Hatalmas terjedelmű műről van szó, ami ennek ellenére letehetetlen: hihetetlen hangulata, atmoszférája van. Bár a történet kissé nehézkesen indul (a főhős dédszüleitől), mégis izgalmas cselekmény lesz a jutalma annak, aki átvergődi magát az első fejezeteken. Az Indiában játszódó történet összekapcsolja a családi legendákat és a történelmi eseményeket, és közben bepillantást enged egy távoli, egzotikus kultúrába, az ottani emberek mindennapjaiba és gondolkodásába. Ami egyedivé teszi a könyvet, azok a meseszerű elemek, amelyek át- meg átszövik a szereplők életét, ezáltal fokozva a regény amúgy is felejthetetlen hangulatát. Olyan érzésünk támad olvasás közben, mintha bármi megtörténhetne, és általában meg is történik...

... írtam ezt több, mint 10 évvel ezelőtt. Emlékszem, hogy nem igazán tudtam mit kezdeni a regénnyel, csak azt éreztem, hogy ez egy nagyon különleges és kikerülhetetlen mű. Tíz évnyi olvasmányélménnyel gazdagabban talán kicsit közelebb jutottam ahhoz, hogy miért a Midnight's Children Rushdie legjobb könyve, és hogy minek köszönheti azt a világsikert, ami egyedülálló módon három Booker-díjban is manifesztálódott (1981: "sima" Booker, 1993 és 2008: a díj 25., valamint 40. évfordulóján kiosztott "könyvek könyve" díj). 

Azt már tíz évvel ezelőtt is érzékeltem, hogy egy komplex, sűrű szövésű regényről van szó, amiben a szerző végig rövidre fogja a gyeplőt, egy perc pihenőt sem hagy, nincsenek üresjáratok. A cselekmény kerete Saleem Sinai családjának története, a főhős elmondásában. Saleem szülei, nagyszülei, közeli és távolabbi rokonai életén keresztül próbálja megfejteni, ki is ő, és mi a célja a világban. A szöveg tele van előre- és visszautalásokkal, célzásokkal még be nem következett eseményekre, és csak utólag felfedett összefüggésekkel. A lineáris történetvezetés kényelme és unalma ezáltal megtörik, a folytonos múltba és jövőbe tekintgetés egyfajta időkereket hoz létre, ami közben azért szép lassan gördül előre is. Köszönhető ez Padmának, aki Saleem oldalán követi végig a történetírás folyamatát. Ő testesíti meg az olvasót a könyvben, aki időről-időre figyelmezteti a mesélőt, hogy kezd elszállni, most már ideje lenne haladni tovább. Ez a fajta reflektálás az írói módszerekre, az olvasó megszólítása igazi posztmodern vonás. A visszaemlékezés folyamának meg-megszakítása arra is rávilágít, hogy Saleem, a mesélő maga is ember, és mint ilyen, bizony tévedhet is, az elmondott történet pedig épp ezért lehet akár hamis is. Szándékos torzítás, rossz memória, legyen bármi az oka, megismert események egyből relativizálódnak. Tudjuk, hogy az igazságnak csak egy szeletét látjuk, egy szemszögből bemutatva.

Ezt az amúgy sem egyszerű narrálási technikát tovább színesítik a mágikus realizmus stílusjegyei. Maga a fő szál is egy fantasztikus jelenség, Saleem és többezer sorstársa ugyanis éppen India függetlenségének kinyilvánításakor jöttek a világra, és valahogy különleges képességek birtokába jutottak. Saleem képes telepatikusan kapcsolatot teremteni a többi "éjfél gyermekével", és még egy klubot is létrehoznak, bár személyesen sosem találkoznak. Akadnak köztük gondolatolvasók, boszorkányok, és időutazók. A mesés elemek gyakran különleges erejű testrészek képében jelennek meg, mint Saleem érzéseket kiszagoló uborka-orra, Shiva gyilkos erejű térde vagy Adaam mindent meghalló elefántfülei. Aztán vannak olyan szereplők is, akik érzéseket tudnak belefőzni az ételekbe, amik aztán kihatnak az azokat elfogyasztókra is. Végül pedig mágikus az a szimbolikus kapcsolat is, ami Saleem sorsát India történelméhez köti. Sikerek és kudarcok, örömteli események és tragédiák az egyén és a nemzet szintjén is tükrözik egymást. Ráadásul előfordul, hogy ez a kapcsolat szimbolikusból nagyon is valóságosba vált, amikor Saleem lesz az előmozdítója egy-egy fontosabb történelmi eseménynek, vagy épp fordítva, az ország társadalmi folyamatai hatnak az ő életére. Rengeteg valós történelmi személyiség bukkan fel a regényben, akik közül csak a legismertebbek (Gandhi, Nehru, Indira Gandhi) mondtak nekem bármit is. Sajnos számomra ez könyv gyenge pontja, a történelmi szál. Kellő háttértudás nélkül a felkelések, háborúk, politikai csatározások csak lógtak a levegőben, nem volt meg az a személyes érintettség, ami rengeteget adhatott volna még az olvasmányélményhez.

