.

Ez az új, feminista nézőpont kétségkívül jót tesz a klasszikus történetnek, de ne gondoljuk, hogy az írónő a görög eposz babérjaira törne, a sorok között kikacsint az irónia és a humor, ami hatására az olvasó szinte átrepül a rövid kis könyvön.

Édes-savanyú, evőpálcika, húzott szem... legtöbbünknek ezek az első dolgok, amik Kína hallatán beugranak. Ha mélyebbre ásunk emlékeinkben, történelemórákról bevillanhat a porcelán és a puskapor is. Aki azonban szeretne a kínai üzleteken és éttermeken túlmutató tudásanyagra szert tenni erről a távoli országról, az bátran lapozza fel ezt a könyvet. Hogy az alapvető emberi kíváncsiságon túl mi motiválhat még ebben? Egyrészt egy, a miénktől jelentősen eltérő kultúra megismerése mindig tágítja kicsit a látómezőnket: "szóval ezt így is lehet", vajon nálunk miért így és miért ezek a szokások alakultak ki, stb. Másrészt egy olyan nép múltjáról van szó, akik a jelenben igencsak befolyásos pozíciót foglalnak el a világpolitikában, vagyis beleshetünk egy kicsit a történelem alakulásának kulisszái mögé is. A bónusz pedig csak most jön: mivel az emberek általában azoktól a dolgoktól tartanak, amit nem ismernek, egy félelemforrást is kiiktathatunk a könyv elolvasásával.

Életrajzi regény - ez a kínai írónő művének legfontosabb és egyben legmegdöbbentőbb jellemzője. Anélkül, hogy ezzel tisztában lennénk, a Vadhattyúkat tekinthetnénk az 1984-hez hasonló disztopikus társadalmi rémálomnak is - ám korántsem az. Amit pusztán az irodalmi alkotások sötét borzalmainak tekintünk, azt a valóság képes messze-messze túlszárnyalni. Jung Chang édesanyja, a nagymamája és a saját életén keresztül képet kaphatunk a maoista Kína szürreális világáról. A kommunizmus elburjánzása, az önkényuralom tombolása rövid idő alatt szétverte még a legalapvetőbb társadalmi egységeket is. Családokat szakítottak szét, életeket tettek tönkre egyetlen tollvonással. Az élet minden területét a politika irányította, így aztán tönkrement a gazdaság, elpusztultak ősi kulturális emlékek és leálltak a tudományos kutatások. Az éhezés és nélkülözés mellett az emberek életét az állandó félelem és létbizonytalanság nehezítette. A túlélés érdekében még a gondolkodásukat is állandó kontroll alatt tartották. Ez a folytonos feszültség megszámlálhatatlan ember halálát okozta, nem beszélve azokról, akikkel közvetlenül végzett a regnáló hatalom. 

Jung Chang könyvét kötelező olvasmánnyá tenném, hiszen amellett, hogy a mai világ egyik nagyhatalmának történetét ismerhetjük meg benne, aprólékos, első kézből való beszámolót kapunk egy diktatúra kialakulásáról és működési mechanizmusáról. Az értelmetlen látszatintézkedések, a pártszimpátia alapján kiosztott pozíciók, az állandó bűnbakkeresés - és találás -, vagy a társadalmi csoportok egymás ellen hangolása nálunk sem ismeretlen fogalmak. Félő, hogy az 1956-os forradalmunkat még megszeppenve néző Kína mögé politikai kultúrát tekintve lassan besorolunk mi is.

Azzal uralkodott, hogy megutáltatta az embereket egymással. Így érte el, hogy Kínában az átlagemberek is elvégeztek sok olyan feladatot, amit más diktatúrában egy szakmai elitre bíznak. Maónak sikerült a diktatúra leghatásosabb fegyvereivé formálnia az embereket. Ezért volt lehetséges, hogy kormányzása alatt nem jött létre Kínában egy KGB-hez hasonló szervezet. Nem volt rá szükség. Azzal, hogy felszínre hozta és táplálta az emberek leggonoszabb tulajdonságait, Mao egy erkölcsi átokföldjét hozott létre, megteremtette a gyűlölet országát.

Pusztán kedvtelésből levenni a polcról egy ilyen tömör és száraz tankönyvet szinte már perverziónak tűnik, pedig a maga nemében igenis szórakoztató olvasmányról van szó. A megfelelő körülmények között (nincs határidő, nem kell memorizálni az olvasottakat) egy jól megírt tankönyv ismeretterjesztőként is megállja a helyét. Bár Andorka könyvében nincsenek színes képek (sőt, még fekete-fehérek sem), a világosan megszerkesztett, logikus felépítésű fejezetek a sokszor száraz tényanyagot is fogyaszthatóvá tették. Ráadásul nincs szükség szociológiai ismeretekre sem, a könyv teljesen kezdők számára is érthető. 

