Pusztán kedvtelésből levenni a polcról egy ilyen tömör és száraz tankönyvet szinte már perverziónak tűnik, pedig a maga nemében igenis szórakoztató olvasmányról van szó. A megfelelő körülmények között (nincs határidő, nem kell memorizálni az olvasottakat) egy jól megírt tankönyv ismeretterjesztőként is megállja a helyét. Bár Andorka könyvében nincsenek színes képek (sőt, még fekete-fehérek sem), a világosan megszerkesztett, logikus felépítésű fejezetek a sokszor száraz tényanyagot is fogyaszthatóvá tették. Ráadásul nincs szükség szociológiai ismeretekre sem, a könyv teljesen kezdők számára is érthető. 

A tudományág történetét és alapvető módszertanát bemutató fejezetek után a társadalom különféle szegmenseit veszi sorra a könyv, úgy mint család, nemzet, kisebbségek, oktatás, vagy életmód. Olyan folyamatokat is megvizsgál, mint a társadalmi változás, népesedés és vándorlás. Minden témakör kitekintést ad a nemzetközi eredményekre és a magyar helyzetre is. Bár már kissé túlhaladottak a kutatások, hiszen éppen 20 év telt el a kötet megjelenése óta, így is sok fontos jelenségre rávilágít, amik a napi események, hírek megértésében is segítenek. 

Különösen érdekes a magyarországi viszonyok tényszerű, kutatásokkal és számadatokkal alátámasztott bemutatása, ami elénk tárja a szomorú valóságot: milyen messze vagyunk a modern, a kiegyensúlyozott, jómódú társadalom modelljétől. Amit a hírek sorai között, emberek közt járva-kelve, a saját bőrén érzékel egy átlag magyar, sokszor maga sem tudván, mi is a baj, azt feketén-fehéren elénk tárja Andorka műve. A szembesítés fájdalmas, annál is inkább, mivel az akkori előrejelzések sem kecsegtettek semmi jóval, sőt, az akkori jóslatokhoz képest még negatívabb irányba mozdultunk el azóta.

Tabudöntögető írás az emberi elme legsötétebb bugyrairól, olyan intim helyzetekről, amik tényleg csak a hálószoba falaira tartoznak. Hét rövid történet teljesen hétöznapinak induló, ám meglepő fordulattal záródó helyzetekről, amiknek motívuma az elfojtott szexuális vágyak és az emberi kapcsolatok. A környezet, a kerettörténet és a szereplők viszonya mindegyik novellában más és más, akad köztük egyedülálló apa a kislányával a posztapokaliptikus Londonban, vagy az egyszerre két nőt is szédítő pornószínész, vagy a kirakati bábuba beleszerető milliárdos üzletember. Mind-mind alaposan kidolgozott, jól felépített világ, McEwan jellegzetes, tűpontos mondatai könnyedén festik meg a hét teljesen különböző hangulatú cselekményt.

Egyszerre érdekfeszítő és zavarbaejtő ennyire intim helyzetekbe belesni, mintha az adott szereplő teljesen csupaszon jelenne meg előttünk, gondolataikat és érzéseiket az író meg sem próbálja leplezni. Valószínűleg nem is jó ötlet nyilvános, zsúfolt helyen olvasni (például vonaton, metrón), mert ezt a meghitt hangulatot ott elég nehéz felidézni. A könyv címéhez híven a könyvet takaróba burkolózva, elalvás előtt érdemes kézbe venni, így tudunk a legjobban ráhangolódni.

Újra elővettem azt az egyetemi évek alatt olvasott regényt, ami megjelenésekor óriási botrányt kavart és írójának életét is veszélybe sodorta. Annak idején nem volt időm elmélyedni Rushdie bonyolult világképében, inkább csak átsiklottam fölötte, kipipálva az olvasmánylistáról. Másodszorra olvasva sem állíthatom, hogy megvilágosodtam a könyv kapcsán, de mindenképpen többet sikerült kihámoznom belőle, és már azt is sejtem, mi válthatta ki az iszlám világ felháborodását.

Rushdie a mágikus realizmus stílusjegyeit felhasználva alkotott egy kerettörténetet két, hazájától elszakadt indiai színészről, akik az új kultúrában sem találják a megoldást problémáikra. Az elhagyott és a még szokatlan új identitás közti csapongás, otthontalanság érzése rányomja bélyegét kapcsolataikra és lelki egészségükre is. Ez furcsa álmokban, látomásokban manifesztálódik, amik időről-időre megszakítják a fő cselekményszálat. Ezekben az iszlám vallás szent szövegei, alakjai, a modern világ aktualitásai, és a pop kultúra jelenségei alkotnak valami rendkívül furcsa és zavaros keveréket. Felbukkan a Próféta alakja is, aki azzal borzolja a hívő muszlimok idegeit, hogy Allah tanításait meghamisítva közvetítette, annak tudta nélkül a bolondját járatta vele, így tehát a Korán szent szövegei egytől-egyig hiteltelenek. Ráadásul Rushdie az akkori muszlim vallási vezetőt fanatikus zsarnokként ábrázolja, aki válaszul kiátkozta és halálra ítélte őt. Azóta számos merényletet kíséreltek meg az író és a könyv fordítói ellen is. Nyilvános könyvégetések és betiltások kísérték a Sátáni versek rögös útját, ami ezáltal kiérdemelte a modern kori szólásszabadság úttörője címet.

Minden egyes elégetett könyv világosabbá teszi a Földet.

Eredeti: 

Every burned book or house enlightens the world; every suppressed or expunged word reverberates through the earth from side to side.