Végül a bravúros időkezelésen és a fantasztikus elemeken túl meg kell említenem azt is, ahogy Rushdie minden érzékszervünket bevonja az olvasásba. Az elsősorban a vizualitásra építő írók helyett ő a fülünket, orrunkat, nyelvünket is célba veszi - ez nagyban köszönhető a szereplők különleges képességeinek. Tehát itt egy jelenetben nem csak a képek fontosak, hanem a hanghatások, szagok és ízek is. Ha mindezekre figyelünk, egyből megelevenedik előttünk a varázslatos India, minden szépségével és mocskával együtt. Tegyük még hozzá a váratlan tempó- és fókuszváltásokat, és máris olyan, mintha nem is egy könyvet olvasnánk, hanem filmet néznénk vagy feltennék egy VR-szemüveget.

Azt hiszem, Indiának kijárt már egy méltó irodalmi mementó, ahogy Rushdie is bőven megérdemelte a kapott díjakat, én pedig tartoztam a regénynek egy rendes kritikával. Ki tudja, 10 év múlva mit fogok felfedezni benne?

Egyik nagy kedvencemmé vált ez a regény, pedig először tartottam tőle, hogy egy merő nyálas borzalom lesz, szirupos-csöpögős jelenetekkel és végtelenül egyszerű karakterekkel. Nos, még ha ennek az első fele be is igazolódott, több ok miatt is felül tudtam ezen kerekedni. Az első mindjárt a főhős, Scarlett figurája: rendkívül szerethető vagy gyűlölhető, de mindenképpen kivált valamilyen érzelmet az olvasóból, mert nem tökéletes, nem szent, de nem is velejéig romlott - ezért nagyon könnyű vele azonosulni, együttérezni vele. A másik ok, amiért szeretem, az a történelmi kontextus: angol szakosként sokat tanultam amerikai történelmet, de azért ilyen körítésben olvasni a polgárháború eseményeiről mégiscsak sokkal szórakoztatóbb, mindamellett kitűnő illusztrációja is a száraz történelmi adatoknak, hiszen emberi sorsokat is megismerhetünk. Kiderül, hogy a csúnya, rossz, rabszolgatartó Dél sem mindig kegyetlen és elnyomó, hanem igenis emberi kapcsolatokat ápolnak a rabszolgákkal, mi több, ők is szeretik gazdáikat. (Az idilli kép árnyalásához - a fehér ember szemszögéből - azért érdemes elolvasni a Tamás bátya kunyhóját is.) Az egyetlen, csalódást okozó motívum Scarlett és Rhett félresikerült kapcsolata: két összeillőbb embert nem is lehetne találni, mégis makacsságuk miatt mindig félreértik a másikat, így a várva-várt happy end elmarad...

Tipikusnak induló lányregény: a gazdag, elkényeztetett királykisasszony bekerül egy szigorú intézetbe (amiről bővebben később), és ott kénytelen beilleszkedni. Amiért mégsem teljesen szokványos, az a történelmi korszak, amiben játszódik: a II. világháború és a német megszállás idején. Egyre több utalás történik a háborús eseményekre, majd a zsidótörvényekre is, végül pedig a főhős közvetlen veszélybe is kerül tábornok édesapja miatt. Míg a front távol van, a lányokat hazafiasságra (hazaleányságra?) próbálják nevelni, nem törődve vele, hogy kiknek az oldalán is harcolunk (náci Németország) - azt a kevés embert, aki józanul gondolkodik és a magyar katonák hazahívását sürgeti, hazaárulónak bélyegzik. Itt térnék ki a Matula intézmény számomra elviselhetetlenül demagóg nevelési elveire, mivel sajátos párhuzam fedezhető fel: a végsőkig tartani a látszatot, hogy minden rendben, közömbösnek lenni a tényekre, és persze az általános "Isten akarta így"-hozzáállás. Ezzel elérik, hogy minden szép és jó kivesszen az iskolából, maradnak az olyan szánalmas próbálkozások, mint a férjválasztás és az állandó fantáziálás. Ilyen beteges hülyeségekre veszik rá a korábban teljesen normális lányokat azzal, hogy eltiltják őket a külvilágtól, a szórakozástól és a fiúktól - megnyomorítva ezzel személyiségüket és fejlődésüket is.

Nem valószínű, hogy valaha is a kedvenceim közé fog tartozni Kafka könyve, nem mondanám sem érdekesnek, sem szórakoztatónak. Persze itt joggal felmerülhet a kérdés, hogy egy irodalmi műnek feltétlen rendelkeznie kell-e ezekkel a tulajdonságokkal. Természetesen nem, de az én szubjektív véleményem szerint egy jó könyvnek viszont mindenképpen. És igen, ezek a fogalmak is egyénenként mást és mást jelentenek, szerencsére nem vagyunk egyformák, nagyon unalmas is lenne a világ! Tehát vissza a könyvhöz: rendkívül nyomasztónak és sötétnek találtam, azt a rossz bezártságérzetet adta vissza, mint ami sötét téli délutánokon fog el. Nem csupán ez keltett rossz érzéseket, hanem a mindent behálózó, burjánzó bürokrácia személytelensége is (a főhőst csak K.-ként ismerjük meg). Már-már érzelmek nélküli, sivár világ ez, ahol az emberi kapcsolatoknak a hivatalos ügyek intézésében van szerepe. Értem én a célzást a mai világ jelenségeire, de talán a valóság mégsem ennyire sötét. A szerző véleményének ismeretében azonban minden "világossá" válik:

Én intenzíven magamba szívtam annak a kornak minden negatív elemét, amelyben éltem.