A tudományág történetét és alapvető módszertanát bemutató fejezetek után a társadalom különféle szegmenseit veszi sorra a könyv, úgy mint család, nemzet, kisebbségek, oktatás, vagy életmód. Olyan folyamatokat is megvizsgál, mint a társadalmi változás, népesedés és vándorlás. Minden témakör kitekintést ad a nemzetközi eredményekre és a magyar helyzetre is. Bár már kissé túlhaladottak a kutatások, hiszen éppen 20 év telt el a kötet megjelenése óta, így is sok fontos jelenségre rávilágít, amik a napi események, hírek megértésében is segítenek. 

Különösen érdekes a magyarországi viszonyok tényszerű, kutatásokkal és számadatokkal alátámasztott bemutatása, ami elénk tárja a szomorú valóságot: milyen messze vagyunk a modern, a kiegyensúlyozott, jómódú társadalom modelljétől. Amit a hírek sorai között, emberek közt járva-kelve, a saját bőrén érzékel egy átlag magyar, sokszor maga sem tudván, mi is a baj, azt feketén-fehéren elénk tárja Andorka műve. A szembesítés fájdalmas, annál is inkább, mivel az akkori előrejelzések sem kecsegtettek semmi jóval, sőt, az akkori jóslatokhoz képest még negatívabb irányba mozdultunk el azóta.

Tabudöntögető írás az emberi elme legsötétebb bugyrairól, olyan intim helyzetekről, amik tényleg csak a hálószoba falaira tartoznak. Hét rövid történet teljesen hétöznapinak induló, ám meglepő fordulattal záródó helyzetekről, amiknek motívuma az elfojtott szexuális vágyak és az emberi kapcsolatok. A környezet, a kerettörténet és a szereplők viszonya mindegyik novellában más és más, akad köztük egyedülálló apa a kislányával a posztapokaliptikus Londonban, vagy az egyszerre két nőt is szédítő pornószínész, vagy a kirakati bábuba beleszerető milliárdos üzletember. Mind-mind alaposan kidolgozott, jól felépített világ, McEwan jellegzetes, tűpontos mondatai könnyedén festik meg a hét teljesen különböző hangulatú cselekményt.

Egyszerre érdekfeszítő és zavarbaejtő ennyire intim helyzetekbe belesni, mintha az adott szereplő teljesen csupaszon jelenne meg előttünk, gondolataikat és érzéseiket az író meg sem próbálja leplezni. Valószínűleg nem is jó ötlet nyilvános, zsúfolt helyen olvasni (például vonaton, metrón), mert ezt a meghitt hangulatot ott elég nehéz felidézni. A könyv címéhez híven a könyvet takaróba burkolózva, elalvás előtt érdemes kézbe venni, így tudunk a legjobban ráhangolódni.

Újra elővettem azt az egyetemi évek alatt olvasott regényt, ami megjelenésekor óriási botrányt kavart és írójának életét is veszélybe sodorta. Annak idején nem volt időm elmélyedni Rushdie bonyolult világképében, inkább csak átsiklottam fölötte, kipipálva az olvasmánylistáról. Másodszorra olvasva sem állíthatom, hogy megvilágosodtam a könyv kapcsán, de mindenképpen többet sikerült kihámoznom belőle, és már azt is sejtem, mi válthatta ki az iszlám világ felháborodását.

Rushdie a mágikus realizmus stílusjegyeit felhasználva alkotott egy kerettörténetet két, hazájától elszakadt indiai színészről, akik az új kultúrában sem találják a megoldást problémáikra. Az elhagyott és a még szokatlan új identitás közti csapongás, otthontalanság érzése rányomja bélyegét kapcsolataikra és lelki egészségükre is. Ez furcsa álmokban, látomásokban manifesztálódik, amik időről-időre megszakítják a fő cselekményszálat. Ezekben az iszlám vallás szent szövegei, alakjai, a modern világ aktualitásai, és a pop kultúra jelenségei alkotnak valami rendkívül furcsa és zavaros keveréket. Felbukkan a Próféta alakja is, aki azzal borzolja a hívő muszlimok idegeit, hogy Allah tanításait meghamisítva közvetítette, annak tudta nélkül a bolondját járatta vele, így tehát a Korán szent szövegei egytől-egyig hiteltelenek. Ráadásul Rushdie az akkori muszlim vallási vezetőt fanatikus zsarnokként ábrázolja, aki válaszul kiátkozta és halálra ítélte őt. Azóta számos merényletet kíséreltek meg az író és a könyv fordítói ellen is. Nyilvános könyvégetések és betiltások kísérték a Sátáni versek rögös útját, ami ezáltal kiérdemelte a modern kori szólásszabadság úttörője címet.

Minden egyes elégetett könyv világosabbá teszi a Földet.

