Egy 8 órányi házasság rövid történetét olvashatjuk, mely társadalomkritika és pszichológiai elemzés is egyben. Megismerjük egy fiatal pár történetét, kezdve egészen a gyerekkoruktól, hogy pontos képet kapjunk arról, milyen hatások is játszottak közre felnőttkori viselkedésükben és döntéseikben.

Florence és Edward szerelmesek, úgy tűnik azonban, hogy ez mégsem elég a boldog párkapcsolathoz: sajnos hiányzik belőlük az a képesség, hogy a problémáikat őszintén megbeszéljék - ezt a szerző határozottan a korabeli (60-as évek) brit társadalmi szokásainak tudja be. Másrészt túl nagy a különbség a két fiatal családi háttere között is: a lány gazdag szülők arisztokratikus nevelésben részesített gyermeke, a fiú szegény családból, vidékről származik. És végül egy szörnyű titokra is fény derül: Florence-t kislányként megrontotta az apja - ezt a borzasztó tényt a sorok közül, fél mondatokból lehet csak kiolvasni, mégis talán ez vezet el a kapcsolat kudarcáig. A fent említett két problémával még csak meg tudnának birkózni, de ezt a sérülést nem lehet őszinte beszélgetés és türelem nélkül begyógyítani.

A pár útjai szétválnak, és Edward csak idős fejjel érti meg, mire lett volna szüksége Florence-nek: időre és megértésre. Ezt fiatalon, az első együtt töltött éjszakára várva nem tudta megadni neki, amit csak most kezd el bánni. Számomra ebből az a tanulság is leszűrhető, hogy a régi szokás, miszerint a szexszel várni kell a nászéjszakáig, égbekiáltó baromság. Hiszen itt is össze kell szokniuk a pároknak, és a hasonló gondok rögtön kiderülnének, nem csak akkor, amikor már összekötötték az életüket...

Bár a könyv egy elképzelt világban játszódik, nem viseli magán a sci-fi történetek jellegzetességeit: nincsenek űrhajók, fura lények - látszólag minden ugyanolyan, mint abban a világban, amit mi is ismerünk - és mégsem. Ishiguro ugyanis továbbgondolta a mai álláspontunkat a klónozásról és annak gyógyászati felhasználásáról, és egy nagy ugrással emberek klónozását is lehetővé teszi. Ezek a klónok különféle intézményekben nevelkednek, változatos körülmények között. Főhőseink egy elit iskola tanulóiként szerencsésnek mondhatják magukat, megvédik őket a külvilágtól, a felismeréstől, hogy életük éppen a csúcspontján fog véget érni. Elzártan élnek, a tanulmányaiknak és alkotásaiknak szentelik minden idejüket. Ezek az írások, festmények, rajzok azért fontosak, mert a külvilág számára bizonyítja, hogy ezeknek a klónozott gyereknek van lelkük, személyiségük, nem csupán szerv- és szövetraktárak.

A fenti tényeket azonban csak üggyel-bajjal lehet kihámozni a sorok közül, mert a Never let me go fő témája a három főszereplő kapcsolatának alakulása, sorsuk összefonódása. Minden egyes emlék, rezdülés különös jelentőséget kap már egész kicsi gyerekkoruktól kezdve, ahonnan Kathy megkezdi visszaemlékezését. Mégis, hiába az egyes szám első személyű narráció, nekem az egész történet távoli volt, érzelmektől mentes, steril. Mintha ezzel is csak a főhőseit övező légkört próbálta volna érzékeltetni a szerző. Ennek ellenére ezt negatívumként éltem meg, többször is azon kaptam magam, hogy bár felfogtam, milyen súlyosak, megrendítőek az események, érezni mégsem éreztem semmit. Az érzelmi bevonódás pedig elengedhetetlen a történet élvezéséhez - legalábbis nálam.

Egy letagadhatatlanul önéletrajzi ihletésű regény, mely számomra ismét azt az üzenetet hordozza, hogy a vallás kegyetlenül megnyomoríthat egy embert. A regény főhőse, Jeanette (!) egy szűk, erősen vallásos közösség tagjaként nő fel, édesanyja vallási műsorokat hallgat a rádióban, és a helyi közösség vezéralakja is egyben. Így kisebbfajta sokk-ként éri a felismerés, hogy lánya, akit isteni csodaként emleget, homoszexuális érzelmeket, vágyakat kezd érlelni magában. Teljes titokban találkozgat egy barátnőjével, ám a kapcsolatukra hamar fény derül, és kegyetlen kínzásokat kell kiállniuk: Jeanette nem kap sem enni, sem inni napokig, így próbálják "kiűzni belőle a gonoszt". Barátnője végül lemond a kapcsolatukról, és magányosan él tovább, Jeanette pedig elszökik otthonról, és saját lábára állva folytatja életét.