A NAGY FRANCIA regény: a két nagybetűs szóval mindent el is lehet mondani erről a könyvről. Nagy, mert rendkívül hosszú, körülbelül 1000 oldalas, mert hatalmas téma- és időbeli anyagot ölel fel (politika, erkölcs, vallás, közélet, társadalom, stb.), és mert stílusa is rendkívül változatos. Francia, mert igazi betekintést ad a 19. századi Franciaország életébe, mert jelentős történelmi eseményeket mutat be (waterlooi csata) és mert a főszereplők is ízig-vérig franciák. Persze oldalakat is meg lehetne tölteni a regény elemzésével, de ami jó, azt szükségtelen apró részletekre cincálni. Igen, a regény mindenképpen jó, csak rá kell szánni az időt, hogy tényleg belemerülhessen az ember. A könyv megírásakor még sokkal ráérősebbek, komótosabbak voltak az emberek, megadták mindennek a módját - így kell hát közelíteni hozzá. Ne várjunk akciódús, pörgős cselekményt - legalábbis ne a mai értelemben. Mert igenis izgalmas a történet, érdekes a csata, a forradalom leírása belülről, és persze a főszereplők életének alakulása sem mindennapi. Ha türelmesen elolvassuk a közbeékelt tanulmányokat, elmélkedéseket, akkor pedig egy háttéranyagot is kapunk az események értelmezéséhez.

Tipikusnak induló érdekházasság (ez már önmagában szomorú), ami végül mégsem szokványos véget ér: a két fél egymásba szeret. Mert Gárdonyi szerint ez ilyen egyszerű. Ez a legnagyobb gondom ezzel a regénnyel: minden a végletekig le van benne egyszerűsítve. Két fiatal, szép és kedves ember összekerül mindenféle kényszerítő körülmények miatt (szerencsejátékos sógor, illetve kapuzárási pánikoló apa), majd kapnak egy jó csomó pénzt, külföldre utaznak, és a saját lakásukban élik világukat. Hány mai fiatal pár teheti ezt ma meg? Jelenlegi helyzetemben irigykedve és dühösen olvastam a párocska szenvedéseit, de már az elején kétségem sem volt afelől, hogy ezek a végére úgyis összejönnek - azaz egymásba szeretnek. A történet mellett a karakterek is végtelenül egyszerűek, a két főszereplő idegesítően tökéletes, ezért nem lehet velük azonosulni sem. Mindezek után Gárdonyi "enyhén" szexista megnyilvánulásai ("pénzt nem adok neked, nőkre nem lehet rábízni", stb.) már fel sem tűntek.

Bár nekem túl vallásos a könyv, azért mégis érdekes helyzetjelentést olvasni a történelem egy rendkívül érdekes és zűrzavaros időszakáról: a kereszténység szárnybontogatásának és a római Nero császár ámokfutásának idejéből. A Nobel-díjas lengyel szerző teljes elfogultsággal, az objektivitás legkisebb jele nélkül ábrázolja a keresztényeket (ami nem hiba, csak engem zavarni szokott, ha valami/valaki túl tökéletes), és meg is tudom érteni, hogy akkoriban miért volt annyira szimpatikus ez a vallás, és nem is ártana a mai hívőknek sem visszatérni ezekhez az alaptézisekhez. Mára azonban a kereszténység is elérte ugyanazt az állapotot, mint az akkori Római Birodalom vallása: elszakadt az emberektől, korrupt lett, fanatikus és elkorcsosult. Az a vallás, ami kialakulásakor az emberi szeretetet és feltétlen megbocsátást hirdette, pár évszázad múlva vérengző keresztes hadjáratokat és inkvizíciós kínzás-sorozatot indított el, mára pedig az összes többi vallás hívőjét kiirtandó célpontként kezeli. A vallás, ami egykor Isten szeretetét és elfogadását hirdette, mára belefolyna az emberek legbelső magányügyeibe, szabályozná , mi számít szabályos kapcsolatnak és a nők helyett maga döntene a születésekről is. Nem folytatom tovább, a lényeg úgyis kiderül ebből a néhány párhuzamból is. Egy a biztos számomra: minden vallásnak csak addig van létjogosultsága, amíg nem állja útját a fejlődésnek, és amíg többletet ad az embereknek, nem korlátozza őket.

u.i.: A cím jelentése: Hová mész (ember)? És tényleg, merre tartasz, emberiség?

Ismét egy történet a magyar mondakörből - pontosabban a székely legendákból. Két kultúra, két vallás és két család kibékülését kísérhetjük végig a 13. századi Erdélyben. Jókai gyönyörű mesévé szövi a tipikus magyar megosztottságot és szembenállást, ezért egy rendkívül idealizált képet kapunk őseinkről. Maga a könyv rendkívül magával ragadó, és az ember teljesen a hatása alá tud kerülni, ha fogékony a mondák világára, a kicsit misztikus szemléletmódra. Érdekes azt is látni, hogyan vették át az addig pogány emberek a keresztény vallást, hogyan próbálták beilleszteni a saját hagyományaik,világnézetük közé. Ez egyben persze szomorú is, hiszen sok szokás, ünnep, stb. eltűnt a kereszténység uniformizáló hatására - szerintem elég különös, hogy a globalizációtól ennyire tartunk, miközben az eltűnt kis vallások, filozófiák miatt nem kesereg senki...