Eredeti: 

Every burned book or house enlightens the world; every suppressed or expunged word reverberates through the earth from side to side.

Ralph Waldo Emerson

Időről-időre érdemes visszatérni a régi klasszikusokhoz, hiszen a számtalan feldolgozás, adaptáció és utalás megértéséhez és átlátásához fontos ismerni azok forrását. Az Ezeregyéjszaka meséi között olyan gyöngyszemek bújnak meg, mint Aladdin vagy Ali baba története, valamint Szindbád utazásai. Mindegyikük szerves része a kultúránknak, nevüket mindenki hallotta már, ha máshonnan nem, a Disney-rajzfilmekből biztosan, de Krúdy Gyula Szindbád-történetei is ide vezethetők vissza. Persze az európai ízlés jelentősen átformálta ezeket a meséket és a saját igényeihez igazította azokat. 

Éppen ezért izgalmas és érdekes az eredeti történeteket olvasni, amikből pontosabb képet kaphatunk az arab és perzsa világnézetről, értékekről és gondolkodásról. Ezt a mesebeli világot veszedelmes lények és bátor hősök népesítik be, a csodás városokról és félelmetes tengerekről már nem is beszélve. Az utazás, a kaland és a kereskedés szintén rendkívül jellegzetes motívumok. 

Az Ezeregyéjszaka meséit kis túlzással nevezhetjük nyugati műveltségünk egyik ősforrásának is, hiszen Seherezádé történetei visszaköszönnek a magas- és a populáris kultúra szinte minden területén, legyen az filmművészet, irodalom vagy képzőművészet.

A Vámpírkrónikák következő kötetében nem Lestat körül forognak az események, ő éppen bénult álmát alussza az előző részben átélt kalandok után. A mesélő most egy női vámpír, Pandora, aki "terápiás céllal" írja le történetét, ami egészen a Római Birodalom aranykoráig nyúlik vissza. Művelt és gazdag, így tökéletesen átlátja a nagy történelmi-vallási folyamatokat, amik halhatatlan élete során zajlanak körülötte: a köztársaság végét, a császárok önkényét, a kereszténység felemelkedését és a Birodalom bukását. Ebbe a különféle szektáktól és kultuszoktól hemzsegő világba nem volt nehéz becsempészni a vámpír-mitológiát. Bár sok újat nem tudunk meg, a könyv érdekes adalékokat szolgáltat Lestat történetéhez.

Hiába azonban az izgalmas korszak, az érzékletes leírások, Rice regényfolyamából lassan kezd elfogyni a mondanivaló és az eredetiség. Nem tud újat mutatni, vámpírtörténetei ugyanarra a sémára épülnek: egy gazdag, szépséges és művelt emberből vérszívó lesz, aki egyből bősz filozofálgatásba kezd korának sajátosságairól és az öröklét fájdalmairól, miközben humanitáriánus hajlamait legyűrve halomra gyilkolja a halandókat. 

A maga eszköztelenségében is hátborzongató és lebilincselő regény King egyik legismertebb műve: nincsenek benne vámpíok, szellemek vagy zombik, csupán két ember összezárva egy mindentől távol eső házban. Hasonló volt a felállás a tíz évvel korábban írt Ragyogásban, azzal a különbséggel, hogy abban külső, megmagyarázhatatlan tényezők is közrejátszottak a főszereplő megőrülésében. A Tortúra főgonosza ezzel szemben már a kezdetektől fogva elmebeteg, állapota csak súlyosbodik a cselekmény előrehaladtával. King tehát ezúttal nem nyúl a természetfelettihez, ám ez egyáltalán nem megy a rettegés rovására. A tudat, hogy a normális, megszokott világunkból milyen könnyen csöppenhetünk egy kiszolgáltatott és iszonytató helyzetbe, bőven ad okot a félelemre. 

Mivel operál akkor az író? Mivel tölt meg több, mint 400 oldalt? A két főszereplő közti kapcsolat, Paul küzdelme az életben maradásért és józan esze megőrzéséért, valamint Annie elhatalmasodó elmebajának leírása éppen elég mondanivalót ad egy olyan írónak, aki már bebizonyította, hogy az emberi elme rejti a legsötétebb borzalmakat. Ráadásul Paul Sheldon munkáján keresztül bepillantást nyerhetünk az írói alkotófolyamatba is, ami - legalábbis számomra - szintén rendkívül érdekes téma. Az írás volt az egyetlen kapocs, ami Paul-t a régi életéhez kötötte, az egyetlen menedék, ahová a szörnyű valóság elől menekülhetett. A sors iróniája talán, hogy életének legsötétebb korszakában írja meg legsikeresebb regényét, de vajon ez elég-e a folytatáshoz? A fizikai túlélést követi-e a lélek gyógyulása?

