Választásom most minden vámpíros könyvek ősére esett, mely még nyomokban sem emlékeztet a mai divatos vérszívó-regényekre. Ha választanom kéne, inkább ezt a régimódi, hagyományos "szörnyet" részesíteném előnyben, szemben a modern, "vegetáriánus" és enyhén metroszexuális lényekkel. Stoker főhőse félelmetes, egyszersmind tekintélyt parancsoló - és ennek következtében rendkívül férfias jelenség. Bár a regény szigorúan viktoriánus, vagyis semmi testiség nem szerepel benne, mégis belengi egyfajta erotikus, túlfűtött hangulat. Maga a vérszívás a szexuális aktus szimbólumaként is felfogható, és maga a helyzet is - éjszaka, sötétben, egy szál hálóingben fekvő fiatal lány - több, mint amit a viktoriánus nyomdafesték elbír. Talán ennek köszönhető, hogy a regény levelekből, naplóbejegyzésekből és újságcikkekből áll, hiszen így nem kell mindent részletesen bemutatni, bizonyos részletek a homályban maradhatnak. Nekem egy kicsit száraz, és túl keveset szerepel benne maga a Gróf - ami az előző gondolatmenetet figyelembe véve érthető is, hiszen ő minden "fertő" forrása. A könyvből több filmfeldolgozás is készült, ezek közül a legjobbat, Francis Ford Coppola változatát emelném ki, mely tökéletesen megteremti azt a szenvedélyes, sötét hangulatot, melyet a könyv próbál leplezni. Persze nem szabad megfeledkeznünk a magyar vonatkozásról sem, hiszen Lugosi Béla volt a filmtörténet talán leghíresebb Drakulája.

Ha Zola regénye az alsóbb társadalmi osztályok gondjait mutatja be, akkor Maupassant művét ennek kiegészítésének is lehet tekinteni, mivel itt egy nemesi család életébe kapunk betekintést. Lényegében nincs nagy különbség a két főhős sorsa között, mindkét nőt kihasználják, majd eldobják. Persze Jeanne-nak nincsenek megélhetési gondjai, ő "csupán" az összes illúzióját és reményét veszti el, mikor gyanúsan tökéletes udvarlójához hozzámegy, és kiderül, hogy a férfi csak szerepet játszott. Az addig kifogástalan úriember egycsapásra zsugori, elhanyagolt és faragatlan tuskóvá változik, aki ráadásul még a szolgálóval is összeszűri a levet. Jeanne hamar megöregszik, megkeseredett, koravén nő lesz belőle, akit férje után még a fia is kihasznál, kiforgatva őt az összes vagyonából. Ismét egy regény, mely az igazságérzetemet olyan mértékben sértette, hogy legszívesebben lecsaptam volna a földre - de nem tehettem, mert még mindig úgy gondolom, hogy jobb "felvértezni" magam ilyen és hasonló történetekkel, mert később tisztábban fogom látni az összes párkapcsolati buktatót és annál kisebb csalódás fog érni.

Zola regénye számomra a nők teljes kizsákmányolásának ábrázolása, mely most éppen Párizsban, a 19. század végén játszódik le a társadalom alsó rétegeiben. Adott egy lány, aki a szebb jövő reményében Párizsba szökik élete első szerelmével, aki történetesen üti-veri, csinál neki 2 gyereket, és elveszi az összes pénzét, amiből nagylelkűen vesz neki néhány ajándékot. Persze a lány belefárad a gyereknevelésbe és a robotba, ezért nem jut ideje magára - erre a férje megcsalja, majd lelép egy "morálisan ingoványos" nővel. A lány magára marad két gyerekkel, de ekkor kezdődik élete legjobb időszaka: sokat dolgozik, de a pénzt már nem veszik el tőle, ezért lassan gyarapodik, rátalál az igazi szerelem... Majd persze ez a férj is tönkretesz mindent, lebetegszik, de annyira megtetszik neki a henyélés, hogy felépülése után sem megy vissza dolgozni, eltartatja magát. A nő még így is valóra váltja nagy álmát, és nyit egy mosodát, amit kemény munkával fenn is tart. Így telnek az évek, amikor visszatér az ex-férj, összebarátkozik a jelenlegivel, és ketten elisszák-elmulatják a nő összes pénzét. Végül a teljes lezüllés állapotába kerül férj és feleség, előbbi a sok ivástól megőrül, utóbbi kénytelen lenne áruba bocsátani testét, ha kellene még valakinek. Ez a rendkívül elkeserítő folyamat az emberi tunyaság és elbutulás példája is lehetne, annak az ábrázolása, hogy a nagyravágyás, a felsőbb osztályok utánzása és a mértéktelenség hogyan teszi tönkre az embert. Sajnos manapság is ismert ez a jelenség, elég nyilvánvaló a hasonlóság a magukat túlvállaló hitelesekkel, akik a józan eszüket és ítélőképességüket elnyomva, túl nagy terhet vettek a vállukra.