Régebben sok könyvet olvastam az ősmagyar-hun mondavilágról, de azóta bizonyos okok miatt elment tőlük a kedvem. Most mégis kezembe vettem Gárdonyi művét, ami  a hunok hatalmának csúcspontján-hanyatlásakor játszódik. Bár objektíven próbál közelíteni őseink bemutatásához (egy görög szolga szemszögéből), természetesen nem marad el a "bár barbárok, mégis nagyszerű, dicső nép" felismerés. Persze nem is vár mást az ember, mikor történelmi regényt olvas, Mátyás királyról sem olvasnánk szívesen, hogy egy törtető, másokon átgázoló zsarnok volt. Kellenek a mesék a honfoglaló magyarokról (akik valószínűleg pénzen vették az egész területet), az Európa többi népének orra alá borsot törő kalandozásokról, meg persze Mátyásról, aki álruhában mindig a nép között járt, és minden igazságtalanságot megtorolt, hiszen mindent látott (akárcsak Big Brother). Szóval kellenek a mesék, mondák, hogy az ember büszke lehessen arra, hogy kiktől származik, milyen nagyszerű emberek voltak történelmének hősei - csak akkor van baj, ha megrekedünk a múltban, illetve ha azt hisszük, csak az lehet jó, ami régi. Mert a múltban nem élni kell, hanem tanulni belőle, és felhasználni a jövő alakításakor - a jelenben.

"If the young knew - if the old could."

Ezzel a szólással fogalmazza meg Lessing művének fő üzenetét: ha a fiatalok tudnák, amit az idősek már megtanultak, vagy ha az idősek képesek lennének még azokra a dolgokra, amelyekre fiatalon, akkor... akkor mi is lenne? Mindenki teljes életet élhetne, nem követne el hibákat, amiket nehéz, vagy lehetetlen helyrehozni. Nem követnénk értelmetlen előírásokat, szabályokat, hogy végül rádöbbenjünk: elpazaroltuk életünket olyasmire, ami igazán nem is jelent nekünk semmit. Természetesen egy örök paradoxont fogalmaz meg ez a közmondás, mégis érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy mit tanulhatnánk az idősebbektől - és persze mi mit adhatnánk nekik ezért cserébe. Talán erre jött rá Jane, a regény főhőse is, aki élete kríziséből egy idős hölgy gondozásával került ki. A mű nagyon érdekes abból a szempontból, hogy egészen ritka korcsoportot választ szereplőnek: a középkorúaktól az egészen idősekig. Általában róluk diszkréten meg szokott feledkezni mindenféle alkotás, vagy legfeljebb kellékként alkalmazza őket. Most azonban minden gondjukat-bajukat megismerhetjük, a testi problémáktól kezdve a szomorú lelki fájdalmakig (magány, kiszolgáltatottság, reménytelenség). Ha röviden össze akarom foglalni, Lessing regénye ott kezdődik, ahol a tipikus romantikus lányregények véget érnek - ennek következtében sokkal izgalmasabb és különlegesebb is.

Kissé emlékeztet Hamupipőke történetére: szegény árva lány, gazdag rokonoknál, akik lenézik és megalázzák. Jane-ért azonban nem jön el rögtön a herceg: előtte egy lányiskolába kerül, ahol zord és szigorú körülmények között, de kitűnő nevelést kap, és ez lehetővé teszi számára, hogy ne üvegcipőben rohangáljon egy pénzes herceg után, hanem hogy munkába álljon és eltartsa magát. Persze nőként abban az időben nem sok választása volt: nevelőnőnek szegődik egy gazdag úr kislánya mellé, egy furcsa, hatalmas házba. Itt mindenféle önértékelési válságok és társadalmi különbségekből fakadó konfliktusok után egymásba szeretnek Mr Rochester-rel, a munkaadójával, de mikor már elhinné, hogy boldog lehet, a férfi szekrényéből is kipottyan egy elég durva csontváz... Lényeg a lényeg, Charlotte Bronte 100 évvel a Pamela után képes volt arra, hogy élvezhető keretbe töltsön egy tanmesét arról, hogy a szegény és nem különösebben szép lányok is megtalálhatják a herceget - bár nem fehér paripán, inkább fehér halántékkal. 

Ebben a regényben főhősünk Moll Flanders szöges ellentéte: egy tökéletesen erényes, szűzies fiatal lány, aki szobalány lesz egy gazdag úrnál. Persze ez az úr azonnal megkörnyékezi, zaklatja, de Pamela mindig hősiesen ellenáll, megőrzi tisztaságát. Elég unalmasan hangzik, és igazából az is: még a csavar a végén sem tudja feldobni. Az uraság (Mr. B.) végül beleszeret a lányba, és feleségül veszi - vagyis az eddigi zaklatások, stb. el vannak felejtve, mihelyt kiejti a száján az esküvő szót - elég szánalmas, és erőltetett is. Nem csak emiatt sántít a regény: mivel a főhős ennyire tökéletes, nem lehet vele azonosulni, nem tudok együtt érezni vele, sőt inkább idegesít a folyamatos lamentálásával. A másik problémám, hogy a szerző túl nyilvánvalóan igyekszik nevelni, tanítani (ezt már Stephenie Meyer-nél sem szerettem), ezért elvész az izgalom, és minden, ami szórakoztatóvá tenne egy regényt.