Nem vagyok a homoszexuálisok elkötelezett pártfogója, de a nyilvánvalóan veleszületett hajlamokat, érzéseket nem lehet semmiféle ideológia alapján figyelmen kívül hagyni, hiszen ez hatalmas károkat okozhat az ember személyiségében, egy életre megfosztja őt attól a lehetőségtől, hogy boldogan, bűntudat nélkül élje az életét.

Marquez olyan művet alkotott, mely egy rendkívül nehéz témát ízlésesen, sőt szórakoztatóan tud feldolgozni. Az öregkori szerelem (és szex) talán még mindig tabunak számít, mégis helye van az életünkben, csakúgy, mint egyéb testi késztetéseknek. A regényben ezek a testi, "alantas" szükségletek együtt jelennek meg a legmagasztosabb érzésekkel, ezáltal érzékeltetve mindkettő létjogosultságát. Sajnos az amerikai, erősen kilúgozott filmadaptációban nem merték ledönteni ezeket a tabukat, és az utolsó jelenetekben is gyönyörű, fiatal színészek szerepelnek - idősebbnek maszkírozva. Ez az önmagát és bármiféle emelkedett, plátói érzést nem túl komolyan vevő világnézet szinte felüdülés a sokszor túlságosan filozofikus, az élet testi alapjait figyelmen kívül hagyó európai hagyományhoz képest.

A fent említett kontrasztok mellett a könyv másik nagy erénye, hogy rendkívül erős az atmoszféra-teremtő képessége: a sorokat olvasva az ember elmerül az egzotikus városok, házak és emberek forgatagában, szinte érzi, látja és szagolja a dél-amerikai helyszínek sajátos légkörét. Ezért, bár kissé nehéz olvasni a művet, nehéz kiszakadni is belőle, ami mindenképp letehetetlenné teszi.

Érdekes... egy szanatórium mindennapjai, ahol nem igazán lehet eldönteni hogy az ápoltak vagy az ápolók őrültek meg teljesen. Persze igaz az is, hogy mint minden egészségügyi intézményben úgy általában, itt sem érdekük, hogy a páciensek meggyógyuljanak, hiszen akkor nem lenne munka, pénz, stb. Ezért csak ímmel-ámmal gondoskodnak róluk, hatékonynak nevezett, brutális módszerekkel (elektrosokk-terápia, lobotómia).

Egy napon azonban egy lázadó érkezik a birkatermészetű betegek közé, aki rámutat az alapvető igazságra: nincs egyiküknek sem komoly bajuk, egyszerűen csak félnek a külvilágtól, a valós élet nehézségeitől, küzdelmeitől, és ezért hajlandóak akár a Főnővér lelki (és fizikai) terrorját is elviselni. Ettől a felismeréstől kezdve megváltozik az osztály élete: egyre többször szegülnek szembe a "hatalommal", és kezd visszatérni beléjük az életkedv, a tetterő.

Kesey regénye egy érdekes korrajz is lehetne, bevezetőjében részletesen ír arról az időszakról, amikor a történet játszódik. A 60-as években jött divatba a szanatóriumok intézete, ahová a problémás, kezelhetetlen embereket küldték, másrészt ahová a mindennapi élet eseményeitől tartó, "életképtelen" emberek önként jelentkeztek. Ezt a jelenséget a társadalom teljes mértékben elfogadta, mitöbb, még divatos is volt ilyen kezelésekre járni - itt kezdődött a pszichológusok fényes karrierje is, amikortól már széles körbe igénybe vették szolgáltatásaikat.

Egy biztos: Tolkien hatalmas életműve nemcsak a saját, hanem fia életét is megalapozta, hiszen a mai napig apja hagyatékának gondozásából él. Ekkora mennyiségű szöveg úgy látszik két életre is elég... De félre a cinizmust, elvégre mégiscsak az egyik kedvencemről lenne szó. A könyv maga leginkább A szilmarilokhoz köthető, Tolkien első vázlatait, szövegváltozatait tartalmazza. Aki olvasta az előbb említett könyvet, annak a történetek nem jelentenek majd nagy újdonságot, mégis rendkívül érdekes élmény volt olvasni az első változatokat, olyan volt, mintha az ember beleshetne a kulisszák mögé: igen, így készül egy regény, így születik meg egy modern mitológia.

Ennek azonban megvan a hátránya is, ugyanis a könyv több mint felét teszik ki Christopher Tolkien szerkesztői megjegyzései, aprólékos, részletes és végletekig túlbonyolító magyarázatai a különféle szövegváltozatok különbségeiről. Ezzel az olvasmányélményt teljesen tönkreteszi, ezért aki nem nyelvészprofesszor vagy megszállott Tolkien rajongó/szakértő, az inkább maradjon csak a meséknél. Én először hősiesen végigrágtam magam a magyarázatokon, fejtegetéseken, de nem szerettem volna kiábrándulni a kedvenc könyvemből, ezért később inkább átlapoztam ezeket a részeket.