Huxley könyve éppen azon a határon van, ami nálam az unalmas filozofálást az érdekes, olvasmányos regényektől elválasztja. Sok fontos egyéni és társadalmi problémát feszeget, például a pacifizmus és a háborúk konfliktusát, a demokratikus berendezkedés és a diktatúrák ellentétét, de akadnak olyan kérdések is, melyek a modern ember megszületésének alapfeltételei. Ilyen a vallások megtagadása a hedonizmussal és az individualizmussal szemben - vajon melyik "kifizetődőbb": elveink szerint élni és elveszíteni mindenkit, aki fontos nekünk, vagy feladni ezeket, és boldogan, de önámításban élni? A könyv szerteágazó cselekménye illusztrálja ezeket a filozófiai eszmefuttatásokat, és egyben több érdekes, jól kidolgozott karakter történetét is ismerteti. Sajnos nem túl "felhasználóbarát", nagy ugrások vannak térben és időben is, néha nehéz belőni, pontosan hol és mikor vagyunk, vagy éppen kiről is van szó. Viszont ha átvergődjük magunkat a homályos részeken, nagyon sok okos (és jól idézhető) gondolatot kapunk cserébe.

Orwell 1984-éhez nagyban hasonló könyv, ez is egy disztópia, egy negatív jövőt felfestő alkotás. A legnagyobb különbség talán a társadalom mozgatórugójában van: míg Orwellnél mindent a Nagy Testvértől való félelem szabott meg, a Szép új világ "lakói" a hedonizmus jegyében élik mindennapjaikat. Tobzódnak a drogokban és a szexben, de a káros következményeket már megszüntette a modern, fejlett technika: szülés és gondoskodás helyett "gyárak"-ban készülnek az emberek, ahol már egész kicsi koruktól "kondícionálják" őket arra, hogy melyik kasztba fognak kerülni - ezt a hipnopédiával érik el, vagyis a gondolatok manipulálásával. A kasztok is nagyon érdekesek: az Alfáktól, vagyis a társadalom csúcsától kezdve le egészen az Epszilekig, akik már-már állati értelemmel rendelkeznek, és a legalantasabb munkákat végzik. Mindenki elfogadja a helyzetét, munkáját, sőt nagyon is elégedett vele. Csak egyvalaki nem tudja elfogadni ezt a világot: a főhős, aki a civilizáción kívüli világból érkezett, teljesen más értékrenddel. Nekem egy fokkal jobban tetszett, mint az 1984, részben azért, mert kevésbé volt nyomasztó a hangulata, kevésbé volt hangsúlyos az elnyomás, a diktatúra motívuma, ami igazából csalóka mert a 101-es szobánál sokkal kifinomultabb módszerekkel hatnak az emberekre: elérik, hogy beletörődjenek sorsukba, sőt, eleve egy bizonyos munkára nevelik őket. Ez a rendkívül erős meghatározottság talán túlzásnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy akár a mai oktatási rendszer is mennyire fenntartja a kialakult társadalmi egyenlőtlenségeket, mennyire konzerváló hatású, ismét csak aktuálisnak nevezhetjük ezt a művet is.