Nagyot ugrunk most vissza az időbe, egészen az 1700-as évekig, főhősünk pedig egy cseppet sem arisztokratikus hölgy, aki furcsa kalandokba keveredik, csak hogy pénzt tudjon szerezni. Persze ez egyáltalán nem olyan kedélyes és vidám történet, ahogy most leírtam, sokkal inkább tragikus és elszomorító, annál is inkább, mivel a mai napig sem változott sokat a helyzet. Moll Flanders persze egy kitalált személy (akkoriban divat volt létezőként feltüntetni a regények hőseit, mivel így hitelesebb volt a történet), életében több női sors is összeadódik, hiszen annyi minden történik vele, ami több ember életére is elég lenne. Többször vált férjet, házasodik érdekből, kényszerből, szerelemből, árulja a testét, majd mikor az már kevésbé jövedelmező, rákap a lopásra. Gyerekei mind eltűnnek a balfenéken, valahogy mindig sikerül megszabadulnia tőlük, különösebb érzelmek nélkül (ez persze nem túl szimpatikus, de gondoljunk bele: akkoriban rendkívül magas volt a gyermekhalandóság, ezért nem is ragaszkodtak annyira hozzájuk, mint manapság). Végül elhagyja Angliát, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Sajnos még mindig elmondható, hogy sok nő csak ilyen kerülő-, illetve kényszerutakon juthat el a "boldogulásig", a megélhetésig: vagy férjhez mennek - az első emberhez, aki hajlandó őket elvenni - és házicselédekké lesznek, vagy szexuális szolgáltatást nyújtanak pénzért/javakért - ami egyenlő a teljes kiszolgáltatottsággal és kiüresedéssel. Persze egy felvilágosult, modern és egyenlőségen alapuló társadalomban mindez elképzelhetetlen - de hol találunk ilyet?

A már korábban emlegetett regényóriást Tolkien fia, Christopher állította össze apja feljegyzéseiből, regénytöredékeiből. Nagyon sokat tett hozzá ezzel A gyűrűk ura világához, hiszen voltaképpen egész Középfölde és a tolkieni világ mitológiai hátterét, teremtéstörténetét kapjuk meg. A több ezer évet felölelő kötet több alkönyvből áll, ezek közül az első a világ teremtéséről szól (de semmi köze a Bibliához), aztán a továbbiakból megismerhetjük a különböző istenségeket, a földet benépesítő fajok eredetét (ennek pedig Darwinhoz), majd a tündék mítoszait és végül az emberek eljövetelét. Több olyan történetet is találunk, melyre utalnak A gyűrűk urában, hiszen ez abban a világban egy közös mondakör, legendák, melyeket mindenki ismer. Találkozunk sárkányokkal, óriáspókokkal, nagyhatalmú tündeurakkal - és a végén arra jutunk, hogy A gyűrűk ura világa meglehetősen sivár és üres a régi időkhöz képest, még Szauron is csak csatlósa az ősidőkbeli főgonosznak, Melkornak. Nem csupán változatossága, színessége miatt több ez a kötet, hanem az időhöz való viszonya miatt is: A gyűrűk ura cselekménye mindössze néhány oldalt tesz ki a hatalmas regényben.

Tolkien műve A gyűrűk ura cselekményének közvetlen előzményeit mondja el, főhőse Zsákos Bilbó, Frodó bácsikája.A trilógia könyv- és filmváltozatában is többször utalnak A hobbit eseményeire, sőt, bizonyos homályos részletek csak ebből a kötetből derülnek ki pontosan (például: hogyan szerezte meg Bilbó a Gyűrűt Gollamtól). Bár elsősorban gyerek-, illetve ifjúsági regénynek íródott, azért a felnőtteknek is tartalmas szórakozást nyújt, különösen persze A gyűrűk ura-rajongóknak. Az egyetlen zavaró körülmény, hogy mivel ezt a regényt még nem Göncz Árpád fordította, több személy- és földrajzi névnek eltér a magyar megfelelője. A legszembetűnőbb a címbéli babó-hobbit eltérés, de például Gollamot itt "Nyelem"-ként találjuk meg, és a tündék is tündérek, ami teljesen más asszociációkat hordoz. 

Elérkeztem a legkedvesebb könyvemhez, ezért most objektivitásról szó sem lehet, ezért előre elnézést is kérek - bár ha jól emlékszem, sehol sem ígértem meg, hogy az leszek. Szóval Tolkien hatalmas regény-folyamának hátteréről csak annyit, hogy ezt az egész világot az általa kitalált nyelvek illusztrációjának, kiegészítésének szánta, mivel maga a szerző eredeti foglalkozását tekintve nyelvész. (Ha ilyen történetek lettek volna a hangtan vagy mondattan könyveimben...). Ez az egész csak hobbi volt számára, mégis rendkívül aprólékosan kidolgozott, színes és magával ragadó világot teremtett. A trilógiát két történet is megelőzi, az egyik a közvetlen előzményeket meséli el (A babó), a másik (A szilmarilok) pedig egy teljesen új perspektívából közelíti meg A gyűrűk ura cselekményét: Tolkien világának teremtéstörténetében csak rövid epizód Frodó és társainak kalandja. Sok kritikus próbálja egyfajta II. világháború-allegóriának felfogni a művet, ám szerintem ennél azért sokkal többről van szó. Nyilván nem lehet kizárni az események Tolkienre gyakorolt hatását, de akkor sem lehet a Szauron=Hitler képletre felhúzni mindent. Akkor mégis miről szól? A jó győzelméről a rossz felett, az összefogás, a barátság erejéről és persze a hűségről. Lehet fanyalogni, hogy ezek túl banális, túl elcsépelt értékek, fogalmak, de még ebben a ronda világban is szükségünk van mesékre, melyekből erőt lehet meríteni. Ezzel magyarázható a regény máig tartó népszerűsége - egyfelől. Másrészt ott van Peter Jackson nagyszerű filmje, mely az egyetlen, ami egy lapon említhető a feldolgozás alapját nyújtó könyvvel. A film tökéletesen visszaadja a könyv hangulatát, sőt, képi világával, zenéjével még hozzá is tud tenni. Na jó, ha nagyon megerőltetem magam, azért tudok negatívumot is mondani a trilógiával kapcsolatban, mégpedig azt, hogy nekem kicsit túl sok benne a férfi szereplő, hiányzik a női oldal, a női világszemlélet és energia. Valószínű ezért lett egy kicsit egyoldalúan "töris", az eseményekre és kevésbé a mögöttes érzelmekre fókuszáló az egész könyv. Na de azt nem lehet állítani, hogy sokkal több férfi rajongója lenne, mint női... És mielőtt elfelejtem, essék külön szó a magyar fordításról is: Göncz Árpád munkája nélkül a magyar változat nem lenne az, ami - hihetetlenek a nyelvi leleményei!

