Egy írónő írása egy írónőről, aki egy írónőről ír... ezzel össze is foglaltam a mű lényegét. Egy nagyon mély, a nőiséget alapjaiban érintő könyvről van szó, ami mellett nehéz szó nélkül elmenni, egyrészt a stílusa, másrészt a mondanivalója miatt. Egy érdekes gondolatkísérlet keretében kapunk bepillantást az 50-es évek Angliájának politikai és társadalmi helyzetébe egy nő szemszögéből.

A politikai vonatkozás már önmagában is érdekes, hiszen brit kommunisták találkozóiról és nézeteiről olvashatunk - míg magyarként a saját bőrükön tapasztalhatták meg az emberek a rendszer áldásait, addig az angolok kívülállóként, elméleti síkon játszottak el a teljes egyenlőség elméletével, eleinte tisztelve és felnézve Sztálinra és a többi vezetőre a keleti országokban, aztán kiábrándultan és csalódottan a gyakran borzalmas realitástól.

A nőiség rendkívül (már-már túlságosan is) erősen van jelen a műben. Egy nő gondolatait, érzéseit követjük, aki ezeket a folyamatokat kategorizálva, külön jegyzetfüzetekbe gyűjti, naplók formájában. Sokszor még nőként is nehéz azonban követni az érzések, hangulatok változását, sőt még azt is megkockáztatom, hogy nekem talán nincs is ennyi gondolatom vagy érzésem, amiről írni tudnék. Mindenesetre nagyfokú ön-megfigyelési készség szükséges hozzá - csak miközben magunkra figyelünk, elmegy mellettünk az élet...

Karinthy-hetet tartottam, és megmondom őszintén, nagyon jó érzés néha újra rájönni, hogy azért a magyar írók között is vannak kimagaslóak, és nem csak a vak hazafiság emeli őket a magasba. Karinthy rendkívül művelt, felvilágosult és nem mellesleg humoros író, akinek ez az önéletrajzi regénye is ötvözi ezen tulajdonságait.

Végigkövethetjük agydaganatának történetét a kezdeti tagadástól, kétségbeeséstől egészen a svédországi műtétig, ami nagyon bizarr: Karinthy szinte végig ébren van közben, és orvosi ismereteinek birtokában teljesen tisztában van vele, hogy éppen mi zajlik a koponyájában. A betegség, és a vele járó pszichológiai folyamatok leírása is érdekes, de engem leginkább a hétköznapok leírása fogott meg, ugyanis betekintést nyerünk egy író-újságíró mindennapjaiba. Néha előfordult viszont, hogy kicsit "elszállt", ilyenkor a (számomra) szinte követhetetlen eszmefuttatások, bonyolult álmok közül jó volt újra biztos talajon, a valóságos eseményeket követve állni.

Ez az a mű, amit szerintem szinte mindenki olvasott már, hiszen könnyed, humoros stílusa felüdülést jelent a sok komor/ly kötelező olvasmány között. Akár még a mai diákok is magukra ismerhetnek egy-egy karakterben, annyira pontosan és hitelesen vannak ábrázolva. Persze bizonyos helyzetek, szokások már elavultak, ezek viszont megadják a lehetőséget, hogy egy előttünk 100 évvel elő diák életébe betekintsünk, és lássuk: a lényeg bizony nem változott.

A vicces, szatirikus felszín alatt azonban meghúzódik egy nosztalgikus, visszavágyódó hangulat is: Karinthy szeretettel ábrázolja diákkori önmagát, sőt, úgy tekint magára, mint aki nagy dolgokra hivatott, ám felnőtt énje cserbenhagyta, és beilleszkedett az annyira lenézett felnőtt világba. Érdekes ez a nézőpont, hiszen az ember hajlamos fiatalkori énjét tökéletlennek, félkésznek tekinteni, hogy ezzel is a fejlődését, a jelenkori állapotát biztosítsa be. Karinthy bátran elismeri, hogy a felnőttség visszalépés a gyerekkorhoz képest.