Ralph Waldo Emerson

Időről-időre érdemes visszatérni a régi klasszikusokhoz, hiszen a számtalan feldolgozás, adaptáció és utalás megértéséhez és átlátásához fontos ismerni azok forrását. Az Ezeregyéjszaka meséi között olyan gyöngyszemek bújnak meg, mint Aladdin vagy Ali baba története, valamint Szindbád utazásai. Mindegyikük szerves része a kultúránknak, nevüket mindenki hallotta már, ha máshonnan nem, a Disney-rajzfilmekből biztosan, de Krúdy Gyula Szindbád-történetei is ide vezethetők vissza. Persze az európai ízlés jelentősen átformálta ezeket a meséket és a saját igényeihez igazította azokat. 

Éppen ezért izgalmas és érdekes az eredeti történeteket olvasni, amikből pontosabb képet kaphatunk az arab és perzsa világnézetről, értékekről és gondolkodásról. Ezt a mesebeli világot veszedelmes lények és bátor hősök népesítik be, a csodás városokról és félelmetes tengerekről már nem is beszélve. Az utazás, a kaland és a kereskedés szintén rendkívül jellegzetes motívumok. 

Az Ezeregyéjszaka meséit kis túlzással nevezhetjük nyugati műveltségünk egyik ősforrásának is, hiszen Seherezádé történetei visszaköszönnek a magas- és a populáris kultúra szinte minden területén, legyen az filmművészet, irodalom vagy képzőművészet.

A Vámpírkrónikák következő kötetében nem Lestat körül forognak az események, ő éppen bénult álmát alussza az előző részben átélt kalandok után. A mesélő most egy női vámpír, Pandora, aki "terápiás céllal" írja le történetét, ami egészen a Római Birodalom aranykoráig nyúlik vissza. Művelt és gazdag, így tökéletesen átlátja a nagy történelmi-vallási folyamatokat, amik halhatatlan élete során zajlanak körülötte: a köztársaság végét, a császárok önkényét, a kereszténység felemelkedését és a Birodalom bukását. Ebbe a különféle szektáktól és kultuszoktól hemzsegő világba nem volt nehéz becsempészni a vámpír-mitológiát. Bár sok újat nem tudunk meg, a könyv érdekes adalékokat szolgáltat Lestat történetéhez.

Hiába azonban az izgalmas korszak, az érzékletes leírások, Rice regényfolyamából lassan kezd elfogyni a mondanivaló és az eredetiség. Nem tud újat mutatni, vámpírtörténetei ugyanarra a sémára épülnek: egy gazdag, szépséges és művelt emberből vérszívó lesz, aki egyből bősz filozofálgatásba kezd korának sajátosságairól és az öröklét fájdalmairól, miközben humanitáriánus hajlamait legyűrve halomra gyilkolja a halandókat. 

A maga eszköztelenségében is hátborzongató és lebilincselő regény King egyik legismertebb műve: nincsenek benne vámpíok, szellemek vagy zombik, csupán két ember összezárva egy mindentől távol eső házban. Hasonló volt a felállás a tíz évvel korábban írt Ragyogásban, azzal a különbséggel, hogy abban külső, megmagyarázhatatlan tényezők is közrejátszottak a főszereplő megőrülésében. A Tortúra főgonosza ezzel szemben már a kezdetektől fogva elmebeteg, állapota csak súlyosbodik a cselekmény előrehaladtával. King tehát ezúttal nem nyúl a természetfelettihez, ám ez egyáltalán nem megy a rettegés rovására. A tudat, hogy a normális, megszokott világunkból milyen könnyen csöppenhetünk egy kiszolgáltatott és iszonytató helyzetbe, bőven ad okot a félelemre. 

Mivel operál akkor az író? Mivel tölt meg több, mint 400 oldalt? A két főszereplő közti kapcsolat, Paul küzdelme az életben maradásért és józan esze megőrzéséért, valamint Annie elhatalmasodó elmebajának leírása éppen elég mondanivalót ad egy olyan írónak, aki már bebizonyította, hogy az emberi elme rejti a legsötétebb borzalmakat. Ráadásul Paul Sheldon munkáján keresztül bepillantást nyerhetünk az írói alkotófolyamatba is, ami - legalábbis számomra - szintén rendkívül érdekes téma. Az írás volt az egyetlen kapocs, ami Paul-t a régi életéhez kötötte, az egyetlen menedék, ahová a szörnyű valóság elől menekülhetett. A sors iróniája talán, hogy életének legsötétebb korszakában írja meg legsikeresebb regényét, de vajon ez elég-e a folytatáshoz? A fizikai túlélést követi-e a lélek gyógyulása?

Dickens ezúttal nem sanyarú sorsú angol gyerekekről írt patetikus társadalomkritikát, hanem egy másik ország nagy horderejű történelmi eseményének hatásait járta körbe. A nagy francia forradalom a modern Európa megszületésének egyik legfontosabb előmozdítója volt, ilyen mértékű lázadás a nemesek ellen addig még soha nem fordult elő. A "Szabadság, egyenlőség, testvériség!" kezdetben valóban egy magasztos eszme jelszava volt, ám az emberi természetnek köszönhetően gyorsan jöttek a túlkapások is. Az addig elnyomott parasztság kegyetlen bosszúja az arisztokrácián nem ismert irgalmat, később pedig józanságot sem. Tömegesen végezték ki az embereket, a börtönök megteltek, egymást váltották a politikai vezetők, teljes volt a zűrzavar. 

Ebben az őskáoszban követhetjük nyomon hőseink kalandjait, az angol és francia társadalmi párhuzamokat. Azonban hiába a sok szenvedés, önfeláldozás és összeesküvés, a történet mégsem lett izgalmas. Dickensnek nem tett jót a francia kiruccanás, a történelmi téma hű feldolgozása a szereplők rovására ment, ugyanis túl plasztikusra sikerültek. Mintha csak egy-egy társadalmi réteg megtestesítői lennének, nincs bennük semmi egyedi vonás, amitől hitelesek, szerethetők lennének. Innentől nehéz nyerni, hiszen az "absztrakt sorsokba" nem igazán lehet beleélni magunkat.