A legérdekesebb számomra az a folyamat volt, ahogy Tolkien mítoszvilága egyre távolabb került a valóságtól: eleinte bizony Anglia tájaira álmodta meg képzeletbeli világát, a tündérek apró kis lények voltak, akár a Pán Péterben és a hasonló kortárs mesékben, majd a történetek egyre komolyabbá, egyre bonyolultabbá váltak, így jött létre a szilmarilok ma is ismert története.

Lewis Carroll két műve hatalmas sikert aratott a gyerekek körében, és az angolok még ma is számos párbeszédet, részletet idéznek ezekből a könyvekből. Nálunk annyira nem lett népszerű, nyilván a kulturális háttér különbsége miatt, hiszen Carroll sok korabeli angol verset, dalt, vagy mesehőst épített bele regényeibe, sokszor elferdítve, szellemesen kifigurázva azokat. Ezek nem sokat mondanak a magyar olvasónak, azonban a fantázia, a leleményesség és az a képesség, hogy a gyerekek szemével lássa a világot, kultúrától függetlenül értékelhető.

Sokszor tűnt úgy a regény olvasása közben, hogy az író talán valamiféle tudatmódosító-szer hatása alatt áll, de igyekszem ezt betudni annak, hogy én már elvesztettem a gyermeki világképemet és fantáziámat, és csak ilyen prózai okokkal tudom magyarázni ezt a jelenséget. Érdekes, hogy Carroll-nak azért akadt egy segítőtársa is a történetek kitalálásában, méghozzá egy ismerősének kislánya, akit csodák csodájára Alice-nek hívtak. Az ő szórakoztatására születtek meg az ismert történetek első, szóban elmondott verziói. Úgy tűnik, ha a gyermekek szeretete kreativitással párosul, annak eredménye a Bolond, a "füves" Hernyó, Fakutya (a "cheshire cat"-ből?!) és társaik.

Ez a sötét, filozofikus mű olyan alapkérdéseket feszeget, melyeken sok embernek érdemes lenne elgondolkodnia: vajon létezik-e olyan körülmény, ami feljogosít valakit arra, hogy embertársát megölje. A főhős, Raszkolnyikov is épp ezzel a kérdéssel találja szemben magát, a regény során voltaképpen a döntésének megszületését, az ezzel járó lelki folyamatokat kísérhetjük végig. Szó sincs tehát dinamikus, pörgő eseménysorról, a hangsúly a belső történéseken van. Tette következményeinek súlya alatt Raszkolnyikov lassan megtörik,csalódás számára, hogy a vágyott törvényen kívüliség (felettiség) mégsem olyan felszabadító, mint várta. Lelkiismeret-furdalása lassan az őrületbe kergeti, és szinte megkönnyebbülve vallja be bűnét és fogadja az érte járó büntetést.

A mai ember számára is fontos tanulsággal szolgál ez a regény, hiszen szükség van olyan művekre, melyek rávilágítanak arra a sokszor elfelejtett igazságra, hogy nincs jogunk mások sorsa/élete felett ítélkezni, még akkor sem, ha a képzelt (valós) hatalom felruház erre minket.

Az angolok visszafogottságához képest egy szenvedélyes és felkavaró történetet olvashatunk, mely jól elkülöníthetően két részre oszlik: Catherine és Heathcliff szerelmét mutatja be az egyik, majd Catherine lányának, Cathy-nek az ifjúkori éveit a másik. A két generációt azonban összeköti Heathcliff bosszúvágya, aki tragédiába torkolló kapcsolatát Catherine-nel haláláig nem tudja feldolgozni.

Az egyetlen problémám a regénnyel éppen ez a felfokozott bosszúvágy, az, hogy emberek életét milyen könnyű tönkretenni néhány gonosz döntéssel. Catherine és Heathcliff szerelme bármennyire is szenvedélyes, nem lehet igazán őszinte, ha képesek ennyi kegyetlenséget elkövetni egymás ellen. Szerencsére az ifjabbik Catherine végül helyrehozza a szülők hibáit, és talán megtörik a családot sújtó balszerencsék sorozata.

Két érdekességet érdemes még megemlíteni a művel kapcsolatban: az egyik a szerkezete, mely gyakran a szóbeli történetmondás jellemzőit mutatja. A fő történetet több mesélő közvetítésén keresztül ismerhetjük csak meg, ezért felmerülhet a kétség, hogy tényleg a valódi eseményeket halljuk-e, vagy azoknak szubjektív interpretációit. A másik különös jelenség a könyvben a család- , illetve keresztnevek játéka, melyet kibogozva kirajzolódik ezeknek a családoknak a története.