Ez a realista, őszinte hangvételű regény egy valós eseményen is alapulhatna, hiszen megírásakor Kosztolányi újságíróként dolgozott, így naponta találkozhatott hasonló történetekkel. Ő azonban megpróbált a dolgok mélyére látni, egy egyszerű újsághír mögé odaképzelni a tettest, a többi szereplőt, a környezetet, és mindazokat az apró eseményeket, melyek ilyen tragikus végkifejlethez vezethetnek.

A Tanácsköztársaság bukása utáni zűrzavarban kezdődik a történet, a polgárok igyekeznek visszaállítani régi renoméjukat, társadalmi pozíciójukat, előkeresik az elrejtett vagyonkájukat és ott folytatják, ahol a kommün előtt abbahagyták. Ebben a világban természetes volt a cselédek tartása, ám az már egyáltalán nem elhanyagolható, hogyan bántak velük. Anna egy gazdag házaspárhoz kerül, ahol az asszonyságnak más dolga nem lévén állandóan a cselédeket piszkálja, hibát keres (és talál) bennük, majd előbb-utóbb mindegyikkel összeveszik. Azonban Annában keresve sem talál semmi kivetnivalót - ám ahelyett, hogy megbecsülné, kihasználja a lány odaadását, hűségét, és még keményebben dolgoztatja. A szomszédoknak dicsekszik vele, hozzá azonban soha egy jó szava sincsen. Az egész regény egy feszültséggel teli várakozás, hogy Annának mikor lesz már ebből elege, mikor mondja azt, hogy elég, nem bírja tovább. Több olyan epizód is történik a lány életében, ami önmagában is felháborító, akkoriban azonban egy cselédnek - főleg egy nőnek nem sok szava volt, élő háztartási gépnek tekintették.

A regény azért is szomorú, mert egy jóravaló lány tönkrement életét követhetjük végig, ha azonban egy magasabb szintről nézzük az eseményeket, az is látható, hogy az előítéleteknek, a vak általánosításoknak és a torz memóriának milyen káros, sorsfordító szerepe lehet.

Érdekes dolog pár év távlatából újra elővenni a kötelező olvasmányokat - még akkor is, ha "kötelezőségük" idején sem volt velük komoly problémám. Azóta azonban még több könyvtapasztalatot szereztem, emiatt pedig más szemmel látom ezeket a klasszikusokat. Nincs ez másként Mikszáth regényével sem, amire lassú, régies nyelvezetű darabként emlékeztem. Az élmény felfrissítése után azonban inkább úgy fogalmaznék, hogy kényelmes, adomázós történetmondás jellemzi, a mesélő pedig egyrészt nagy szeretettel fordul figurái felé, másrészt viszont akkora tudás- és tapasztalattöbblettel rendelkezik, hogy óhatatlanul is elejt egy-egy gúnyosabb megjegyzést. Ez a vidám, élettel teli hangulat lengi körül ezt a fordulatos történetet, ahol egy perccel sincs több feszültség, kellemetlenség vagy szomorúság a kelleténél, az olvasó és a főhősök sem kételkednek a boldog végkifejletben. Egy kellemes délutáni pihenéshez ideális, nem fog falakat rengetni, de ez nem is baj, nem kell minden könyvnek sokkolnia.

Lessing könyve egy olyan házasság és egy életút története, melyek kudarcra vannak ítélve. Ebben több tényező is közrejátszik, de leginkább a kor és a helyszín rendkívül speciális jellege tehető felelőssé. A regény ugyanis a gyarmatosított Afrikában játszódik, a 20. század első felében. Egy olyan korban, ahol minden addig tisztelt érték megdől, és egy olyan világban, ahol állandó a feszültség a fekete rabszolgák és fehér gazdáik között - a belső konfliktusokról már nem is beszélve. Egy ilyen környezetben találkozik Mary, aki 30 éves koráig csak a munkájának és a szórakozásnak él, egy lánykollégiumban lakik egy nagyvárosban, ahol rengeteg barát veszi körül - és Dick, akinek egyetlen vágya, hogy eredményes gazda legyen, és farmját sikerrel vezesse, távol mindenkitől. Mary a társadalom nyomásának engedve férjhez megy (hiszen mindenki ezt teszi), és élete gyökeresen megváltozik: egyszeriben egy lepusztult, kies és forró gazdaságban találja magát a semmi közepén, egy olyan férfival, akit nem is ismer. Egyikőjük sem azt kapja ettől a kapcsolattól, amit várt, és ez lassan felemészti őket.