A kint repkedő mínuszok sem voltak annyira borzongatóak, mint a svéd szerző regénye. Nem klasszikus vérben tocsogós, gusztustalan horror, sokkal inkább hat a lélekre és az érzelmekre. Félelmetessége abban rejlik, hogy rendkívül pontosan modellezi az egyén és a társadalom reakcióit egy megmagyarázhatatlan eseményre, ezáltal nagyon hihetőnek és reálisnak hat. 

Stockholmban ugyanis egy szép nyári napon életre kelnek a halottak - na nem mindegyik, csak azok, akik két hónapnál nem régebben hunytak el. A felfoghatatlan jelenségre nincs magyarázat - talán szándékosan - a családtagok és a társadalom próbálják feldolgozni a lehetetlent. A regény főszereplői: az unokáját nemrég elveszítő nagypapa, a feleségét gyászoló férj, a hiperérzékeny kamaszlány és nagymamája másként reagálnak az eseményekre. Akad, aki a valláshoz menekül válaszokért, mások inkább elvonulnak és egyedül szállnak szembe a problémákkal. 

A regény tehát nem bővelkedik horrorisztikus jelenetekben, bár gyengébb idegzetűeknek azért így sem ajánlanám. Sajnos a feszültséget, az érzelmi töltetet nem sikerült végig fenntartani, a könyv első felében kibontakozó események a végére ellaposodnak. A visszahozott "újra-élők" hatalmas tömegével nem tud mit kezdeni az író, és a kezdetben még újdonságnak ható jelenség kifárad. A befejezés pedig egyenesen kiábrándító, az eddig realisztikus, már-már elképzelhető történet teljesen "elszáll".

Lindqvist regénye azonban még így is rendkívül érdekes olvasmányélmény: egy vallási-erkölcsi-társadalmi kérdéseket feszegető, cseppet sem tipikus zombi-regény.

Mit tehet az olvasó akkor, ha rövid időn belül már a második olyan könyvet fogja ki, ami már a kezdet kezdetén sem kecsegtet semmi jóval? Mivel az élet rövid, a könyves listám pedig hosszú, az első ilyen művet (Vonnegut: God bless you, Mr. Rosewater) szemrebbenés nélkül félretettem - na de rögtön még egyet? Fájdalmas belső kétségek közepette (nincs ízlésem, nem vagyok elég művelt) szenvedtem végig a novelláskötet első darabját, ami a könyv címadója is egyben. A történettel pontosan az a baj, amit az egyik főszereplő is megfogalmaz: sok festő, szobrász (és író) képtelen egyszerű, könnyen érthető alkotásokat létrehozni, attól tartva, hogy nem tekintik őket igazi, nagybetűs művésznek. Elvonulnak egy elefántcsont-toronyba, távol mindenkitől, de legfőképpen a közönségtől, és a maguk igénye szerint vetik vászonra/papírra gondolataikat. Ez a túlzó művészkedés, mesterkélt elvontság tönkre is teszi az olvasmányélményt. A többi novella sem hagyott túl mély nyomot bennem, az utolsónál pedig teljesen el is engedtem az egészet, még a szereplők közti viszonyokat sem sikerült összeraknom a fejemben. Ennyire nem lehet egy alkotás sem öncélú, ha pedig mégis, az maradjon meg az íróasztal fiókjának.

Különleges és egyben felemelő érzés olyan könyvet olvasni, ami ennyire friss. Elemzést írni róla pedig valódi kihívás. Anélkül, hogy illúzióim lennének blogom befolyásoló erejéről, mégiscsak nagy felelősség egy új könyvet véleményezni, hiszen a közönség is csak most ismerkedik vele. Szerencsére nem kellett marcangoló belső konfliktussal megküzdenem a kritikám megírásakor, ugyanis ez egy jó könyv!

Adott két elképzelt törzs, a korallok és a nippek , merőben eltérő kultúrával, szokásokkal (ezek szép lassan bontakoznak ki előttünk): egyikük békés, természetközeli, a másik agresszív, romboló. Csodaszép  tengerparti települések, z
öldellő növényzet és szikrázó napsütés adják a hátteret, olyan érzékletességgel leírva, ami az összes érzékszervünket megmozgatja. Ebben a fantáziavilágban egy klasszikus konfliktus adja a cselekmény magját, a két szem
benálló törzsből egymásba szeret egy férfi és egy nő. Arman és Lia szerelme azonban nem egy Rómeó és Júlia-típusú, ártatlan kapcsolat, bőven van benne küzdelem, csalódás és árulás. Az olvasó először két megtört, kiábrándult karakter szemszögéből látja az eseményeket, arra csak fokozatosan derül fény, mitől is váltak ilyenné. A kezdetben felhőtlen boldogságot hamar beárnyékolja a hazugság árnya, amit újabb borzalmak követnek. Elbír-e egy kapcsolat ekkora terhet? Mi a fontosabb: a család, a nép sorsa, vagy az egyén boldogsága? Súlyos kérdések, amire a pörgős, önmagát olvastató szerkesztés nem sok időt hagy. 

Érdekes megoldás a két főszereplőt megtenni nézőpont-karakternek, hiszen így még erőteljesebben jelennek meg belső küzdelmeik, gyengeségeik - mivel azonban mindketten pozitív szereplőnek számítanak, kevésbé árnyalják a történetet. Lia erőszakos férje, vagy Arman megtört felesége sokkal megosztóbb, ezáltal érdekesebb karakter, kíváncsi lettem volna az ő lelki folyamataikra is - bár tény, hogy a cselekményt ez jócskán lelassította volna. A történet vége igencsak fájdalmasra sikerült, happy end-re ne is számítsunk, hiszen az Arman és Lia küzdelmes történetét nem is zárta volna le elég hitelesen. Mivel a Megjelölve egy sorozat első része, az erkölcsileg helytálló, ám nagyon is felkavaró lezárás a következő könyvek konfliktusainak előkészítésének is betudható. Vajon hogyan alakul Arman és Lia leszármazottainak sorsa?