Dickens ezúttal nem sanyarú sorsú angol gyerekekről írt patetikus társadalomkritikát, hanem egy másik ország nagy horderejű történelmi eseményének hatásait járta körbe. A nagy francia forradalom a modern Európa megszületésének egyik legfontosabb előmozdítója volt, ilyen mértékű lázadás a nemesek ellen addig még soha nem fordult elő. A "Szabadság, egyenlőség, testvériség!" kezdetben valóban egy magasztos eszme jelszava volt, ám az emberi természetnek köszönhetően gyorsan jöttek a túlkapások is. Az addig elnyomott parasztság kegyetlen bosszúja az arisztokrácián nem ismert irgalmat, később pedig józanságot sem. Tömegesen végezték ki az embereket, a börtönök megteltek, egymást váltották a politikai vezetők, teljes volt a zűrzavar. 

Ebben az őskáoszban követhetjük nyomon hőseink kalandjait, az angol és francia társadalmi párhuzamokat. Azonban hiába a sok szenvedés, önfeláldozás és összeesküvés, a történet mégsem lett izgalmas. Dickensnek nem tett jót a francia kiruccanás, a történelmi téma hű feldolgozása a szereplők rovására ment, ugyanis túl plasztikusra sikerültek. Mintha csak egy-egy társadalmi réteg megtestesítői lennének, nincs bennük semmi egyedi vonás, amitől hitelesek, szerethetők lennének. Innentől nehéz nyerni, hiszen az "absztrakt sorsokba" nem igazán lehet beleélni magunkat.

A kint repkedő mínuszok sem voltak annyira borzongatóak, mint a svéd szerző regénye. Nem klasszikus vérben tocsogós, gusztustalan horror, sokkal inkább hat a lélekre és az érzelmekre. Félelmetessége abban rejlik, hogy rendkívül pontosan modellezi az egyén és a társadalom reakcióit egy megmagyarázhatatlan eseményre, ezáltal nagyon hihetőnek és reálisnak hat. 

Stockholmban ugyanis egy szép nyári napon életre kelnek a halottak - na nem mindegyik, csak azok, akik két hónapnál nem régebben hunytak el. A felfoghatatlan jelenségre nincs magyarázat - talán szándékosan - a családtagok és a társadalom próbálják feldolgozni a lehetetlent. A regény főszereplői: az unokáját nemrég elveszítő nagypapa, a feleségét gyászoló férj, a hiperérzékeny kamaszlány és nagymamája másként reagálnak az eseményekre. Akad, aki a valláshoz menekül válaszokért, mások inkább elvonulnak és egyedül szállnak szembe a problémákkal. 

A regény tehát nem bővelkedik horrorisztikus jelenetekben, bár gyengébb idegzetűeknek azért így sem ajánlanám. Sajnos a feszültséget, az érzelmi töltetet nem sikerült végig fenntartani, a könyv első felében kibontakozó események a végére ellaposodnak. A visszahozott "újra-élők" hatalmas tömegével nem tud mit kezdeni az író, és a kezdetben még újdonságnak ható jelenség kifárad. A befejezés pedig egyenesen kiábrándító, az eddig realisztikus, már-már elképzelhető történet teljesen "elszáll".

Lindqvist regénye azonban még így is rendkívül érdekes olvasmányélmény: egy vallási-erkölcsi-társadalmi kérdéseket feszegető, cseppet sem tipikus zombi-regény.

Mit tehet az olvasó akkor, ha rövid időn belül már a második olyan könyvet fogja ki, ami már a kezdet kezdetén sem kecsegtet semmi jóval? Mivel az élet rövid, a könyves listám pedig hosszú, az első ilyen művet (Vonnegut: God bless you, Mr. Rosewater) szemrebbenés nélkül félretettem - na de rögtön még egyet? Fájdalmas belső kétségek közepette (nincs ízlésem, nem vagyok elég művelt) szenvedtem végig a novelláskötet első darabját, ami a könyv címadója is egyben. A történettel pontosan az a baj, amit az egyik főszereplő is megfogalmaz: sok festő, szobrász (és író) képtelen egyszerű, könnyen érthető alkotásokat létrehozni, attól tartva, hogy nem tekintik őket igazi, nagybetűs művésznek. Elvonulnak egy elefántcsont-toronyba, távol mindenkitől, de legfőképpen a közönségtől, és a maguk igénye szerint vetik vászonra/papírra gondolataikat. Ez a túlzó művészkedés, mesterkélt elvontság tönkre is teszi az olvasmányélményt. A többi novella sem hagyott túl mély nyomot bennem, az utolsónál pedig teljesen el is engedtem az egészet, még a szereplők közti viszonyokat sem sikerült összeraknom a fejemben. Ennyire nem lehet egy alkotás sem öncélú, ha pedig mégis, az maradjon meg az íróasztal fiókjának.