Van azonban a történetnek egy másik szála is, ami a fehérek és feketék közötti ellentétet helyezi a középpontba: a fehérek állatként tekintenek rabszolgáikra, egyben tartanak is tőlük, és rájuk is vannak szorulva, hiszen ők végzik azt a munkát, amiből megélnek. Ennek a bonyolult és összetett kapcsolatnak a peremén egyensúlyoz Dick, ám Mary felborítja a törékeny egyensúlyt, és maga ellen fordítja a feketéket. Mivel többször is vét az íratlan szabályok ellen (melyek mind a rabszolgák, mind tartóik számára fontosak), bűnhődnie kell. A fehér társadalom kifinomultabb büntetései (pletykák, kiközösítés, lenézés) után a fekete rabszolgák kegyetlen bosszúja is utoléri.

A lelki-szellemi kiüresedés, leépülés folyamatát rendkívül realista módon mutatja be a Nobel-díjas írónő.

Újabb kirándulást tehetünk egy másik kultúrába, ugyanis ez a könyv Afrikába kalauzol el minket. Ráadásul rögtön két Afrikát is megismerhetünk, egyet a 60-70-es évekből, egyet pedig napjainkból. Melanie Finn regénye egy megállapodni, letelepedni képtelen, zárkózott nő útját mutatja be, aki édesapja halálhírére visszautazik gyermekkora színhelyére, hogy  fényt derítsen egy gyötrő titokra. A mű egyszerre krimi és pszichológiai elemzés is, mivel nem csupán a  múltbeli események mélyére ás le a főhős, hanem saját lelkének, személyiségének eddig ismeretlen részeire is.

A jelenben játszódó nyomozós szálat meg-megszakítja az anya és apa házasságának története, rövid epizódokkal, ami az olvasót ellátja azzal a tudással, amire a főhősnek szüksége lenne. Ez a "vedd már észre"-érzés teszi feszültséggel telivé a könyv olvasását. Az Away from you-nak azonban van még egy legalább ilyen érdekes rétege: a gyarmatosított, leigázott Afrika visszásságai, a fehérek és rabszolgáik ambivalens viszonya, és persze a "felszabadult" jelen, ahol a kiharcolt szabadságot a politikai játszmák, az éhínség és a nyomor keseríti meg.

Egy 8 órányi házasság rövid történetét olvashatjuk, mely társadalomkritika és pszichológiai elemzés is egyben. Megismerjük egy fiatal pár történetét, kezdve egészen a gyerekkoruktól, hogy pontos képet kapjunk arról, milyen hatások is játszottak közre felnőttkori viselkedésükben és döntéseikben.

Florence és Edward szerelmesek, úgy tűnik azonban, hogy ez mégsem elég a boldog párkapcsolathoz: sajnos hiányzik belőlük az a képesség, hogy a problémáikat őszintén megbeszéljék - ezt a szerző határozottan a korabeli (60-as évek) brit társadalmi szokásainak tudja be. Másrészt túl nagy a különbség a két fiatal családi háttere között is: a lány gazdag szülők arisztokratikus nevelésben részesített gyermeke, a fiú szegény családból, vidékről származik. És végül egy szörnyű titokra is fény derül: Florence-t kislányként megrontotta az apja - ezt a borzasztó tényt a sorok közül, fél mondatokból lehet csak kiolvasni, mégis talán ez vezet el a kapcsolat kudarcáig. A fent említett két problémával még csak meg tudnának birkózni, de ezt a sérülést nem lehet őszinte beszélgetés és türelem nélkül begyógyítani.