Még egy regény, melyben a fő szerepet a háború kapja, anélkül, hogy eluralkodna az eseményeken. Ebben a történetben azonban nem a háború az egyetlen, ami sorsokat változtat meg, hanem a félreértések (vagy éppen a "félreérteni-akarás"), a túlzott kíváncsiság és fontoskodás. Ennek következtében két szerelmes első együttlétük után örökre szétválni kényszerül, hogy csak a "bűnös" képzeletében találkozhassanak újra. A regény legnagyobb csavarja ez a fordulat, és egyben magasabb szintre is emeli az egyszerű, háborús-szerelmes történetnek induló művet. Felmerül a kérdés, hogy hol végződik a képzelet, és hol kezdődik a valóság - a képzeletbeli események milyen hatással lehetnek a valódi életre, annak résztvevőire. Vajon érdemes-e szeretteink boldogságát feláldozni, csak azért, hogy igazolást, elismerést nyerjünk? Ha felismertük hibáinkat, de azok, akik ellen vétettünk, már nem élnek, kitől várhatunk feloldozást?

Ezzel a könyvvel együtt kapunk egy szép kis II. világháborús tablót Európából: McEwan regénye az angol és francia területeken játszódik, Bernieres a dél-európai régió fontosabb eseményeit írja le, míg Ondaatje könyve egy kis kitekintést nyújt az Európán túli porondra.

Ondaatje műve a multikulturalizmus egy igazi gyöngyszeme: hogyan képes együtt élni egy kanadai, egy indiai, egy kanadai-olasz és egy magyar (!) összezárva egy olasz villában (kicsit Dekameron-feeling). Nem csupán a nyilvánvaló kulturális különbségekkel kell szembenézniük, hanem saját múltjukkal és jelenükkel is (mely egyáltalán nem olyan, amilyet elképzeltek maguknak). Az egyetlen közös vonása ezeknek az embereknek az, hogy mindegyikük életében meghatározó szerepet játszik (és játszott) a háború. A regény annak a példája, hogy hogyan sodorja az egyéneket messze szülőföldjüktől, a nekik kijelölt és megtervezett életútjuktól egy olyan hatalmas forgószél, mint egy világháború. Mindegyikük kikerült a számára biztonságos közegből, és most ismeretlen országokban, ismeretlen emberek között kell boldogulniuk. Ennek következtében természetesen a személyiségük is megváltozott, és lehet, hogy olyan emberekké váltak, akik nem szerettek volna lenni. A villában mindegyikük elmeséli a maga történetét, így a kényszerű összezártság jelenét múltbeli visszaemlékezések szakítják meg, és végül kiderül, hogy senki és semmi sem az, aminek látszik: még az angol beteg sem angol.

A könyvet múlt héten fejeztem be, és annyira fellelkesültem, hogy rögtön megnéztem a filmet is. Hiba volt. Tudom, hogy nem szabadna összehasonlítani az adaptációt és annak eredetijét, de sajnos annyira égbekiáltó eltérések és félreértelmezések voltak a filmben a regényhez képest, hogy nem tudom szó nélkül hagyni. A könyv nagyon tetszett: magával ragadó a stílusa, a hangulata, szinte "beszippant" a kis görög sziget atmoszférája, az ottani emberek világa. Bár a cselekmény fő vonalát egy szerelmi történet képezi, mégsem beszélhetünk egyértelműen romantikus regényről, annál sokkal többről van itt szó. Megismerhetjük a görögök gondolkodását, világszemléletét, illetve azt, hogy hogyan képesek mindezt összeegyeztetni a II. világháború eseményeivel, a nácik ámokfutásával. Rendkívül ironikus és egyben elgondolkodtató, hogy Hitler és csapatai a demokráciát szó szerint is megsemmisítik, mikor annak őshazáját is porig rombolják. A borzalmak ellenére a könyv képes megnevettetni (ami olvasás közben velem igen ritkán fordul elő - vagy csak rossz könyveket választok?). Nem veszi túl komolyan magát, bár súlyos gondolatokat, kérdéseket tár fel, ezt olyan stílusban teszi, ami egyszerre alpári és ironikus. Könyvnél ritkán szempont a "kényelem", de most ezt is megemlíteném: nagyban megkönnyíti az olvasást, hogy Bernieres rövid (10-15) oldalas fejezetekre tagolta művét, nem egyben, ömlesztve kapjuk az információkat. Ennyit a könyvről, és most a film: sajnos hollywoodi kezekbe került, éppen ezért botrányosan le lett egyszerűsítve egy bájos kis romantikus limonádé szintjére. A karakterek csupa szívjóság és vidámság, mindenki szép és fiatal, és persze mindenki túléli a háborút és a földrengést (legalábbis jóval többen, mint a könyvben). Dráma nélkül nem érezhető a mellé kontrasztként teremtett humor, irónia és bölcsesség, mely szerintem a könyv legnagyobb erőssége. (Na jó, a filmnek is van egy pozitívuma: legalább megismerjük benne Kefalónia szigetét, a regény gyönyörű helyszínét.)