Végre egy olyan sci-fi regény, ami a szélesebb közönség számára is élvezhető és - többnyire - érthető. Az előbb említett szélesebb közönség tagjaként azt nem merném állítani, hogy minden fizikai-kémiai-mechanikai okfejtést tökéletesen értettem, azt viszont annál inkább, hogy ezek a tudományok még sosem voltak ilyen szórakoztatóak. Bár jobban belegondolva talán mégsem ez a legmegfelelőbb jelző amikor egy ember életéről van szó. A tudományok merev, szigorú törvényei között merészen lavírozó főhős igazi modern ember: a természetet és az általa teremtett környezetet is uraló, kísérletező, gondolkodó, elbukó - majd újra felkelő. Amerikai könyvről lévén szó, hívhatnánk ezt egyénközpontúságnak (csúnya szóval individualizmusnak) is, hiszen minden technológia és erőforrás egyetlen személy, Mark Watney túlélését szolgálja, a történet végére szinte az egész emberiség az ő sorsáért izgul.

Mindeközben Watney mást sem tesz, mint problémákat old meg - nyilván nem olyan triviális dolgokról van most szó, mint egy autó defektje - és gondolkodik. Állandóan pörög az agya, a különféle helyzeteket modellezi, lehetséges végkimeneteleket teszteli, ami iszonyú unalmasan hangzik. Ám főhősünk esetében egyetlen apró hiba az életébe kerülhet, amitől rögtön új értelmet nyer minden számítás. Most végre láthatjuk, miként használhatók a gyakorlatban a termodinamika törvényei vagy Pithagorasz tétele! 

A regényt különösen izgalmassá teszi a helyszínek közötti ugrálás: egyszer még a Marson küszködünk Watney-val, majd hirtelen a NASA konferenciatermében találjuk magunkat, hogy egy ugrással egy űrhajón teremjünk Watney társai mellett. 
Ugyanazt az eseményt egyszerre három helyszín karakterei látják, mindenkiből más reakciót kiváltva. A másik izgalmi faktor a folyamatos versenyfutás az idővel - egy olyan akadálypályán, ahol elbukni halálos. Mennyi levegője maradt Watney-nak? Meddig elég a víz- és az élelmiszerkészlete? Hány órát bír ki...? Idegőrlő. Mégsem tudjuk végig a körmünket rágni, mert sokszor kell nevetni is. Watney csodálatra méltó leleményessége páratlan humorérzékkel is társul, aminek szintén nagy szerepe van abban, hogy nemcsak túléli a másfél éves marsi kalandot, hanem még a józan eszét is képes megőrizni közben.

Annak, aki odavan a művészettörténetért és különösen a reneszánszért, ez a könyv egy megvalósult álom: egyszerre hiteles - hiszen korabeli forrásokon alapul - és élvezetes - mivel a tényanyag puszta közlésénél jóval többet nyújt. A cinquecento mozgalmas, mai napig meghatározó évszázadának kulcsfiguráit ismerhetjük meg, úgy, hogy a történelmi tablóról lelépve, valódi, emberi arcukat mutatják meg nekünk. Passuthnak sikerül nagyszabású regényt alkotnia, közben megőrizve az emberi léptéket.

A történet központi figurája Raffaello, az urbinói tehetség, akinek Rómába érkezése után magasan ível felfelé a csillaga, miközben irigye, ellensége nemigen akad. Megalkotja a század - és talán az évezred - legjelentősebb képeit, miközben életéről vajmi keveset tudni. Passuthnak ez adott lehetőséget a szerelmi szál kibontására, amitől az egyszerű életrajz megelevenedik. Raffaello körül természetesen a kor másik két zsenije, Leonardo és Michelangelo is megjelenik, ám a két lángelme most csupán mellékszereplő. 

Két nőalak is meghatározó szerepet kap ebben az intellektuális kavalkádban, ahol egyházfők, irodalmárok, képzőművészek és pénzemberek örökös körforgásban váltják egymást. Margherita, a pék lánya valós személy, a krónikák is megemlékeznek róla, mint Raffaello kedveséről, és az egyetlen nőről, aki helyet kapott a szívében. Sorsa jellegzetes asszonysors: szerették, kisajátították, használták, majd eldobták. A festő géniusz házába fogadta, múzsájává tette, de feleségévé nem. A mester korai halála után így Margherita magányosan, kisemmizve kolostorba kényszerül. A másik női szereplő Imperia, a római kurtizán, aki teljes egészében az író agyszüleménye. A semmiből  magát Róma legbefolyásosabb, anyagilag független asszonyává felküzdő karakter igazán modern jelenség.

A történelmi távlat leginkább a két pápa, II. Gyula és X. Leó történetében érzékelhető. A pápaválasztás játszmái, a bíborosok összeesküvései és a környező kisebb-nagyobb államok érdekhálói között az emberi vonások is kirajzolódnak, így adva ennek az egész korszaknak valódi humanista szemléletet.

A "Harry Potter-Felhőatlasz-Lopott idő-tengelyen" elhelyezkedő ifjúsági regény a műfajtól szokatlanul, az írónőtől viszont megszokottan mély és szerteágazó. A párhuzamos idősíkok, az időutazás vagy a teleportálás mind megannyi történetnek szolgáltattak már alapot, Wintersonnak mégis sikerül egy izgalmas könyvbe ágyaznia ezeket a témákat, ráadásul úgy, hogy azok tudományos, művészeti és filozófiai kérdéseire is rávilágít. Bár esélyem sincs arra, hogy a kvantumfizikai fejtegetések helytállóságát ellenőrizzem, a blöff hihető, az illúzió működik. 