A pár útjai szétválnak, és Edward csak idős fejjel érti meg, mire lett volna szüksége Florence-nek: időre és megértésre. Ezt fiatalon, az első együtt töltött éjszakára várva nem tudta megadni neki, amit csak most kezd el bánni. Számomra ebből az a tanulság is leszűrhető, hogy a régi szokás, miszerint a szexszel várni kell a nászéjszakáig, égbekiáltó baromság. Hiszen itt is össze kell szokniuk a pároknak, és a hasonló gondok rögtön kiderülnének, nem csak akkor, amikor már összekötötték az életüket...

Bár a könyv egy elképzelt világban játszódik, nem viseli magán a sci-fi történetek jellegzetességeit: nincsenek űrhajók, fura lények - látszólag minden ugyanolyan, mint abban a világban, amit mi is ismerünk - és mégsem. Ishiguro ugyanis továbbgondolta a mai álláspontunkat a klónozásról és annak gyógyászati felhasználásáról, és egy nagy ugrással emberek klónozását is lehetővé teszi. Ezek a klónok különféle intézményekben nevelkednek, változatos körülmények között. Főhőseink egy elit iskola tanulóiként szerencsésnek mondhatják magukat, megvédik őket a külvilágtól, a felismeréstől, hogy életük éppen a csúcspontján fog véget érni. Elzártan élnek, a tanulmányaiknak és alkotásaiknak szentelik minden idejüket. Ezek az írások, festmények, rajzok azért fontosak, mert a külvilág számára bizonyítja, hogy ezeknek a klónozott gyereknek van lelkük, személyiségük, nem csupán szerv- és szövetraktárak.

A fenti tényeket azonban csak üggyel-bajjal lehet kihámozni a sorok közül, mert a Never let me go fő témája a három főszereplő kapcsolatának alakulása, sorsuk összefonódása. Minden egyes emlék, rezdülés különös jelentőséget kap már egész kicsi gyerekkoruktól kezdve, ahonnan Kathy megkezdi visszaemlékezését. Mégis, hiába az egyes szám első személyű narráció, nekem az egész történet távoli volt, érzelmektől mentes, steril. Mintha ezzel is csak a főhőseit övező légkört próbálta volna érzékeltetni a szerző. Ennek ellenére ezt negatívumként éltem meg, többször is azon kaptam magam, hogy bár felfogtam, milyen súlyosak, megrendítőek az események, érezni mégsem éreztem semmit. Az érzelmi bevonódás pedig elengedhetetlen a történet élvezéséhez - legalábbis nálam.

Egy letagadhatatlanul önéletrajzi ihletésű regény, mely számomra ismét azt az üzenetet hordozza, hogy a vallás kegyetlenül megnyomoríthat egy embert. A regény főhőse, Jeanette (!) egy szűk, erősen vallásos közösség tagjaként nő fel, édesanyja vallási műsorokat hallgat a rádióban, és a helyi közösség vezéralakja is egyben. Így kisebbfajta sokk-ként éri a felismerés, hogy lánya, akit isteni csodaként emleget, homoszexuális érzelmeket, vágyakat kezd érlelni magában. Teljes titokban találkozgat egy barátnőjével, ám a kapcsolatukra hamar fény derül, és kegyetlen kínzásokat kell kiállniuk: Jeanette nem kap sem enni, sem inni napokig, így próbálják "kiűzni belőle a gonoszt". Barátnője végül lemond a kapcsolatukról, és magányosan él tovább, Jeanette pedig elszökik otthonról, és saját lábára állva folytatja életét.

Nem vagyok a homoszexuálisok elkötelezett pártfogója, de a nyilvánvalóan veleszületett hajlamokat, érzéseket nem lehet semmiféle ideológia alapján figyelmen kívül hagyni, hiszen ez hatalmas károkat okozhat az ember személyiségében, egy életre megfosztja őt attól a lehetőségtől, hogy boldogan, bűntudat nélkül élje az életét.