Utolsó vámpíros írásként (egyelőre) a legújabb őrületet, az Alkonyat-sorozatot szeretném kicsit kivesézni. A könyvekkel kapcsolatban az volt az érzésem, mint a Harry Potter-sorozattal: sajnos én ebből már kinőttem (eufémizmus nélkül: kiöregedtem). Nem vagyok híve annak az elképzelésnek, hogy egyes könyveket csak gyerekek, vagy csak felnőttek olvashatnak (néhány kivétellel persze), de most határozottan éreztem, hogy nekem ez bizony már édeskevés - és tudtam azt is, hogy a tizenéves "én" megőrült volna Edward és Bella történetéért. Hogy mi volt kevés? Őszinte leszek: a szex. Nem mintha kötelező érvénnyel jelen kellene lennie minden egyes regényben, de azért egy szerelmes tinikről szóló történetben számomra elég fura, hogy hiányzik. Persze vannak logikus magyarázatok erre: mivel Meyer (mormon család sarjaként) arra próbál nevelni, hogy házasság előtt még véletlenül se feküdj le a pároddal. Bella és Edward közül az utóbbi veszi könnyebben ezt az akadályt, és ezzel elérkeztem a második problémás ponthoz: a regényekben végig Bella ugrálja körül Edwardot, ő pedig szenvedve, kínlódva, de mindig elutasítja - pedig éppen fordítva kellene lennie (az én felfogásom szerint legalábbis). Egy férfi (vámpír) legyen kemény, határozott és persze férfias - ne egy siránkozó, picsogó vega, akitől még tartani sem lehet, és akiből az erotika csírája is hiányzik. Nem úgy a vérfarkas fiúból - hármas számú problémám - aki megtestesíti mindazt, ami Edwardból hiányzik: szenvedélyes, féltékeny és határozott, tudja, mit akar. Sajnos ennek ellenére ez a szerencsétlen Bella a vámpírt választja. Igazából az egész regényfolyam egy felfújt, aztán kipukkant lufi: állandóan valami hatalmas veszélytől tartanak, aztán a végén még csak meg sem sérül senki. Egy szó, mint száz: Meyer könyvei csak a felszínt kapargatják, nincs dráma, vagy mélyebb érzések, esetleg erotika - vagyis pontosan az, aminek szánták: egy tiniregény, tiniknek.

A sorozat 6. kötete az eddig mellékszereplőként megismert Armand történetét mondja el. Főhősünk a reneszánsz idején vált vámpírrá, tizenéves fiúként. Rice megdöbbentő részletességgel mutatja be a történelmi korok váltakozását, sajátosságaikat, fontosabb gondolati irányzatait és persze művészetét. Ez utóbbi különösen nagy jelentőséget kap ebben a könyvben, Armand mestere, Marius, gazdag mecénásként, műértőként és zseniális festőként jelenik meg előttünk. Sajnos a kimaradt két kötetet nem ismerem, ezért csak a korábban ismertettekhez tudom viszonyítani Armand történetét - az első három kötethez képest kicsit "sok" lett nekem. A kárhozottak királynőjében megismert vámpír-mitológia nem színesedik, fejlődik tovább, inkább elveszünk a részletekben, és a perverziókban. Igen, ezekben bővelkedik a könyv, nem is beszélve a homoerotikus jelenetekről. Ezektől eltekintve mégis érdekes kaland végigkísérni egy tizenéves fiú testébe zárt, több száz éves lényt, akiben megmaradt a reneszánsz szellemisége.