Különleges és egyben felemelő érzés olyan könyvet olvasni, ami ennyire friss. Elemzést írni róla pedig valódi kihívás. Anélkül, hogy illúzióim lennének blogom befolyásoló erejéről, mégiscsak nagy felelősség egy új könyvet véleményezni, hiszen a közönség is csak most ismerkedik vele. Szerencsére nem kellett marcangoló belső konfliktussal megküzdenem a kritikám megírásakor, ugyanis ez egy jó könyv!

Adott két elképzelt törzs, a korallok és a nippek , merőben eltérő kultúrával, szokásokkal (ezek szép lassan bontakoznak ki előttünk): egyikük békés, természetközeli, a másik agresszív, romboló. Csodaszép  tengerparti települések, z
öldellő növényzet és szikrázó napsütés adják a hátteret, olyan érzékletességgel leírva, ami az összes érzékszervünket megmozgatja. Ebben a fantáziavilágban egy klasszikus konfliktus adja a cselekmény magját, a két szem
benálló törzsből egymásba szeret egy férfi és egy nő. Arman és Lia szerelme azonban nem egy Rómeó és Júlia-típusú, ártatlan kapcsolat, bőven van benne küzdelem, csalódás és árulás. Az olvasó először két megtört, kiábrándult karakter szemszögéből látja az eseményeket, arra csak fokozatosan derül fény, mitől is váltak ilyenné. A kezdetben felhőtlen boldogságot hamar beárnyékolja a hazugság árnya, amit újabb borzalmak követnek. Elbír-e egy kapcsolat ekkora terhet? Mi a fontosabb: a család, a nép sorsa, vagy az egyén boldogsága? Súlyos kérdések, amire a pörgős, önmagát olvastató szerkesztés nem sok időt hagy. 

Érdekes megoldás a két főszereplőt megtenni nézőpont-karakternek, hiszen így még erőteljesebben jelennek meg belső küzdelmeik, gyengeségeik - mivel azonban mindketten pozitív szereplőnek számítanak, kevésbé árnyalják a történetet. Lia erőszakos férje, vagy Arman megtört felesége sokkal megosztóbb, ezáltal érdekesebb karakter, kíváncsi lettem volna az ő lelki folyamataikra is - bár tény, hogy a cselekményt ez jócskán lelassította volna. A történet vége igencsak fájdalmasra sikerült, happy end-re ne is számítsunk, hiszen az Arman és Lia küzdelmes történetét nem is zárta volna le elég hitelesen. Mivel a Megjelölve egy sorozat első része, az erkölcsileg helytálló, ám nagyon is felkavaró lezárás a következő könyvek konfliktusainak előkészítésének is betudható. Vajon hogyan alakul Arman és Lia leszármazottainak sorsa?

Végre egy olyan sci-fi regény, ami a szélesebb közönség számára is élvezhető és - többnyire - érthető. Az előbb említett szélesebb közönség tagjaként azt nem merném állítani, hogy minden fizikai-kémiai-mechanikai okfejtést tökéletesen értettem, azt viszont annál inkább, hogy ezek a tudományok még sosem voltak ilyen szórakoztatóak. Bár jobban belegondolva talán mégsem ez a legmegfelelőbb jelző amikor egy ember életéről van szó. A tudományok merev, szigorú törvényei között merészen lavírozó főhős igazi modern ember: a természetet és az általa teremtett környezetet is uraló, kísérletező, gondolkodó, elbukó - majd újra felkelő. Amerikai könyvről lévén szó, hívhatnánk ezt egyénközpontúságnak (csúnya szóval individualizmusnak) is, hiszen minden technológia és erőforrás egyetlen személy, Mark Watney túlélését szolgálja, a történet végére szinte az egész emberiség az ő sorsáért izgul.

Mindeközben Watney mást sem tesz, mint problémákat old meg - nyilván nem olyan triviális dolgokról van most szó, mint egy autó defektje - és gondolkodik. Állandóan pörög az agya, a különféle helyzeteket modellezi, lehetséges végkimeneteleket teszteli, ami iszonyú unalmasan hangzik. Ám főhősünk esetében egyetlen apró hiba az életébe kerülhet, amitől rögtön új értelmet nyer minden számítás. Most végre láthatjuk, miként használhatók a gyakorlatban a termodinamika törvényei vagy Pithagorasz tétele! 

A regényt különösen izgalmassá teszi a helyszínek közötti ugrálás: egyszer még a Marson küszködünk Watney-val, majd hirtelen a NASA konferenciatermében találjuk magunkat, hogy egy ugrással egy űrhajón teremjünk Watney társai mellett. 
Ugyanazt az eseményt egyszerre három helyszín karakterei látják, mindenkiből más reakciót kiváltva. A másik izgalmi faktor a folyamatos versenyfutás az idővel - egy olyan akadálypályán, ahol elbukni halálos. Mennyi levegője maradt Watney-nak? Meddig elég a víz- és az élelmiszerkészlete? Hány órát bír ki...? Idegőrlő. Mégsem tudjuk végig a körmünket rágni, mert sokszor kell nevetni is. Watney csodálatra méltó leleményessége páratlan humorérzékkel is társul, aminek szintén nagy szerepe van abban, hogy nemcsak túléli a másfél éves marsi kalandot, hanem még a józan eszét is képes megőrizni közben.