Marquez olyan művet alkotott, mely egy rendkívül nehéz témát ízlésesen, sőt szórakoztatóan tud feldolgozni. Az öregkori szerelem (és szex) talán még mindig tabunak számít, mégis helye van az életünkben, csakúgy, mint egyéb testi késztetéseknek. A regényben ezek a testi, "alantas" szükségletek együtt jelennek meg a legmagasztosabb érzésekkel, ezáltal érzékeltetve mindkettő létjogosultságát. Sajnos az amerikai, erősen kilúgozott filmadaptációban nem merték ledönteni ezeket a tabukat, és az utolsó jelenetekben is gyönyörű, fiatal színészek szerepelnek - idősebbnek maszkírozva. Ez az önmagát és bármiféle emelkedett, plátói érzést nem túl komolyan vevő világnézet szinte felüdülés a sokszor túlságosan filozofikus, az élet testi alapjait figyelmen kívül hagyó európai hagyományhoz képest.

A fent említett kontrasztok mellett a könyv másik nagy erénye, hogy rendkívül erős az atmoszféra-teremtő képessége: a sorokat olvasva az ember elmerül az egzotikus városok, házak és emberek forgatagában, szinte érzi, látja és szagolja a dél-amerikai helyszínek sajátos légkörét. Ezért, bár kissé nehéz olvasni a művet, nehéz kiszakadni is belőle, ami mindenképp letehetetlenné teszi.

Érdekes... egy szanatórium mindennapjai, ahol nem igazán lehet eldönteni hogy az ápoltak vagy az ápolók őrültek meg teljesen. Persze igaz az is, hogy mint minden egészségügyi intézményben úgy általában, itt sem érdekük, hogy a páciensek meggyógyuljanak, hiszen akkor nem lenne munka, pénz, stb. Ezért csak ímmel-ámmal gondoskodnak róluk, hatékonynak nevezett, brutális módszerekkel (elektrosokk-terápia, lobotómia).

Egy napon azonban egy lázadó érkezik a birkatermészetű betegek közé, aki rámutat az alapvető igazságra: nincs egyiküknek sem komoly bajuk, egyszerűen csak félnek a külvilágtól, a valós élet nehézségeitől, küzdelmeitől, és ezért hajlandóak akár a Főnővér lelki (és fizikai) terrorját is elviselni. Ettől a felismeréstől kezdve megváltozik az osztály élete: egyre többször szegülnek szembe a "hatalommal", és kezd visszatérni beléjük az életkedv, a tetterő.

Kesey regénye egy érdekes korrajz is lehetne, bevezetőjében részletesen ír arról az időszakról, amikor a történet játszódik. A 60-as években jött divatba a szanatóriumok intézete, ahová a problémás, kezelhetetlen embereket küldték, másrészt ahová a mindennapi élet eseményeitől tartó, "életképtelen" emberek önként jelentkeztek. Ezt a jelenséget a társadalom teljes mértékben elfogadta, mitöbb, még divatos is volt ilyen kezelésekre járni - itt kezdődött a pszichológusok fényes karrierje is, amikortól már széles körbe igénybe vették szolgáltatásaikat.

Egy biztos: Tolkien hatalmas életműve nemcsak a saját, hanem fia életét is megalapozta, hiszen a mai napig apja hagyatékának gondozásából él. Ekkora mennyiségű szöveg úgy látszik két életre is elég... De félre a cinizmust, elvégre mégiscsak az egyik kedvencemről lenne szó. A könyv maga leginkább A szilmarilokhoz köthető, Tolkien első vázlatait, szövegváltozatait tartalmazza. Aki olvasta az előbb említett könyvet, annak a történetek nem jelentenek majd nagy újdonságot, mégis rendkívül érdekes élmény volt olvasni az első változatokat, olyan volt, mintha az ember beleshetne a kulisszák mögé: igen, így készül egy regény, így születik meg egy modern mitológia.