A Vámpírkrónikák harmadik kötetének szintén Lestat a főhőse, aki lázadó személyiségét követve, felfedi az emberek előtt a vámpírok létezésének titkát (persze dalszövegeibe rejtve), és ezzel kivívja a többi vérszívó haragját. Ám lázadása nem merül ki ebben: még az előző kötetben életre keltette minden vámpírok ősanyját, Akashát, aki most újra megjelenik, hogy bosszút álljon az emberiségen - illetve annak férfi tagjain. Ez a rész meglehetősen filozofikusra sikeredett, sok benne a misztikum, a régi események felelevenítése. Érdekes, hogy az emberek történelme is szerepet kap, de teljesen más megközelítésben - a vámpírok örök életéhez képest a pestisjárvány, a II. világháború és Hitler ámokfutása valamint a globalizáció problémái szinte egy időben, egymás után történtek. Felmerül a női-férfi szerepek kérdése is, mivel Lestat mindenáron próbálja meggyőzni Akashát, hogy férfiakra igenis szüksége van a világnak, ne irtsa ki őket. A könyv tekinthető egyfajta lezárásnak is, mivel a sorozat első három kötetének cselekménye között van szorosabb összefüggés, a többi rész csak lazán kapcsolódik egymáshoz. Sajnos ki kell térnem a filmre is, mert ennél borzalmasabb feldolgozást még nem láttam: az Interjú a vámpírral önmagában is remek film, a könyv hangulatát, mondanivalóját is hitelesen adja vissza (hiszen Anne Rice is részt vett a forgatókönyv megírásában). Ezzel szemben A kárhozottak királynőjéből és a Lestat, a vámpírból összegyúrt, Stuart Townsend-Aaliyah-féle adaptáció egyszerűen nézhetetlen, nem is ajánlom senkinek, hacsak nem szeretne egy életre kiábrándulni mindenféle vámpíros filmből. A szereplőválasztás botrányos, a speciális effektek nevetségesen gagyik, és ami a legrosszabb, a könyv lényege, a vámpírok (és Akasha) története egy egyszerű akció-horrorrá silányodott.

A Vámpírkrónikák második kötetében Lestat történetét ismerhetjük meg, illetve tisztázódik néhány homályos részlet is, mely Louis beszámolójából nem derült ki elég világosan. Lestat a krónikák főhősévé növi ki magát, lázadó és az évezredes hagyományokkal szembeszálló szelleme uralja a kötetet. Mellette eltörpül Louis állandó kétkedése és embersége: Lestat könyörtelen, méltóságteljes de egyben bölcs és reflektáló is, aki elkeseredetten kutatja létezésének gyökereit. Az ő kutatásai nyomán rajzolódik ki előttünk egy hatalmas, komplex vámpír-mitológia. A regény számomra legérdekesebb eleme az időbeli kontraszt: egyszerre látjuk Lestatot, aki a modern, mai világba beilleszkedve, rocksztárként egyre nagyobb sikereket ér el, és ámuldozva fedezi fel a világot, mely nekünk annyira ismerős; valamint követjük őt, amint egyre mélyebbre és régebbre ás a vámpírok történelmében.

Elérkeztem a kedvenc vámpíros könyveimhez: ez Anne Rice Vampire Chronicles (Vámpírkrónikák) sorozata, melyből eddig 4 kötetet sikerült elolvasnom. Ezekben egyesülnek Bram Stoker és Stephenie Meyer vámpír-figuráinak (számomra) pozitív tulajdonságai. Rice lényei egyes szám első személyben vallanak életükről, döntéseikről, emlékeikről és érzéseikről - mert vannak nekik (Drakula gróffal ellentétben). Igaz, hogy mégsem annyi, mint a Cullen család tagjainak, vagyis Rice vámpírjainak többsége simán leküzdi lelkiismeret-furdalását, ha emberi életek kioltásáról van szó. Talán az egyetlen kivétel ez alól Louis, az első kötet főszereplője, akinek sikerült (legalábbis lélekben) embernek maradnia, ám ez csak folyamatos szenvedést jelent számára. Ami a legérdekesebb volt a könyv olvasása közben, az a folyamatos kétség, hogy akkor most egy fiktív, Anne Rice fantáziájából fakadó regényt olvasok, vagy esetleg tényleg egy vámpír vallomásait. Úgy gondolom, hogy az írónő szándékosan kelti ezt a hatást, amit alátámaszt az a tény is, hogy a regénysorozatnak hatalmas rajongói tábora van, akik már-már fanatikusan bálványozzák a főszereplőket. Persze azok számára is tartalmas könyv lehet, akik nem hajlanak az efféle szélsőségek felé, mivel nem egy vértől csöpögő horror-történetet kapunk, hanem inkább egy érdekes "vámpír-filozófiát", egy, a miénktől merőben eltérő rálátást az élet nagy kérdéseire.

Éppen 100 évvel Bram Stoker Drakulája után Freda Warrington úgy döntött, hogy megírja a nagy előd történetének folytatását. Természetesen nem lehet "hiteles" folytatásról beszélni, mivel az eredeti mű szerzője 1912-ben meghalt, így nem sok köze lehet ehhez a verzióhoz. Inkább egyfajta továbbgondolása ez az 1897-es történetnek, ahol a szereplők megmaradtak, de szinte minden más megváltozott. Ez a változat megadja (nekem) azt, ami Stoker regényéből kimaradt: sokkal több a (nyílt) erotika, Drakulát is többet "látjuk", több jelenetben szerepel. A Gróf vonzó, sötét, szenvedélyes és titokzatos férfiként tér vissza az eredeti szörny-alak helyett, amivel Warrington valószínűleg a női olvasókra kívánt elsősorban hatni. Az összes változtatás szerintem két okra vezethető vissza: egyrészt az író most egy nő, ezért elkerülhetetlen, hogy más szempontok kerüljenek előtérbe, vagy hogy ugyanazok a helyzetek, motívumok más megvilágítást kapjanak. Másrészt a modern olvasók igényeihez is igazodni kell, ezért a több akció, vér és persze erotika. Lehet, hogy Drakula története egy romantikus regény szintjére süllyedt le, nekem mégis nagyon tetszett, mert a figyelem most tényleg csak a fontos dolgokra irányult: az érzésekre és a tettek mögött meghúzódó okokra, motivációkra.