Egy könyv ami értelmes és szexis egyszerre, képes szerelemről és szexről sallangok nélkül beszélni, tömör, megfontolandó gondolatokat közvetíteni. Olyan megközelítésben is láthatjuk egy szerelem történetét, ami rendkívül egyedi: nem derül ki, hogy a narrátor nő-e vagy férfi! Tekintve, hogy a történet során számos nővel és férfival akad dolga, számtalan kombináció létezik a kapcsolatok felosztására. Ez egyrészt eléggé zavarbaejtő, másrészt felruház egyfajta szabadsággal is, hiszen mindenki a saját ízlése (és beállítottsága) szerint értelmezheti az olvasottakat. Felmerül azonban az a kósza gondolat is, hogy két ember kapcsolatát tényleg teljesen meghatározza-e a nemük, vagy létezik egy olyan szint, egy olyan minőség a viszonyukban, ahol már nem számít, férfi vagy nő-e a páros két tagja.

Nekem először fel sem tűnt a narrátor nemének hiánya (pedig angolul olvastam a könyvet, ahol ezt elég nehéz kikerülni), az egyetemi tanárom hívta fel rá a figyelmemet, ettől kezdve pedig végig váltogattam a főszereplő nemét, ezáltal kísérletezve a kapcsolatokkal és saját korlátaimmal is (először ugyanis alapjáraton férfi-nő kapcsolatokat képzeltem el - persze a történet előrehaladtával ez a koncepció tarthatatlan lett volna).

Ami első hangzásra egy nyálas, sablonos ömlengésnek tűnik - nos, az elolvasva sem okoz nagy meglepetést. Védekezhetnék azzal, hogy csak a nyelvgyakorlás miatt kezdtem bele, és nem is tettem le, de a tény akkor is tény: elolvastam egy "néniregényt" és túléltem. Mondjuk ez nagyrészt az olasz nyelv szépségének tudható be...

Egy 80 éves asszony visszaemlékezéseit olvashatjuk napló formájában, ahol leírja katasztrofális kapcsolatát lányával, majd unokájával. Éppen a lényeg marad azonban ki: nem tudjuk meg, hogy pontosan mitől is siklott félre a két kapcsolat, de tény, hogy az idős asszony magányosan tengeti napjait. Talán a lelkiismeretén szeretett volna ezzel a naplóval könnyíteni, talán a életével akar számot venni, mindenesetre az írás tele van bölcs meglátásokkal, az unokának címzett hasznos tanácsokkal. Egy magányos nő szájából azonban kissé hiteltelenül csengenek a párkapcsolatokra vonatkozó tanácsok...

Végre az első olyan olasz könyv, amit eredetiben is élvezni tudtam, zavaró szótárazgatás nélkül. Azt azért bevallom, hogy előbb láttam a könyvből készült filmet, ami szintén nagyon tetszett. Történetünk Dél-Olaszországban játszódik, a perzselő, izzó nap alatt egy néhány családból álló közösség mindentől elzárt életét ismerhetjük meg a főhős, Michele szemszögéből, aki egy kilenc éves kisfiú. Egy napon az élete drámai fordulatot vesz, amikor rá kell döbbennie arra, hogy édesapjának tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta neki, hogy nem a szörnyektől és a mumustól kell félnie, hanem az igazi, élő emberektől. Kilenc évesen Michele ráébred a felnőttek világának kegyetlenségére, arra, hogy az eddig szilárdnak hitt szabályok, törvények is módosíthatók bizonyos körülmények között. Újdonsült barátjától hatalmas szakadék (társadalmi, gazdasági, és egy valóságos) választja el, nem is ismeri igazán, mégis, egy belső parancsnak engedelmeskedve szembeszáll a szülői hatalommal, és a saját igazságérzetét követi, mely sosem hagyja cserben. Bravo!

Általában messziről elkerülöm a háborús, katonai témájú könyveket, filmeket, de ez a regény annyira híres, hogy már puszta kíváncsiságból is el kellett olvasnom. Szerencsére nem a harci cselekményeken van a hangsúly, annál sokkal mélyebbre megy le a mű: a II. világháborús amerikai hadsereg visszásságait, belső világát tárja fel előttünk. Ez a világ teljesen ki van fordulva önmagából, abszurd módon hozzák a döntéseket a felettesek (többnyire a saját presztízsük növelése a cél), a katonák közül van, aki még hiszi, hogy a hazájáért cselekszik, mások (a többség) inkább igyekeznek az életüket menteni, és mindenféle kifogással elkerülni a bevetéseket. Megint mások pénzbeli hasznot húznak a a harcokból, és aktívan kereskednek akár az ellenséggel is.