A cselekmény maga az ifjúsági regények jól bevált sémáját követi, azaz adott egy főhős, aki kezdetben gyenge, sebezhető, nehéz helyzetben van és nem is nagyon érti, mi folyik körülötte. Kap egy legyőzhetetlennek tűnő, hatalmas és gonosz ellenfelet, aki látszólag mindenben felülmúlja őt. Aztán szép lassan barátokra, szövetségesekre talál, és felismeri saját erejét is, így már képes legyőzni a rémisztő ellent. Bár Winterson regénye is kiszámítható, mégis rendkívül egyedi módon fűzi össze a történet szálait, a szereplők jellemeit és századunk ellentmondásos társadalmi jelenségeit. Így kapunk egy modern, nagyon is aktuális, mégis sokrétű és mélyenszántó könyvet, ami megállja a helyét az Alkonyat, az Éhezők viadala vagy Az útvesztő sorozatok mellett is.

A hatalmas ívű Évszázad-trilógia második része ott folytatódik, ahol az elsőnek vége szakadt: a két nagy háború közötti "boldog békeidők" korában vesszük fel a cselekmény fonalát. Viszontlátjuk korábbi főhőseinket, akik szép lassan átadják a stafétát a következő generációnak, így ők lesznek a regény igazi szereplői. A megfagyott világ a II. világháború kirobbanását megelőző évektől a vesztes Németország kettéosztásáig terjedő időszakot mutatja be, amit talán nem túlzás Európa legsötétebb, legvéresebb korszakának nevezni. Nem túlzás kijelenteni azt sem, hogy mindezért csupán néhány elvakult, hatalomra éhes ember felelős. Follett ismét remek jellemrajzokat tár elénk, mind a valódi, mind pedig a kitalált karakterek esetében, de még így sem tudja annyira árnyalni a képet, hogy együttérzést váltson ki a kegyetlenkedő náci avagy szovjet vezetőkkel szemben. 

Természetesen ez a könyv is óriásira sikerült, 1000 oldalon keresztül izgulhatunk, merre fordul angol, amerikai, német és orosz szereplőink sorsa. A cselekmény tempója egy pillanatra sem lassul, minden oldalon új fordulat, új bonyodalom vár minket - nincs megállás. Ez a megfeszített iram néha már-már bosszantóan a hatása alá keríti az embert, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy csak lapozunk, lapozunk, és egyszerűen képtelenség félbeszakítani az olvasást. Sajnos ennek megvan az ára: a regény túl "pragmatikus", vagyis minden a cselekménynek van alárendelve, nincs idő lelassulni, elmélázni egy képen, egy jeleneten.

A sokadik Follett-könyv elolvasása után szépen kiütköznek előttem az író gyenge pontjai is. Ebben a kötetében tűnt fel igazán, hogy bármennyire igyekszik elfogulatlan, pártatlan lenni a férfi főhősök iránt, a nőkkel bizony igencsak szexistán bánik. Míg a férfiak külső jellemzése kimerül a hajszínben és a termetben, addig tudjuk valamennyi női szereplő mellméretét. Ráadásul a férfi főhősök sokkal árnyaltabb személyiséggel rendelkeznek, míg a nők eléggé egysíkúak, és még a legintelligensebbek is bájukkal, csáberejükkel érnek el sikereket a politikában vagy a tudományban. Ejnye!

Mindazonáltal nem véletlen, hogy kitartok Follett regényei mellett, hiszen remek, fordulatos, és egyben tanulságos történelmi kalandokat tud papírra vetni. A szereplőket hamar a szívünkbe zárjuk, izgulunk értük, sajnáljuk őket, és örülünk velük. A jelenlegi kötet legnagyobb tanulsága mégis az, hogy minden győzelem keserű.

De szeretnék itt hősnő lenni // egész nap csak pipiskedni, // Majd amikor ezt meguntam // Férjhez menni azon nyomban. //

Bár a bennem elveszett költő a fenti versikével sem került elő, a regény cselekményének összefoglalására tökéletesen alkalmas ez a kis négysoros. Az Emma elemzésekor már körbejártam a problémát, amit Austen könyveivel kapcsolatban érzek, nevezetesen a szereplők mérhetetlen sablonosságát és a történet teljes közömbösségét, szóval erre most nem térnék ki részletesebben. Van egy teljesen átlagos fiatal főhősünk, aki először kerül be társaságba, bálokba jár, megismerkedik néhány emberrel, az egyikbe beleszeret, majd minimális fordulatok után egymáséi lesznek. Jaj. 

Ami a jelenlegi könyvet mégis kiemeli az eddig olvasott Jane Austen regények közül, az egyrészt az írónő bájos humora és cinizmusa. Valószínűleg ő is rájött arra, hogy ezekből a történetekből nemigen lehet többet kihozni, így hát a kor igényeinek engedett, de saját maga szórakoztatására a sorok közé csempészett egy-két csípősebb kiszólást, gúnyosabb megjegyzést. Természetesen ezt olyan eleganciával teszi, hogy nem lehet érte neheztelni.

A regény másik pluszpontja az irodalmi fricska az akkoriban divatos gótikus regények felé. Az unatkozó úrilányok biztonságos borzongásra vágyva tették népszerűvé ezt a műfajt, ám akadtak köztük olyan butuskák, akik az olvasottak hatása alá kerülve elkezdtek rémeket látni maguk körül és minden sötét sarokban titkokat sejtettek. Ez alól Catherine, a főhős sem kivétel, de Henry (a férfi főszereplő, mi más is lehetne a neve) remek humorérzékkel és éleslátással teszi őt helyre.

Az előző olvasmányélményem sokkja után valami könnyedebbre vágytam, és rá is találtam erre a kis könyvre, ami valójában egy délután alatt kiolvasható. Vicces, aranyos történet Nokedliről, a macskáról, aki naplót vezet gazdái megfigyeléséről, miközben feltárul előttünk a fajta minden tulajdonsága, amiért rajongok értük. Mert ugyebár a cicák nem önzők, hanem függetlenek, nem neveletlenek, csak akaratosak és különben is, macskát tartani nem kötelesség, hanem megtiszteltetés. Nincs ez másként Nokedliéknél sem, a kismacska a legnagyobb igyekezettel teszi próbára gazdái idegeit, de azok persze nem tudnak ellenállni a kedves dorombolásnak és hízelgésnek.