Ennek azonban megvan a hátránya is, ugyanis a könyv több mint felét teszik ki Christopher Tolkien szerkesztői megjegyzései, aprólékos, részletes és végletekig túlbonyolító magyarázatai a különféle szövegváltozatok különbségeiről. Ezzel az olvasmányélményt teljesen tönkreteszi, ezért aki nem nyelvészprofesszor vagy megszállott Tolkien rajongó/szakértő, az inkább maradjon csak a meséknél. Én először hősiesen végigrágtam magam a magyarázatokon, fejtegetéseken, de nem szerettem volna kiábrándulni a kedvenc könyvemből, ezért később inkább átlapoztam ezeket a részeket.

A legérdekesebb számomra az a folyamat volt, ahogy Tolkien mítoszvilága egyre távolabb került a valóságtól: eleinte bizony Anglia tájaira álmodta meg képzeletbeli világát, a tündérek apró kis lények voltak, akár a Pán Péterben és a hasonló kortárs mesékben, majd a történetek egyre komolyabbá, egyre bonyolultabbá váltak, így jött létre a szilmarilok ma is ismert története.

Lewis Carroll két műve hatalmas sikert aratott a gyerekek körében, és az angolok még ma is számos párbeszédet, részletet idéznek ezekből a könyvekből. Nálunk annyira nem lett népszerű, nyilván a kulturális háttér különbsége miatt, hiszen Carroll sok korabeli angol verset, dalt, vagy mesehőst épített bele regényeibe, sokszor elferdítve, szellemesen kifigurázva azokat. Ezek nem sokat mondanak a magyar olvasónak, azonban a fantázia, a leleményesség és az a képesség, hogy a gyerekek szemével lássa a világot, kultúrától függetlenül értékelhető.

Sokszor tűnt úgy a regény olvasása közben, hogy az író talán valamiféle tudatmódosító-szer hatása alatt áll, de igyekszem ezt betudni annak, hogy én már elvesztettem a gyermeki világképemet és fantáziámat, és csak ilyen prózai okokkal tudom magyarázni ezt a jelenséget. Érdekes, hogy Carroll-nak azért akadt egy segítőtársa is a történetek kitalálásában, méghozzá egy ismerősének kislánya, akit csodák csodájára Alice-nek hívtak. Az ő szórakoztatására születtek meg az ismert történetek első, szóban elmondott verziói. Úgy tűnik, ha a gyermekek szeretete kreativitással párosul, annak eredménye a Bolond, a "füves" Hernyó, Fakutya (a "cheshire cat"-ből?!) és társaik.

Ez a sötét, filozofikus mű olyan alapkérdéseket feszeget, melyeken sok embernek érdemes lenne elgondolkodnia: vajon létezik-e olyan körülmény, ami feljogosít valakit arra, hogy embertársát megölje. A főhős, Raszkolnyikov is épp ezzel a kérdéssel találja szemben magát, a regény során voltaképpen a döntésének megszületését, az ezzel járó lelki folyamatokat kísérhetjük végig. Szó sincs tehát dinamikus, pörgő eseménysorról, a hangsúly a belső történéseken van. Tette következményeinek súlya alatt Raszkolnyikov lassan megtörik,csalódás számára, hogy a vágyott törvényen kívüliség (felettiség) mégsem olyan felszabadító, mint várta. Lelkiismeret-furdalása lassan az őrületbe kergeti, és szinte megkönnyebbülve vallja be bűnét és fogadja az érte járó büntetést.

A mai ember számára is fontos tanulsággal szolgál ez a regény, hiszen szükség van olyan művekre, melyek rávilágítanak arra a sokszor elfelejtett igazságra, hogy nincs jogunk mások sorsa/élete felett ítélkezni, még akkor sem, ha a képzelt (valós) hatalom felruház erre minket.