Maga a cím is egy abszurd önellentmondáson alapul, azon az elven, hogy csak azokat lehet leszerelni, akik megőrültek, viszont akik megőrültek, nem kérik a leszerelésüket, hanem harcolni akarnak tovább. Megfordítva: aki kéri a leszerelését, az normális, ezért folytatnia kell a harcot. A regény középpontjában Yossarian áll, aki minden szempontból kilóg a sorból (csakúgy mint Kafka Josef K.-ja): már a neve sem "amerikaias", ráadásul furcsán viselkedik, mindig bajba kerül. Ő az első, aki felismeri, hogy az életben maradásért kell küzdenie, ezért minden apró kifogással visszafordítja a bombázógépet, és igyekszik minél több időt a kórházban tölteni. Ő az egyetlen, aki (miután szinte az összes barátját lemészárolták) úgy dönt, hogy megszökik.

A könyv felépítése is igen érdekes: nem kronologikus sorrendben mutatja be az eseményeket, hanem a fejezetek egy-egy háborús személynek vannak szentelve, akit Heller részletesen bemutat, majd mindegyikük Yossarian-nál "köt ki", azaz az összes szereplő csak olyan mélységig van ábrázolva, ami szükséges ahhoz, hogy megértsük miért bánik/beszél így a főhőssel.

Angol szakosként az egyik alapműnek számított, természetesen első helyen szerepelt az olvasmánylistán - és mégsem unalmas, hanem kifejezetten szórakoztató, egy klasszikus "limonádé", melynek nincs komoly világmegváltó szándéka, inkább vidám, szórakoztató, könnyed, és csak annyira megy bele a társadalomkritikába, hogy az előbbi tulajdonságait ne zavarja meg.

Az 1700-1800-as évek Angliájában járunk, ahol a nők egyetlen érvényesülési lehetősége a jó férjfogás volt, azaz ha minél tehetősebb, minél magasabb rangú urat sikerül behálózniuk - a családjuknak. Az a nő, akinek ez nem sikerül, "vénkisasszonynak", akinek pedig túl korán sikerül, "bukottnak" számított. Defoe Moll Flanders című regényében ennek árnyoldalait ismerhetjük meg, Jane Austen inkább a "cukrozott" változatot mutatja be. Adott a Bennet család, ahol csak lánygyermekek születtek, belőlük is 5, ezért a házasság-kérdés náluk létfontosságú. Anyjuk minden pénzesebb férfira ráerőltetné lányait, akik közül a két legidősebbnek sikerül megtalálniuk a szerelmet, és (micsoda szerencse!) épp két vagyonos, jóképű, elismert férfi személyében. Így tehát happy end-del végződik ez a habkönnyű kis történet, Austen meg sem kísérli "összemérni" a szerelem és a társadalmi konvenciók erejét - például mi történne, ha a Bennet lányok szegény férfiakba szeretnének bele...? Persze így is végigizgulhatjuk a szerelmespárok kalandos egymásra találását, de sok kétségünk nem lesz a befejezés mikéntje felől.

Elérkeztem ahhoz az íróhoz, akitől talán a legtöbb könyvet olvastam el, és akinek a szakdolgozat-témámat is köszönhetem. Lawrence a maga korában igencsak modernnek, sőt, lázadónak számított, hiszen a férfi-nő kapcsolat nyílt és őszinte bemutatása akkor még egyáltalán nem volt megszokott. A The Rainbow-ban három generáció életét kísérhetjük figyelemmel, de nem egy epikus családtörténet keretében, inkább a hatalmi viszonyok alakulását láthatjuk családon belül és kívül egyaránt. A majdnem száz év, amit a regény felölel, társadalmilag és gazdaságilag is nagy változásokat hoz Anglia életébe, melyek mind kihatnak a családi életre, a párkapcsolatokra is. A hagyományos berendezkedésű, röghöz kötött család a második generációban hatalmas csatározások közepette átalakul, a nőnek joga lesz élvezni is a családi életet, tudatára ébred saját erejének, a férfinak tehát más szerepet kell keresnie, amiben érvényesülhet: a család "kinyílik", részt vesz a társasági életben, nyilvános szerepeket is vállal. A harmadik generáció otthagyja a szülőotthont, a nő (Ursula, akihez Lawrence még visszatér) munkába áll, és egyre több tapasztalatot szerez saját magáról, köszönhetően a színesedő, változatos élettérnek.

Persze lehet vitatkozni, hogy akkor most melyik berendezkedés a jó, melyik a legideálisabb férfinak, nőnek, gyereknek, de a könyv ereje, nyíltsága és újító szelleme vitán felül áll.