Minden adott tehát egy szórakoztató, humoros történethez, de jaj! - a poénok csak igen elvétve ülnek, mert vagy túl szájbarágósak, vagy egyszerűen nem viccesek. Elképzelhető, hogy élőszóban sokkal hatásosabb lenne az egész, de így, ebben a formában egy kicsit erőltetettnek tűnik.

Ha van valami, amivel ki lehet kergetni a világból, azok a krimik és az egyházi témájú könyvek. A szóban forgó regény egy kolostorban zajló nyomozás története, ráadásul 600 oldalon - az élmény megfizethetetlen. Az, hogy a könyv lassú volt és vontatott, egy rendkívül enyhe és visszafogott jellemzés lenne, ami a valóságot csak kis mértékben fedné le. Az embernek sokszor az volt a benyomása, hogy - a főszereplőkhöz hasonlóan - egy sötét folyosón bolyong, ahonnan szinte lehetetlen kitalálni. A cselekményszálat hiába gombolyítjuk magunk mögött, minduntalan értelmetlen viták, eszmefuttatások, vagy teljes latin nyelvű passzusok szakítják meg utunkat. Kikerülni, átugrani képtelenség őket, így hát kénytelen-kelletlen áthámozzuk magunkat rajtuk, reménykedve, hogy hozzáadnak valamit a cselekményhez. A csalódás fájdalmas: a betoldások, vallásfilozófiai okoskodások teljesen öncélúak. De mit is várnánk olyan emberektől, akik egész napjukat elmélkedéssel, nem létező dolgok rendszerezésével töltik? Nyilvánvaló, hogy a "sötét középkor"-ban a kolostorok őrizték a műveltség apró lángját, és óriási szerepük van az európai kultúra fennmaradásában, de attól még a szerzetesek is csak emberek voltak, a maguk gyengeségeivel és hibáival. A valódi világtól elzártan, pusztán a vallásnak szentelve életüket - sok egészséges, életerős férfi roppant bele az önsanyargatásba, a testi szükségletek elnyomásába. Sebaj, a 600. oldal környékére eljutunk a végkifejletig, megtaláljuk a gyilkost, megismerjük az indítékot és mindenre fény derül - kivéve arra, hogy ezek után hogyan sikerült az írónak még egy 100 oldalas utószót összehoznia.

A szinglik ősanyja, Carrie Bradshaw kétbalkezes barátnője, modern kori nőideál? Akármelyik jelzővel is illetjük, annyi bizonyos, hogy Bridget Jones már nem csupán egy kitalált karakter, hanem egy jelenség. A 90-es évek (ami hozzánk 2000 után köszöntött be) világának társadalmi lecsapódása ő, aki egy új csoport létrejöttét jelzi, az egyedülálló, 30 körüli, gyermektelen nőkét. Ez az új kaszt nehezen találja meg a helyét a már amúgy is sokszínű nyugati társadalmakban, de kitartóan küzd létjogosultságáért. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy néhány évvel Bridget szerencsétlenkedései után Amerikában már önálló iparág épült a gazdag szingli nők igényeinek kiszolgálására. Egy szó mint száz, Bridget Jones lett modern korunk egyik társadalmi úttörője.

Az, hogy élvezi-e ezt a szerepet, már más kérdés. Naplójából úgy tűnik, nem igazán. Süt belőle a bizonytalanság, a magányosság és a vágyakozás. A humoros jelenetek és szellemes mondatok mögül elő-előbújik a szánalmasság. Nem azért, mert szegény Bridget társ nélkül éli az életét, hanem mert ő ezt ennyire tragikusan fogja fel. Mintha párkapcsolat nélkül nem lenne teljes értékű ember. Bár barátai számtalanszor kisegítik őt a pácból, családja nem igazán könnyíti meg a helyzetét. Főhősünknek megannyiszor szembe kell néznie a társadalom elvárásaival: hol a párod? Mikor házasodtok össze? Hány gyereketek lesz? Mivel a választ ő maga sem tudja, kétségbeesését alkoholba, dohányzásba, nassolásba és értelmetlen kapcsolatokba fojtja. Míg nem egy nap eljön érte a herceg fehér lovon, akit hogyan is hívhatnának másként, mint Mr. Darcy (Büszkeség és balítélet). Na de hol van az a rész, hogy Bridget ráeszmél arra, ő egyedül is megállja a helyét? Mikor döbben rá, hogy ő egy önálló, kerek egész, aki párkapcsolat nélkül is teljes értékű ember? A válasz: Amerikában. De ez már egy másik szingli-sztori.

A francia szerzőtől ez az első könyv, amit olvastam, de biztosan nem az utolsó. Hajmeresztően izgalmas történet ez a társadalom teljes átalakulásáról és a nemi szerepek felcserélődéséről. A cselekmény dióhéjban is elmondható, a hangsúly nem itt van, hanem a mögöttes tartalmon. Tehát egy vírus következtében a fejlett országok férfi lakossága szinte teljesen eltűnik a föld színéről. Mivel a betegség nemi érintkezés útján terjed, az életben maradt férfiak egy része az önkéntes kasztráció mellett dönt. Egy kis csoport, akik nem betegedtek meg, és az előbb említett beavatkozáson sem estek át, "védettekké" válnak, és táborokba zárják őket. A társadalom női tagjai veszik át az irányítást a politikában és a gazdasági életben, és megkezdődik a évszázados elnyomás felszámolása. Azonban hamar egy fanatikus vezető kezébe kerül az irányítás, és az események gyorsan elfajulnának, ha titkos szervezetek aknamunkával meg nem döntenék a rémuralmat. Ezután egy sokkal józanabb, de nem kevésbé nő-párti irányítás következik, akik hosszútávú intézkedésekkel biztosítanák az új egyensúlyt. Férfi főhősünk, aki nem mellesleg "védett", számos viszontagság után végre békében és biztonságban élhet partnernőivel.