Annak, aki odavan a művészettörténetért és különösen a reneszánszért, ez a könyv egy megvalósult álom: egyszerre hiteles - hiszen korabeli forrásokon alapul - és élvezetes - mivel a tényanyag puszta közlésénél jóval többet nyújt. A cinquecento mozgalmas, mai napig meghatározó évszázadának kulcsfiguráit ismerhetjük meg, úgy, hogy a történelmi tablóról lelépve, valódi, emberi arcukat mutatják meg nekünk. Passuthnak sikerül nagyszabású regényt alkotnia, közben megőrizve az emberi léptéket.

A történet központi figurája Raffaello, az urbinói tehetség, akinek Rómába érkezése után magasan ível felfelé a csillaga, miközben irigye, ellensége nemigen akad. Megalkotja a század - és talán az évezred - legjelentősebb képeit, miközben életéről vajmi keveset tudni. Passuthnak ez adott lehetőséget a szerelmi szál kibontására, amitől az egyszerű életrajz megelevenedik. Raffaello körül természetesen a kor másik két zsenije, Leonardo és Michelangelo is megjelenik, ám a két lángelme most csupán mellékszereplő. 

Két nőalak is meghatározó szerepet kap ebben az intellektuális kavalkádban, ahol egyházfők, irodalmárok, képzőművészek és pénzemberek örökös körforgásban váltják egymást. Margherita, a pék lánya valós személy, a krónikák is megemlékeznek róla, mint Raffaello kedveséről, és az egyetlen nőről, aki helyet kapott a szívében. Sorsa jellegzetes asszonysors: szerették, kisajátították, használták, majd eldobták. A festő géniusz házába fogadta, múzsájává tette, de feleségévé nem. A mester korai halála után így Margherita magányosan, kisemmizve kolostorba kényszerül. A másik női szereplő Imperia, a római kurtizán, aki teljes egészében az író agyszüleménye. A semmiből  magát Róma legbefolyásosabb, anyagilag független asszonyává felküzdő karakter igazán modern jelenség.

A történelmi távlat leginkább a két pápa, II. Gyula és X. Leó történetében érzékelhető. A pápaválasztás játszmái, a bíborosok összeesküvései és a környező kisebb-nagyobb államok érdekhálói között az emberi vonások is kirajzolódnak, így adva ennek az egész korszaknak valódi humanista szemléletet.

A "Harry Potter-Felhőatlasz-Lopott idő-tengelyen" elhelyezkedő ifjúsági regény a műfajtól szokatlanul, az írónőtől viszont megszokottan mély és szerteágazó. A párhuzamos idősíkok, az időutazás vagy a teleportálás mind megannyi történetnek szolgáltattak már alapot, Wintersonnak mégis sikerül egy izgalmas könyvbe ágyaznia ezeket a témákat, ráadásul úgy, hogy azok tudományos, művészeti és filozófiai kérdéseire is rávilágít. Bár esélyem sincs arra, hogy a kvantumfizikai fejtegetések helytállóságát ellenőrizzem, a blöff hihető, az illúzió működik. 

A cselekmény maga az ifjúsági regények jól bevált sémáját követi, azaz adott egy főhős, aki kezdetben gyenge, sebezhető, nehéz helyzetben van és nem is nagyon érti, mi folyik körülötte. Kap egy legyőzhetetlennek tűnő, hatalmas és gonosz ellenfelet, aki látszólag mindenben felülmúlja őt. Aztán szép lassan barátokra, szövetségesekre talál, és felismeri saját erejét is, így már képes legyőzni a rémisztő ellent. Bár Winterson regénye is kiszámítható, mégis rendkívül egyedi módon fűzi össze a történet szálait, a szereplők jellemeit és századunk ellentmondásos társadalmi jelenségeit. Így kapunk egy modern, nagyon is aktuális, mégis sokrétű és mélyenszántó könyvet, ami megállja a helyét az Alkonyat, az Éhezők viadala vagy Az útvesztő sorozatok mellett is.