Aki azt hiszi, hogy egy könnyed, misztikus-romantikus történetet kezd olvasni, az hamarosan (körülbelül az első oldal után) csalódni fog. A parfüm minden, csak nem könnyed vagy romantikus. Egy izgalmas, érdekes thrillernek mondanám inkább, amiben számomra a legszembetűnőbb elem az emberek (főként a főhős) ridegsége, közömbössége mások iránt. Egy különleges szaglóérzékkel megáldott/megvert férfi életét ismerhetjük meg, aki a tökéletes érzelmi elhanyagoltság miatt igazi szörnyeteggé cseperedik fel, a szeretet legkisebb szikrája nélkül. Különleges képessége fejlesztésére áldoz mindent, mániákusan törekszik a siker, az elismerés felé, amit végül el is ér. A könyv akár a meg nem értett zsenik megpróbáltatásairól is szólhatna, arról, hogy aki igazán tehetséges valamiben, annak általában irigység és elutasítás a jutalma. Itt azonban a főhős megbirkózik a felé irányuló ellenszenvvel, sőt, éppen a hirtelen jött siker az, ami megrémíti, és készteti olyasmire, amitől teljesen sokkos állapotban teszi le a könyvet az olvasó.

Egy tipikusan olyan könyv, amit azért olvastam el, mert annyian és annyi helyen beszéltek róla, hogy nem akartam tudatlan maradni - a nagy felhajtás mögött azonban egy teljesen átlagos könyv bújt meg, a lufi tehát kipukkadt.

Talán ha nem lettek volna akkora elvárásaim, jobban tetszett volna, hiszen minden adott volt: szép helyszínek, gyönyörű festmények, művészettörténet... Maga a központi történet, vagyis Jézus és Mária Magdolna kapcsolata érdekes volt, igazából a magam egyházellenes világképével már rég eljutottam addig a gondolatig, hogy a kereszténység maga csak a férfiak uralmának fenntartását, a kényelmes patriarchális világ biztosítását szolgálja. Persze egy ilyen nagy nyilvánosságot kapó regény méltán kiváltja az egyház felháborodását, ezért jár a pirospont!

Visszatérve a cselekményre, több gondom is van vele: a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva, sablonosak, ráadásul hiányoznak az érzelmek is, mindenki hideg fejjel teszi a dolgát, mintha csak gépek lennének - persze a papoktól ez elvárás, de Brown a civileket is ebbe a szerepbe kényszeríti.

Boleyn Anna története talán még azoknak is ismerősen cseng, akik nem angol történelmet hallgatnak az egyetemen. Philippa Gregory a híres-hírhedt király, VIII. Henrik udvarába visz el minket, ahol a családi rivalizálások és a király kegyének elnyerése a mindennapi élet része. A már említett Anna mellett feltűnik húga, Mary is, sőt, az egész történetet az ő szemszögéből ismerjük meg, ami új színt ad a történetnek. Ebben a férfiközpontú társadalomban a nők egyetlen "karrier-lehetősége" az, hogy minél tehetősebb és jobb pozícióban lévő férjet találjanak maguknak - ezt természetesen a családjuk intézi helyettük. Azonban még ennél is nagyobb "tisztesség", ha a király ágyasává tette a nőt, ennek még a férjeik is örültek - elég kicsavarodott volt a királyi udvar erkölcse... Körülbelül ez történt Mary-vel, aki még gyereket is szült Henriknek, ám hamar kiábrándult ebből az értékrendből, és nővérével ellentétben megelégedett egy egyszerűbb, de boldogabb élettel. Anna sorsa pedig történelem...

Maga a regény elég lazán kezeli a történelmi eseményeket, de nem is célja ezek dokumentálása. Ennek ellenére korrajzként is megállja a helyét, mondhatnám azt is, hogy a történelmet szórakoztató köntösben tárja elénk. Ha legyőzzük a romantikus-csöpögős regények iránti előítéleteinket, egy izgalmas, helyenként erotikus, de mindenképpen letehetetlen regény lesz a jutalmunk!

Igen, jól látjátok: a vizsgaidőszak közepén meseolvasásra adtam a fejem. Valamiért most erre vágytam, és jól is tettem, hogy Milne klasszikusát választottam. Egyszerre nagyon ártatlan, tiszta és humoros, szarkasztikus, szóval még "felnőtt" fejjel is élvezetes kis könyv. Karinthy fordítása még talán rá is tesz egy lapáttal, de majd az eredeti elolvasása után erről is bővebben tudok nyilatkozni. A gyerekemnek biztos ezt fogom megmutatni, nem a kilúgozott Disney-t ahol minden a végletekig le van egyszerűsítve és minden mézesmázos.

A könyv két kötetet foglal magába, az egyik a Micimackó (eredeti megjelenés: 1926), a másik pedig a Micimackó kuckója (1928), ezeket fordította Karinthy 1936-ban. Nem tudom, hogy a mai gyerek-akciófilmekhez szokott aprónépet mennyire fogják meg ezek a történetek a maguk lassú, kényelmes mesemondásával, de már csak a következő két idézet miatt is érdemes tenni egy próbát:

"Emlékszem, de mindig elfelejtem mikor rágondolok."