Golding regénye a Robinson Crusoe és A pál utcai fiúk furcsa, kissé morbid keveréke. Egy csapat angol diák egy lakatlan szigetre vetődik, ahol felnőttek nélkül először önfeledten vetik bele magukat a különféle kalandokba, élvezik a szabadságot, az önállóságot. Ám az események egyre komolyabbra fordulnak, lassan elfelejtik, mi a helyes, mi a rossz, és a csapat lassan megoszlik, sőt, egy gyerek marad a "jó" oldalon, aki ellen hajtóvadászatot indítanak. A gyerekek teljesen elvadulnak, kivetkőznek önmagukból, míg végül eljutnak a gyilkosságig is. Szerintem ifjúsági regénynek kicsit erős, bár fontos mondanivalója van: felfogható egyfajta társadalomkritikának is, hiszen pontos képet ad arról, hogy mi történik, ha egy közösség elveszíti az alapértékeit, megfeledkezik az alapvető erkölcsi normákról. A regény írásakor még élénken élt az emberekben az önkényuralmi rendszerek emlékezete, ezért akkor rendkívül sokkoló mű lehetett - jelentőségéből, aktualitásából mára sem vesztett sokat.

Orwell ez utóbbi munkája nem utópia, nem a jövőben játszódik, hanem nagyon is az (akkori) jelenben. Persze muszáj volt mégis valahogy finomítani, burkolni a társadalomkritikát, ezért Orwell egy modern állatmesét írt. A "mese" természetesen inkább felnőtteknek szól, mivel kemény következményekkel jár, ha állatok kezdenek ember módjára viselkedni. Márpedig ebben a könyvben ez történik: az állatok átveszik a hatalmat egy tanyán - pontosabban kivívják a függetlenségüket - és először békében, egyetértésben élnek, a fontos alaptörvényeket betartva (ezek mind arra irányulnak, hogy az állatok még véletlenül se váljanak hasonlóvá az emberhez). Mint ahogy az lenni szokott, kialakul egy elit csoport, akik "egyenlőbbek az egyenlőknél". A disznók nem végeznek fizikai munkát, a jobb ételeket ők kapják - mindezt azzal magyarázzák, hogy ők kemény intellektuális munkát végeznek a Major fennmaradásáért. A többi állat először némán tűri a zsarnokoskodást, de egyre többen zúgolódnak - őket megfélemlítik, elkergetik. Egy igazi önkényuralmi fészekké válik a Major, ahol minden kelléke megtalálható a diktatúráknak. A kezdeti nemes elveket addig csűrték-csavarták, amíg már csak a vezetői réteg érdekeit szolgálják. Mindent a Major felemelésének rendelnek alá - szóban, harsogó propagandával. Az ebből fakadó szenvedést, éhséget, minden rosszat egy külső ellenségnek tulajdonítják, egyre veszélyesebbnek festve le őt. Végül a legfőbb "tan" is megdől: a disznók kereskedni kezdenek az emberekkel, sőt vendégül is látják őket. Az utolsó kép a leghatásosabb: az embereket és a disznókat nem lehet megkülönböztetni! Ebben a jelenetben benne van az a kétélű kritika, amit Orwell illeti az emberiséget: egyrészt, bármilyen nemes eszme előbb-utóbb a hatalommal való visszaélés eszköze lesz, minden forradalom elveszti erejét, és átcsap valami teljesen másba, mint aminek indult. Másrészt, hogy éppen a disznók az a csoport, akik kiforgatják az állatok alapelveit, szintén egy durva allegória - éppen ezeket az állatokat vetjük meg leginkább. (Azonban elgondolkodtató az is, hogy valójában igen értelmes állatokról van szó.)

A társadalom-kritikai művek sorában a következő talán Orwell negatív utópiája (disztópiája) lehetne, mely egy tökéletesen totalitárius állam mindennapjaiba enged betekintést. Ebben a világban mindent és mindenkit a Nagy Testvér figyel (feltűnő a hasonlóság a mai valóságshow-kal, bár nem hiszem, hogy Orwellnek az lett volna a célja, hogy megteremtse ezek alapjait). Az emberek egyre kevesebb szót használnak (újbeszél), hogy ezzel is korlátozzák a gondolataikat. A regény főhőse először csak egy szürke átlagember, de egy nő (!) hatására szembeszegül a hatalommal, vagyis titkai, sőt magánélete lesz - egy rövid időre, majd a hírhedt-rettegett 101-es szobába kerül, ahol mindenkit a legsötétebb félelmével szembesítenek, hogy rábírják a dogmatikus elvek elfogadására és arra, hogy szeressék a Nagy Testvért - Smith sem tesz másként, elárulja szerelmét (ahogy Julia is őt), és ennyiben is maradnak. Orwell több, létező diktatúráról is mintát vehetett (Szovjetunió, náci Németország), az általa megteremtett világ magán hordozza ezen rendszerek közös vonásait: az egyéni szabadságjogok megsértését, a dogmatizmust, a kemény központi kontrollt és az általános bizonytalanság, bizalmatlanság érzését.