A hatalmas ívű Évszázad-trilógia második része ott folytatódik, ahol az elsőnek vége szakadt: a két nagy háború közötti "boldog békeidők" korában vesszük fel a cselekmény fonalát. Viszontlátjuk korábbi főhőseinket, akik szép lassan átadják a stafétát a következő generációnak, így ők lesznek a regény igazi szereplői. A megfagyott világ a II. világháború kirobbanását megelőző évektől a vesztes Németország kettéosztásáig terjedő időszakot mutatja be, amit talán nem túlzás Európa legsötétebb, legvéresebb korszakának nevezni. Nem túlzás kijelenteni azt sem, hogy mindezért csupán néhány elvakult, hatalomra éhes ember felelős. Follett ismét remek jellemrajzokat tár elénk, mind a valódi, mind pedig a kitalált karakterek esetében, de még így sem tudja annyira árnyalni a képet, hogy együttérzést váltson ki a kegyetlenkedő náci avagy szovjet vezetőkkel szemben. 

Természetesen ez a könyv is óriásira sikerült, 1000 oldalon keresztül izgulhatunk, merre fordul angol, amerikai, német és orosz szereplőink sorsa. A cselekmény tempója egy pillanatra sem lassul, minden oldalon új fordulat, új bonyodalom vár minket - nincs megállás. Ez a megfeszített iram néha már-már bosszantóan a hatása alá keríti az embert, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy csak lapozunk, lapozunk, és egyszerűen képtelenség félbeszakítani az olvasást. Sajnos ennek megvan az ára: a regény túl "pragmatikus", vagyis minden a cselekménynek van alárendelve, nincs idő lelassulni, elmélázni egy képen, egy jeleneten.

A sokadik Follett-könyv elolvasása után szépen kiütköznek előttem az író gyenge pontjai is. Ebben a kötetében tűnt fel igazán, hogy bármennyire igyekszik elfogulatlan, pártatlan lenni a férfi főhősök iránt, a nőkkel bizony igencsak szexistán bánik. Míg a férfiak külső jellemzése kimerül a hajszínben és a termetben, addig tudjuk valamennyi női szereplő mellméretét. Ráadásul a férfi főhősök sokkal árnyaltabb személyiséggel rendelkeznek, míg a nők eléggé egysíkúak, és még a legintelligensebbek is bájukkal, csáberejükkel érnek el sikereket a politikában vagy a tudományban. Ejnye!

Mindazonáltal nem véletlen, hogy kitartok Follett regényei mellett, hiszen remek, fordulatos, és egyben tanulságos történelmi kalandokat tud papírra vetni. A szereplőket hamar a szívünkbe zárjuk, izgulunk értük, sajnáljuk őket, és örülünk velük. A jelenlegi kötet legnagyobb tanulsága mégis az, hogy minden győzelem keserű.

De szeretnék itt hősnő lenni // egész nap csak pipiskedni, // Majd amikor ezt meguntam // Férjhez menni azon nyomban. //

Bár a bennem elveszett költő a fenti versikével sem került elő, a regény cselekményének összefoglalására tökéletesen alkalmas ez a kis négysoros. Az Emma elemzésekor már körbejártam a problémát, amit Austen könyveivel kapcsolatban érzek, nevezetesen a szereplők mérhetetlen sablonosságát és a történet teljes közömbösségét, szóval erre most nem térnék ki részletesebben. Van egy teljesen átlagos fiatal főhősünk, aki először kerül be társaságba, bálokba jár, megismerkedik néhány emberrel, az egyikbe beleszeret, majd minimális fordulatok után egymáséi lesznek. Jaj. 

Ami a jelenlegi könyvet mégis kiemeli az eddig olvasott Jane Austen regények közül, az egyrészt az írónő bájos humora és cinizmusa. Valószínűleg ő is rájött arra, hogy ezekből a történetekből nemigen lehet többet kihozni, így hát a kor igényeinek engedett, de saját maga szórakoztatására a sorok közé csempészett egy-két csípősebb kiszólást, gúnyosabb megjegyzést. Természetesen ezt olyan eleganciával teszi, hogy nem lehet érte neheztelni.

A regény másik pluszpontja az irodalmi fricska az akkoriban divatos gótikus regények felé. Az unatkozó úrilányok biztonságos borzongásra vágyva tették népszerűvé ezt a műfajt, ám akadtak köztük olyan butuskák, akik az olvasottak hatása alá kerülve elkezdtek rémeket látni maguk körül és minden sötét sarokban titkokat sejtettek. Ez alól Catherine, a főhős sem kivétel, de Henry (a férfi főszereplő, mi más is lehetne a neve) remek humorérzékkel és éleslátással teszi őt helyre.

Az előző olvasmányélményem sokkja után valami könnyedebbre vágytam, és rá is találtam erre a kis könyvre, ami valójában egy délután alatt kiolvasható. Vicces, aranyos történet Nokedliről, a macskáról, aki naplót vezet gazdái megfigyeléséről, miközben feltárul előttünk a fajta minden tulajdonsága, amiért rajongok értük. Mert ugyebár a cicák nem önzők, hanem függetlenek, nem neveletlenek, csak akaratosak és különben is, macskát tartani nem kötelesség, hanem megtiszteltetés. Nincs ez másként Nokedliéknél sem, a kismacska a legnagyobb igyekezettel teszi próbára gazdái idegeit, de azok persze nem tudnak ellenállni a kedves dorombolásnak és hízelgésnek.