"- Nyuszi csöppet sem buta - mondta Micimackó elmélyedve.

- Úgy van. Okos - vélte Malacka.

- Esze, az van neki.

- Van neki - vélte Malacka - Esze, az van neki.

- Úgy vélem - mondta aztán Micimackó -, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért."

Érdemes átverekednie magát az embernek a meglehetősen hosszú regényen (bár egy kedves ismerősöm szerint egy jó könyvet 200 oldalban is meg lehet írni). Itt azonban akciós, "1-et fizet, 3-at kap" üzletet köthetünk, mivel a könyv voltaképpen 3 különálló regényt tartalmaz, melyek önmagukban is értékesek. A "legkülső" sík Iris Chase élettörténete, visszaemlékezései a gyerekkorára, fiatalságára, a történelem eseményeire. Ezen belül találunk egy romantikus regényt, mely Iris húgának és szerelmének fiktív történetét mondja el. Végül pedig ebbe a regénybe is beágyazódik egy harmadik történet, egy sci-fi, melyet Alex, Iris húgának szerelme mesél a lánynak.

Ez az összetettség nem csak a cselekményben jelenik meg, hanem a könyv stílusában, a műfajok sokszínűségében is. A három regény három stílus, három írói egyéniség: Iris története egy történelmi-életrajzi regény, kiegészülve a húga tragikus halálát feltáró nyomozással. A második történet egy love story, melyben a társadalmi távolságnak van nagy szerepe. Végül egy különleges, nem ezen a világon játszódó fantázia-regény. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekesnek találtam, hogy megismerhetjük egy történet születésének folyamatát is, hiszen a mesélő, Alex, szóban mondja el az akkor rögtönzött eseményeket.

Elgondolkodtunk-e már azon, hogy a "csomó" szónak hányféle jelentése, használata lehet? (igen, messziről indítok) Amikor én sorbavettem őket, rendkívül változatos képet kaptam: az első ugye a Gordiuszi csomó, vagyis egy probléma, megoldásra váró feladat. Aztán itt vannak régi jó cserkészeti emlékek, amikor a csomók különböző fajtáit tanultuk, meg azt is, hogy melyik mire való - van tehát egy praktikus, hasznos funkciója is a csomóknak. Végül pedig, ha a legelvontabb jelentését vesszük, a csomó jelenthet kötést is, vagyis két dolog (ember) összekapcsolását, összetartozását.

Proulx regényében mindhárom jelentésre találhatunk példát, a könyvet végigkíséri a csomók allegóriája. A főszereplő, Quoyle Gordiuszi csomója a sikertelen házasságának és felesége halálának feldolgozása, az új élethez való alkalmazkodás. Mivel egy újfundlandi városkában él, a tenger, a hajózás a mindennapjai részévé válik, amihez hozzátartoznak a csomók is. Wavey személyében pedig megtalálja azt a személyt, akivel összekötheti végül az életét, feledve mindkettejük fájdalmas múltját.

Az író azonban tartogat egy negyedik jelentést is: a csomók lehetnek ősi babonák őrzői, segítségükkel átkot lehet küldeni egy másik emberre, sőt, vihart is lehet éleszteni vele. Érdekesen fonódik egybe ez a régi, elfeledett világ a modernitás cseppet sem szívderítőbb jelenségeivel, ebben az elszigetelt, mindentől elzárt közösségben.

Egy könyv, amit soha többé nem vagyok hajlandó elolvasni. Értem én, hogy társadalomkritika, meg görbe tükör, de aki ilyesmiket ír le, azzal valami nagyon nincs rendben. Egy amerikai menő pasas a főhős, egy igazi aranyifjú: jó állás, pénz, lakás, márkás holmik... annyira fontos neki a márka, hogy az öltözetét oldalakon keresztül mutatja be az író - CK öltöny, XY selyem alsónadrág a legújabb kollekcióból, stb. Mai szóval metroszexuálisnak mondanánk a pasit, de ez csak a külső máz. A férfi ugyanis egy pszichopata állat, aki a felszedett nőket brutálisan megkínozza, majd megöli. Akit életben hagy, azzal sem bánik kedvesebben, csak egy példa: egy nőt teherbe ejtett, majd kényszerítette, hogy menjen el abortuszra, a kórházba pedig babaruhákat küldött neki...