Lazábban ugyan, de persze ez a könyv is kapcsolódik a Holokauszt-témához. Itt a jelenkori Németországban játszódnak az események, éppen ezért sokkoló, hogy akár ma is képes egy karizmatikus vezető diktatúrát kiépíteni maga köré. Hogy ez a vezető a könyvben éppen egy tanár, az már csak a hab a tortán. Hihetetlen, hogy a fiataloknak mekkora szüksége van a csoporthoz tartozás érzésére, és arra, hogy ebben a sokak szerint túl liberális világban igenis megmondják nekik, hogy mit tegyenek. A németek nagyon komolyan veszik a toleranciára való nevelést, rendszeresen emlékeztetik magukat, hogy mi történt, mikor erről az alapértékről megfeledkeztek - és minden csak néhány kis lépéssel indul: saját név, kézjel... akkor kezdődnek a gondok, mikor a saját csoportjukat szembeállítják egy másikkal - ez történt a nácik esetében is, persze "nagyban". Szóval ez a regény (és a belőle készült film) egyfajta német vezeklésnek is felfogható. Érdemes megfigyelni, hogy Strasser 1981-ben írta a művét, nálunk viszont csak 2008-ban jelent meg: vajon csak most értünk meg rá? Vagy még most sem, csak a film miatt kapták fel a könyvet is? Hmm... Ami számomra a másik sokk-faktor volt olvasás közben, hogy a tanárok mekkora hatással lehetnek a diákjaikra. Ezt a hatalmas felelősséget felfogja-e egyáltalán egy tanár, amikor nyíltan politizál órán? Vagy amikor megtiltja a mobilozást, de az ő készüléke rendszeresen megszólal? Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni a hatalmas különbséget a film és a könyv között (nem érdemes mindig összehasonlítani őket, de most kivételesen fontos, mert csak a film megnézése nagyon torz képet alakítana ki), ami betudható a filmnézők szenzáció-hajhászásának és a készítők butaságának is, ugyanis csak nem tudták kihagyni, hogy valaki meghaljon a végén, ami az egész mondanivalót kisarkítja, mondván: minden ilyen diákszervezkedés halállal végződik, kell egy jó kis "wow" a végére, nehogy már csak úgy vége legyen ennek a történetnek, anélkül hogy bármi "látványos" dolog történne. Pedig a diákok felismerése, belátása lenne a lényeg, ami persze nem mérhető adrenalin-löketekben, de sokkal többet mond.

Csak nemrég fejeztem be a sorozat utolsó kötetét, ezért még eléggé a hatása alatt vagyok. Sajnos csak most vettem rá magam a könyvek elolvasására, amit már bánok, mert gyerekként-kamaszként sokkal jobban tetszett volna. Így is élvezetes volt, sőt, alig bírtam letenni (ami így, vizsgaidőszakban nem túl szerencsés), de azért mindig hiányzott valami. Természetesen tudom, hogy ezek gyerekkönyvek, viszont akkor az utolsó részek "12 éven aluliaknak nem ajánlott"-besorolása nem világos. Tény, hogy egyre komolyabbak, sötétebbek (és hosszabbak) az egyes részek, ahogy a szereplők egyre idősebbé válnak. Az első néhány rész még nagyon iskolás, sok benne az ismétlés, nagyon felhasználó-barát, de pont ezért néha kicsit unalmas is. Látszik az is, hogy mennyivel szűkebb a szereplők látóköre, még minden fekete és fehér. Később persze "beszürkül" a kép, ami nagyon jót tesz a történetnek. Ami különösen tetszik a sorozatban, az az angolsága - ez szerencsére a filmekben is megmaradt, Rowling szigorúan angol színészekre bízta a karakterek megformálását. Angol a helyszín, a kaják, a poénok - és bár ebben nem vagyok szakértő - de szerintem a mágia-mitológia nagy része is. Amit hiányoltam (főleg az utolsó részből) az az érzelmi szálak nagyobb hangsúlya - persze jórészt ennek köszönheti Rowling a fiú olvasóit - de nekem kellett volna még egy kis "love", és ha már itt tartunk, szex is, elvégre 17 éves fiatalokról beszélünk (vagy a varázslók ennyivel erkölcsösebbek lennének?)! A másik, az egy kicsit több "happy end-érzés", mert minden olyan gyorsan ért véget - puff! Voldemort meghalt, és puff! Harryék már a gyerekeiket küldik iskolába - azért a kettő között jó lett volna valami átmenet... Lényeg a lényeg: a gyerekeimnek biztos ajánlani fogom, az pedig, hogy ez egy kis fricska az egyháznak, még külön öröm...