Minden adott tehát egy szórakoztató, humoros történethez, de jaj! - a poénok csak igen elvétve ülnek, mert vagy túl szájbarágósak, vagy egyszerűen nem viccesek. Elképzelhető, hogy élőszóban sokkal hatásosabb lenne az egész, de így, ebben a formában egy kicsit erőltetettnek tűnik.

Ha van valami, amivel ki lehet kergetni a világból, azok a krimik és az egyházi témájú könyvek. A szóban forgó regény egy kolostorban zajló nyomozás története, ráadásul 600 oldalon - az élmény megfizethetetlen. Az, hogy a könyv lassú volt és vontatott, egy rendkívül enyhe és visszafogott jellemzés lenne, ami a valóságot csak kis mértékben fedné le. Az embernek sokszor az volt a benyomása, hogy - a főszereplőkhöz hasonlóan - egy sötét folyosón bolyong, ahonnan szinte lehetetlen kitalálni. A cselekményszálat hiába gombolyítjuk magunk mögött, minduntalan értelmetlen viták, eszmefuttatások, vagy teljes latin nyelvű passzusok szakítják meg utunkat. Kikerülni, átugrani képtelenség őket, így hát kénytelen-kelletlen áthámozzuk magunkat rajtuk, reménykedve, hogy hozzáadnak valamit a cselekményhez. A csalódás fájdalmas: a betoldások, vallásfilozófiai okoskodások teljesen öncélúak. De mit is várnánk olyan emberektől, akik egész napjukat elmélkedéssel, nem létező dolgok rendszerezésével töltik? Nyilvánvaló, hogy a "sötét középkor"-ban a kolostorok őrizték a műveltség apró lángját, és óriási szerepük van az európai kultúra fennmaradásában, de attól még a szerzetesek is csak emberek voltak, a maguk gyengeségeivel és hibáival. A valódi világtól elzártan, pusztán a vallásnak szentelve életüket - sok egészséges, életerős férfi roppant bele az önsanyargatásba, a testi szükségletek elnyomásába. Sebaj, a 600. oldal környékére eljutunk a végkifejletig, megtaláljuk a gyilkost, megismerjük az indítékot és mindenre fény derül - kivéve arra, hogy ezek után hogyan sikerült az írónak még egy 100 oldalas utószót összehoznia.

A szinglik ősanyja, Carrie Bradshaw kétbalkezes barátnője, modern kori nőideál? Akármelyik jelzővel is illetjük, annyi bizonyos, hogy Bridget Jones már nem csupán egy kitalált karakter, hanem egy jelenség. A 90-es évek (ami hozzánk 2000 után köszöntött be) világának társadalmi lecsapódása ő, aki egy új csoport létrejöttét jelzi, az egyedülálló, 30 körüli, gyermektelen nőkét. Ez az új kaszt nehezen találja meg a helyét a már amúgy is sokszínű nyugati társadalmakban, de kitartóan küzd létjogosultságáért. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy néhány évvel Bridget szerencsétlenkedései után Amerikában már önálló iparág épült a gazdag szingli nők igényeinek kiszolgálására. Egy szó mint száz, Bridget Jones lett modern korunk egyik társadalmi úttörője.

Az, hogy élvezi-e ezt a szerepet, már más kérdés. Naplójából úgy tűnik, nem igazán. Süt belőle a bizonytalanság, a magányosság és a vágyakozás. A humoros jelenetek és szellemes mondatok mögül elő-előbújik a szánalmasság. Nem azért, mert szegény Bridget társ nélkül éli az életét, hanem mert ő ezt ennyire tragikusan fogja fel. Mintha párkapcsolat nélkül nem lenne teljes értékű ember. Bár barátai számtalanszor kisegítik őt a pácból, családja nem igazán könnyíti meg a helyzetét. Főhősünknek megannyiszor szembe kell néznie a társadalom elvárásaival: hol a párod? Mikor házasodtok össze? Hány gyereketek lesz? Mivel a választ ő maga sem tudja, kétségbeesését alkoholba, dohányzásba, nassolásba és értelmetlen kapcsolatokba fojtja. Míg nem egy nap eljön érte a herceg fehér lovon, akit hogyan is hívhatnának másként, mint Mr. Darcy (Büszkeség és balítélet). Na de hol van az a rész, hogy Bridget ráeszmél arra, ő egyedül is megállja a helyét? Mikor döbben rá, hogy ő egy önálló, kerek egész, aki párkapcsolat nélkül is teljes értékű ember? A válasz: Amerikában. De ez már egy másik szingli-sztori.