Eddig a történet, ami bár rendkívül izgalmas, mégsem vetekedhet a sorok között megbúvó tartalommal. Néhány felvillantott epizódban feltárul a társadalomban megrögzült nemi szerepek minden fonáksága. Tipikus jelenet: csinos nő sétál az utcán, építőmunkások pedig utána fütyülnek, netán ocsmányságokat is kiabálnak. Képzeljük el fordítva: férfi hősünket egy csapat nő vegzálja. A megfordult világban a média félmeztelen férfiakkal reklámoz szinte mindent, az interjúk során pedig bár rengeteg szó esik róluk, ők maguk nem oszthatják meg gondolataikat. A nők dolgozni járnak, karriert építenek, pénzt keresnek, eltartják magukat, képességeiket elismerik - ezáltal újfajta magabiztosság járja át minden szavukat, tettüket. Férfi és nő között már a párbeszéd sem ugyanolyan: a férfiakat félbeszakíthatják, gondolataikat nyíltan értelmetlennek, butaságnak minősíthetik. A nők magatartása védelmező, óvó, egyben lekezelő lesz, a férfiak pedig nyílt kommunikáció helyett kénytelenek manipulációval, különféle mesterkedésekkel célt érni.

Ez a megfordított kép bár igencsak sokkoló, arra tökéletesen megfelel, hogy rengeteg természetesnek, megszokottnak hitt jelenségre rávilágítson. Nem gondolom azonban, hogy a görbe tükörben látottak vonzóbbak lennének a valóságnál, hiszen az egyenlőtlenség, az elnyomás ugyanúgy megmaradt, csak éppen a felek cseréltek helyet. Máshogy nem megy?

Az írónő a már jól bevált sémát követi, és ismét egy világhírű művészt helyez regénye középpontjába. Vermeer és a festészet helyett most William Blake és a költészet adja meg a plusz löketet a cselekményhez. Azonban a zseniális költő-könyvkötő-rézmetsző sem képes elvinni a hátán az egész történetet, ha az ennyire érdektelen és mesterkélt. A körülötte élő, dolgozó és szenvedő figurák esetlegesek, problémáik elnagyoltak, konfliktusaik hamisak. Hiába fest az írónő érzékletes képet a 18. század végi Londonról, szereplői nem válnak élővé, nem elég hitelesek. 

Valószínűleg az arányok borultak fel a könyvben, illetve nem sikerült eldönteni, hogy minek is szánják. Történelmi tablónak, korrajznak kevés, nem elég alapos, romantikus regénynek viszont túlzottan részletes. Bár klasszisokkal jobb bármelyik Danielle Steel vagy Vavyan Fable írásnál, William Blake és London megjelenítése pedig óriási pluszpont részemről, még így sem üti meg a mércét. Marad egyszer olvasós, álintellektuális, "sokat markol, keveset fog" regénynek.

Aki nem tudja, mi az, egész délutánokon át égő füllel, felborzolt hajjal ülni egy könyv előtt, és olvasni, olvasni, míg az ember elfelejti a körülötte levő világot, meg azt is, hogy éhes vagy fázik…

... az valószínűleg ezt a történetet sem fogja nagyra értékelni. Nem könnyű véleményt mondani egy ennyire összetett, bonyolult szövedékű regényről, még akkor sem, ha lenyűgözött. Már a besorolás sem egyszerű: fantasyregény felnőtteknek, vagy mese gyerekeknek? Azt hiszem talán mindkettő, és még ennél sokkal több is. Tanítás embertársainkról, önmagunk megtalálásáról, az élet legfontosabb értékeiről.

Főhősünk, Bux Barnabás Boldizsár, egy szenvedélyes könyvmoly olvasni kezdi a Végtelen történet-et Atráskóról, a bátor fiúról, szerencsesárkányáról, Fuhurról, és a világukat fenyegető veszélyről. A könyv teljesen magával ragadja, átéli a szereplők minden örömét és bánatát - majd legnagyobb meglepetésére ő maga is a történet részévé válik, és Fantáziában találja magát. Ekkor kezdődnek csak az igazi kalandok számára, hiszen a varázsvilág megmentése után az ő feladata annak újrateremtése. Eközben teljesülnek vágyai, így a félszeg, kövér kisfiúból daliás hős válik, aki egész Fantázia uralmára tör. Kívánságaiért cserébe azonban óriási árat kell fizetnie: szép lassan elfelejti a világot, ahonnan jött, és végül már saját magára sem emlékszik. Végül mégis sikerül hazajutnia Fantáziából, ám tettei nem merülnek feledésbe, ugyanis velük nemcsak a varázsvilágot, hanem az igazit is sikerült egy kicsit jobb hellyé változtatnia.

Vannak emberek, akik soha nem jutnak el Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak. 

Na így kell országimázst építeni és hazafiasságra nevelni! A svéd írónő könyvében nyoma sincs terjengős pátosznak, vagy túlbuzgó melldöngetésnek - ehelyett bölcsen, szelíden, egyszersmind rendkívül érzékletesen festi le hazája tájait és lakóit. Nils Holgersson, az elvarázsolt kisfiú szemén keresztül elénk tárja a svédek elfeledett mondáit, népmeséit, mitikus lényeit. A legridegebb, legkietlenebb helyekben is megtalálja a szépet, és ezt meg is osztja olvasóival.

Nehogy azt gondoljuk, hogy Lagerlöf könyve pusztán egy irodalmi igényességgel megírt földrajzkönyv, Svédország tájai mellett a főszerepet kapó állatsereg is ugyanakkora fontossággal bír. Nemcsak Nils, hanem mi is rengeteget tanulhatunk tőlük "emberségről", hűségről vagy szeretetről. A lazán összefűzött történetek közös pontja Nils, azaz Babszem, aki korábban elkövetett csínytevéseiért vezekel. Egy törpe babszem méretűvé zsugorítja, és csak szigorú feltételekkel hajlandó visszaváltoztatni. A fiúnak előbb be kell bizonyítania, hogy az állatok között alázatot, türelmet és jószívűséget tanult. Hűséges lúdja, Márton (milyen morbid név egy libának) hátán Nils olyan kalandokba keveredik, amiről játék közben csak álmodozott, és olyan messzi tájakra jut el, amiket eddig csak tankönyvei lapjain láthatott.