Hogy lezárjam a Holokauszthoz köthető könyvek sorát, meg kell említenem egy olyan könyvet is, ami csak közvetetten érinti ezt a témát, vagyis nem jelennek meg benne áldozatok, elkövetők vagy segítők, de még csak nem is abban a korszakban játszódik - a "Szabadságírók" (gagyi saját fordítás, egyelőre nincs más - mondjuk ez is elgondolkodató...) tizenéves amerikai diákok, akiket más-más okokból (főként a bőrszín miatt, de vannak köztük ducik, szegények, és lányok is - ez is egy hátrányos helyzetű kategória), de egyöntetűen kiközösítenek, elutasítanak és bántalmaznak. Ők már ebbe az elutasításba nőttek bele, és el is fogadták ezt - ám ekkor kaptak egy új tanárt, Erin Gruwellt, aki megtanította őket, hogy ne törődjenek bele a sorsukba, harcoljanak ellene. Ez mind szép és jó, eddig egy giccses amerikai film sztorija is lehetne. Miért más mégis? Azért, mert működik. Azért mert azóta egy nemzetközi mozgalom nőtte ki magát az iskola falai közül. És azért is, mert a múltból táplálkoznak - és itt kerül a képbe a Holokauszt. Erin Gruwell a Holokauszttal állította párhuzamba a diákok megosztottságát, ellenségeskedését, ám azok nem is hallottak róla. Ekkor indult csak be igazán a fiatal, lelkes tanerő: először csak múzeumba vitte diákjait, majd naplókat íratott velük (ezekből készült a könyv) és végül még vendégeket is hívott: a Holokauszt túlélőit, köztük Miep Gies-t, aki Anne Frankot és családját is segítette. Mindezek hatására a diákok megtalálták helyüket a világban, merték hallatni a hangjukat, és változtatni. Miért jó a könyv? Mert tele van utalásokkal más művekre, ezáltal fogódzókat is ajánl. Mert nem "hitvallást" hirdet, nem akar téríteni, nem erőszakos - csak mutat egy másik lehetőséget, amivel bármely feszültségekkel teli társadalom élhet(ne). 

És hogy miért a Holokauszt? Nem tudom miért fogott meg ennyire ez a téma, amivel közelebbről egy szemináriumon találkoztam a multikulturális nevelés szakomon belül. Mi is hasonló utat jártunk be, mint Gruwell tanítványai, de nem indultunk ekkora hátránnyal - és nem is értünk el ekkora sikereket. (Vagy ennyire látványosakat, ki tudja?)

Természetesen a magyar művek sem maradhatnak ki a Holokauszt-irodalomból, erre a legjobb példa Kertész Imre alkotása. A Nobel-díjas alkotás csak a magyarokat ismét a figyelem középpontjába állító esemény után lett közismert nálunk, sőt, már-már divatos is lett, készült belőle film is... jobb később, mint soha ugye. Nem akarok képmutató lenni, én is csak ekkor hallottam először a könyvről, ekkor olvastam is el - ebben persze közrejátszott az is, hogy érettségi tétel is lett belőle. Ebben is egy áldozat sorsát ismerhetjük meg, de Gyuri története körülbelül ott kezdődik, ahol Anne-é véget ér. Anne naplójából megismerjük azt, hogy mit vesztett el, Gyuri pedig azt mondja el, hogy mi történik azokkal, akik túlélik a borzalmakat. Az egész mű legmegdöbbentőbb vallomása, - amit talán sok túlélő is oszt - hogy hazatérve nem találja a helyét, mintha visszavágyna a táborba, annak is megvan a maga "nosztalgiája". Számomra ez azt is példázza, hogy az emberek mennyi mindent képesek megszokni, elfogadni, sőt még meg is szeretni.