Nagyon kíváncsi lennék, hogy mi vesz rá valakit, hogy ilyesmit írjon. Nehéz volt olvasni a könyvet, jobban megviselt, mint a Schindler listája, pedig az igaz történeten alapul. Mégis, ez az önkényes erőszak annyira felfoghatatlan számomra, hogy sokszor képtelen voltam tovább olvasni. Az anyagiasság és a látszat világában élünk, mégsem gondolom, hogy ennyire sötét jövőképet kellene festeni az elkövetkezőkről - persze lehet, hogy csak én vagyok naiv.

Bár egyértelműen szerelmes regény, mégsem mondható átlagosnak, vagy túl csöpögősnek (az én ízlésem szerint legalábbis). Hogyan is lehetne átlagos, amikor egy olyan férfit ismerhetünk meg benne, aki egy genetikai "baki" miatt ide-oda tud ugrándozni a saját életében: az egyik percben még gyerek, a másikban pedig érett férfi. Na igen, ez most akár egy gagyi sci-fi bevezetője is lehetett volna, de szerencsére Niffenegger tesz róla, hogy más mederbe terelje az eseményeket. Ő arra próbált fókuszálni, hogy egy ilyen különleges ember hogyan élheti a mindennapjait viszonylag átlagemberként, hogyan történhetnek meg vele azok az életesemények, amik számunkra természetesek és egyszerűek - például egy randevút. Ezzel bekerült a szerelmi szál is a képbe, és ez az, ami szerintem rendkívülivé teszi a könyvet: a megismerkedést átugorva (a részletekbe nem bonyolódnék bele, plusz le is lőném vele a poént) hogyan alakítsunk ki közös életet úgy, hogy a másik bármikor eltűnhet akár hetekre is? Hogyan készüljünk fel a másik elvesztésére - amit ő már előre látott?

A filmfeldolgozás is jól sikerült, persze kimaradt néhány fontos epizód, de alapjában véve képes visszaadni a könyv mondanivalóját, ami talán mindenki másként fogalmazna meg, de azért a lényeget érezzük: ha egy ilyen különleges párnak sikerülhet, nekünk miért ne?

Egy tipikus meg nem értett zseni történet: a fiatal, tehetséges, de paraszti sorból származó Julien kalandjait olvashatjuk, aki elég ambíciózus ahhoz, hogy kitörjön a szegénységből. Sajnos azonban a nemesek nem nézik jó szemmel a fiú karrierjének szárnyalását, rengeteg irigye lesz, akik ahol csak tudnak, keresztbe tesznek neki. A könyv címe Julien vívódására utal: nem tud választani a katonai és az egyházi pálya között - a vörös a katonai, a fekete a papi egyenruhát szimbolizálja. Végül egyik mellett sem dönt, az események magukkal sodorják, és mire észbe kap, egy márki lányát vehetné feleségül - de a sok arisztokrata nem hagyja, hogy ilyen magasra törjön, hogy befurakodjon közéjük, így Julien rövid élete tragikus véget ér. A mű nem sokkal Napóleon száműzetése után játszódik, rengeteg utalással a francia történelem eseményeire - ám az is élvezheti a könyvet, aki nem járatos ezekben, hála a szerelmi szál(ak)nak. Ezek a romantikus epizódok leginkább a hősök gondolatainak monologikus leírásával telnek, így talán jobban megismerhetjük a férfiak és nők észjárását, játszmáit - Stendhal élete során bőven szerzett tapasztalatokat ahhoz, hogy szakértő legyen a témában.

Sebold regénye nagyon komoly, súlyos témát dolgoz fel, ami már-már mindennaposnak mondható. Egy sorozatgyilkos elrabol és brutálisan meggyilkol egy 14 éves kislányt. Eddig tartana a hír, de a könyvben folytatódik a történet. Megismerjük a kislány szüleit, testvérét, a folyamatot, ahogy a tragédia hatására szétesik a család. A mű mégsem egyértelműen szomorú, inkább felkavarónak, elgondolkodtatónak mondanám, ami annak köszönhető, hogy Susie útját is nyomon követhetjük, utána mehetünk egy olyan világba, amit csak a már eltávozottak ismerhetnek. Susie két világ között vergődik: nem tud megválni az életétől, a szeretteitől, ezért próbálja felhívni magára a figyelmet, próbál továbbra is jelen lenni az életükben. Másrészt viszont vonzza őt a másik világ, ahol megszabadulhat kínzó emlékeitől. A könyv választ ad mindazok számára, akikben már felmerült a kérdés: mi lenne, ha meghalnék? Kinek hiányoznék, ki gyászolna meg? Sokunk vágya, hogy kívülállóként lássa szeretteit a halála után, többen be is számolnak ilyesmiről, miután visszatértek egy halálközeli állapotból. Susie története azzal a tanulsággal is szolgálhat, hogy nem csak az élőknek kell megtanulniuk elengedni a halottaikat, hanem az eltávozóknak is hagyniuk kell tovább élni a maradókat.