Életünk egy-egy nehezebb pillanatában biztosan sokunknak eszébe jutott már, milyen egyszerű megoldás lenne, ha fognánk magunkat, kisétálnánk az ajtón és soha nem néznénk vissza. Nem nyomasztana többé a sok kínzó gondolat, és tiszta lappal kezdhetnénk egy boldogabb életet. Pirandello regényében ezzel az ötlettel játszott el, megtetézve azzal, hogy főhőse nem pusztán eltűnik, hanem egy szerencsés (?) véletlen folytán halottnak is hiszik. Minden adott tehát a gondtalan, szabad léthez.

Mattia Pascal azonban képtelen függetleníteni magát eddigi életétől, a társadalom szabályai továbbra is béklyóba kötik őt. Hiába változtatja el külsejét, a személyazonosság nem csak ezen múlik. Hiába kezdene új kapcsolatba, a törvény előtt házas ember. Így aztán kénytelen-kelletlen ismét felvenné régi életének fonalát, ám ez sem olyan egyszerű: két évvel állítólagos halála után felesége újra férjhez ment és gyereket is szült, szülővárosában nem emlékszik rá senki. A felismerés több mint sokkoló - főszereplőnk élve eltemette saját magát.

Amilyen morbid, annyira csábító is belegondolni abba, mi történne, ha meghalnánk. Szívesen hízelgünk magunknak családunk és barátaink mérhetetlen fájdalmával vagy emlékünk soha meg nem fakuló képeivel, ám a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb: senki sem pótolhatatlan. Mattia Pascal keserves tapasztalatok árán tanulja meg ezt a leckét, saját sírfeliratát olvasgatva hagyjuk őt magára.

Egy újabb történet, amit a filmfeldolgozás miatt olvastam el, hátha az eredeti újat, többet tud mutatni. Ritka eset, hogy ez nincs így. Irving "egyolvasós" (=egyszerre, egyben letudható) novellája egy egyszerű kísértethistória, ami a kor divatja szerint megtörtént esetnek van álcázva. Az Amerikába bevándorló holland telepesek magukkal hozták babonáikat, rémalakjaikat, és azokkal népesítették be az új haza erdőit, folyóit, völgyeit. Ezekre a hiedelmekre építette Irving a fej nélküli lovas alakját, akiről minden helybéli ismer egy legendát, vagy találkozott vele az utakon. A novellában azonban alig kap szerepet, sokkal több helyet foglal el a főszereplő, Ichabod Crane jellemzése, illetve a helyi közösség szokásainak leírása - ami szintén érdekes, de az ember nem szociológiai értekezésekért vesz a kezébe egy rémtörténetet. A filmváltozatban Tim Burton kihozta a történetből, amit lehetett, zseniálisan jelenítve meg az eldugott falucskát a hátborzongató vadonban. 

Másodszorra futottam neki Salinger igencsak túlértékelt és agyonmisztifikált regényének. Az első alkalom óriási csalódás volt, nem értettem, mit esznek ezen a csodagyereknek kikiáltott, már-már korunk hősévé váló Holden Caulfield-en. Bár teljesen még most sem értem, azzal már tisztában vagyok, miért nem váltott ki belőlem semmit a történet. A legfontosabb: magyarul olvastam, ráadásul az első fordítást, ami finoman szólva nem adja vissza az eredeti könyv nyelvezetét. Egy kamasz srác szlenggel tarkított ömlengését szépirodalmi szöveggé próbálták alakítani, a szóismétléseket, beszélt nyelvi elemeket pedig finomkodó modorosságokra cserélték. Ettől elveszett a szöveg lelke, élénksége, és nem utolsó sorban a mondanivalója is. Hiába jelent meg nemrég egy frissebb, teljesen átdolgozott fordítás, második alkalommal már biztosra mentem, és inkább eredetiben olvastam.

A másik ok, amiért elsőre nagyon nem tetszett a regény, valószínű az lehet, hogy még jómagam is kamasz voltam, a főhőssel majdnem egyidős. Úgy tűnik, ez néha hátrány is lehet, és nem feltétlen tudjuk megérteni kortársaink problémáit. El kell telnie egy kis időnek, míg nagyobb rálátást nyerünk az élet dolgaira. Holden-t először egy rakás szerencsétlenségként jellemeztem, akinek soha nem tetszik semmi, soha nem elégedett semmivel. Ezt most is így gondolom, de már tudom, hogy ez életkori sajátosság. Kamaszként az a dolga, hogy megtalálja önmagát, és ennek része az is, hogy mindent kritizáljon. Egy South Park epizód jut eszembe, amiben Stan a tizedik szülinapja után hirtelen "felnő" és minden elromlik körülötte. A sorozathoz híven ezt nagyon kifejezően jelenítették meg: minden szarrá változott, amire csak ránézett. Valami ilyesmi történik könyvünk főszereplőjével is, aki ettől nagyon szenved. Nem találja még a helyét az iskolában és a családjában sem, viszont rácsodálkozik az élet sokszor rideg és kegyetlen valójára. Érzéseit, félelmeit nem tudja senkivel megosztani, senkiben sem bízik igazán. Mindeközben pedig vágyik barátokra, megerősítő kapcsolatokra, és testvéreit is rajongásig szereti. Ezek az ellentétes, egymásnak feszülő indulatok majd' szétvetik belülről, ezért is cselekszik annyira ellentmondásosan. Hiába, nem könnyű a kamaszok sorsa, csak az vigasztaljon mindenkit, hogy ez is elmúlik.