A harmadik nagy csoport akit a holokauszttal kapcsolatban emlegetni szoktak az áldozatok és az elkövetők mellett, azok a segítők, a hősök, akiknek sok zsidó az életét köszönheti. Egy ilyen embernek állít emléket Keneally is. Nyilván ez a történet is eléggé ismert, hiszen film is készült belőle (amit még nem láttam), szóval ismét maradok a szubjektív szempontoknál. Nehéz olvasmány, én legalábbis nem tudtam, csak kis részletekben haladni vele, egyrészt a száraz, dokumentarista stílusa miatt (igaz, ezt a könyv elején be is ismeri - nem mintha ez valamiféle bűn lenne), másrészt az ebből következő részletes, szemléletes ábrázolásmód miatt (kínzások, szenvedések képei). Nem szeretem az öncélú gusztuslankodást, de gyanítom, hogy itt azért bőven többről van szó. Sok embernek talán csak a könyv és a film volt az egyetlen hozzáférhető információforrás a holokauszt eseményeiről, és a történelemkönyvek mellett innen kaphattak képet a borzalmas és szégyenletes történésekről. Mindezek alapján azt mondanám, hogy olvassák el azok, akik a téma iránt fogékonyak, és nem rettennek vissza a nyomasztó képsoroktól - és olvassák el azok is, akik még mindig kételkednek, és még mindig további bizonyítékokra várnak.

Ha már a Holokauszt-irodalom került elő, akkor mindenképpen meg kell említeni Anne Frank naplóját, hiszen ez egy alapműnek számít. Ha az előző könyv egy elkövetőt mutat be részlesetebben (amúgy éppen 50 évvel később), akkor a napló kiegészítésének is tekinthető, hiszen itt egyértelműen az áldozatokat ismerjük meg. Mivel az Anne Frank naplójának történetét szinte mindenki ismeri, már a könyv elején tisztában vagyunk a tragikus végkifejlettel... Ennek ellenére érdemes végigolvasni, mert a sok borzalom (amikre csak utalások történnek) egyrészt nagyon tanulságos (lásd Jobbik és a neonácik), másrészt Anne optimizmusa, emberekbe vetett hite valahogy mégis pozitív végkicsengést ad a műnek. Amit még nagyon érdekesnek találtam, az Anne hihetetlen tehetsége: 14-15 éves kora körül írta naplóbejegyzéseit, mégis mély gondolatok és jól megfogalmazott mondatok jellemzik ezeket - ez csak a tragédiát erősíti: mit lehetett volna belőle, ha...

A könyvet csak tegnap fejeztem be, szóval még friss az élmény. Egy újabb Holokauszt-témájú könyv, de most nem az áldozatok, hanem az elkövetők szemszögéből bemutatva. Elég kontrasztos abból a szempontból, hogy az első felében egy szerelmi történetet ismerünk meg, sok erotikus részlettel, majd egy hirtelen váltással kapjuk a "Holokauszt-sokkot". Sajnos már láttam filmen, így nem volt akkora meglepetés, de még emlékszem, akkor hogy kiakadtam. Ha őszinte akarok lenni, az első fele sokkal jobban tetszett, még akkor is, ha tudom, hogy a másodikban van a tartalom, a mondanivaló - az én ízlésemnek túl filozofikus (ez talán azért is lehet, mert a szerző maga is jogász, illetve jogtörténész). Ami leginkább bántotta az igazságérzetemet, az az, hogy a fiú élete is tönkrement, hiszen képtelen volt egy normális párkapcsolat kialakítására felnőttként,a kamaszkori szerelmét kereste minden nőben.