Az angolok visszafogottságához képest egy szenvedélyes és felkavaró történetet olvashatunk, mely jól elkülöníthetően két részre oszlik: Catherine és Heathcliff szerelmét mutatja be az egyik, majd Catherine lányának, Cathy-nek az ifjúkori éveit a másik. A két generációt azonban összeköti Heathcliff bosszúvágya, aki tragédiába torkolló kapcsolatát Catherine-nel haláláig nem tudja feldolgozni.

Az egyetlen problémám a regénnyel éppen ez a felfokozott bosszúvágy, az, hogy emberek életét milyen könnyű tönkretenni néhány gonosz döntéssel. Catherine és Heathcliff szerelme bármennyire is szenvedélyes, nem lehet igazán őszinte, ha képesek ennyi kegyetlenséget elkövetni egymás ellen. Szerencsére az ifjabbik Catherine végül helyrehozza a szülők hibáit, és talán megtörik a családot sújtó balszerencsék sorozata.

Két érdekességet érdemes még megemlíteni a művel kapcsolatban: az egyik a szerkezete, mely gyakran a szóbeli történetmondás jellemzőit mutatja. A fő történetet több mesélő közvetítésén keresztül ismerhetjük csak meg, ezért felmerülhet a kétség, hogy tényleg a valódi eseményeket halljuk-e, vagy azoknak szubjektív interpretációit. A másik különös jelenség a könyvben a család- , illetve keresztnevek játéka, melyet kibogozva kirajzolódik ezeknek a családoknak a története.

Egy könyv ami értelmes és szexis egyszerre, képes szerelemről és szexről sallangok nélkül beszélni, tömör, megfontolandó gondolatokat közvetíteni. Olyan megközelítésben is láthatjuk egy szerelem történetét, ami rendkívül egyedi: nem derül ki, hogy a narrátor nő-e vagy férfi! Tekintve, hogy a történet során számos nővel és férfival akad dolga, számtalan kombináció létezik a kapcsolatok felosztására. Ez egyrészt eléggé zavarbaejtő, másrészt felruház egyfajta szabadsággal is, hiszen mindenki a saját ízlése (és beállítottsága) szerint értelmezheti az olvasottakat. Felmerül azonban az a kósza gondolat is, hogy két ember kapcsolatát tényleg teljesen meghatározza-e a nemük, vagy létezik egy olyan szint, egy olyan minőség a viszonyukban, ahol már nem számít, férfi vagy nő-e a páros két tagja.

Nekem először fel sem tűnt a narrátor nemének hiánya (pedig angolul olvastam a könyvet, ahol ezt elég nehéz kikerülni), az egyetemi tanárom hívta fel rá a figyelmemet, ettől kezdve pedig végig váltogattam a főszereplő nemét, ezáltal kísérletezve a kapcsolatokkal és saját korlátaimmal is (először ugyanis alapjáraton férfi-nő kapcsolatokat képzeltem el - persze a történet előrehaladtával ez a koncepció tarthatatlan lett volna).

Ami első hangzásra egy nyálas, sablonos ömlengésnek tűnik - nos, az elolvasva sem okoz nagy meglepetést. Védekezhetnék azzal, hogy csak a nyelvgyakorlás miatt kezdtem bele, és nem is tettem le, de a tény akkor is tény: elolvastam egy "néniregényt" és túléltem. Mondjuk ez nagyrészt az olasz nyelv szépségének tudható be...

Egy 80 éves asszony visszaemlékezéseit olvashatjuk napló formájában, ahol leírja katasztrofális kapcsolatát lányával, majd unokájával. Éppen a lényeg marad azonban ki: nem tudjuk meg, hogy pontosan mitől is siklott félre a két kapcsolat, de tény, hogy az idős asszony magányosan tengeti napjait. Talán a lelkiismeretén szeretett volna ezzel a naplóval könnyíteni, talán a életével akar számot venni, mindenesetre az írás tele van bölcs meglátásokkal, az unokának címzett hasznos tanácsokkal. Egy magányos nő szájából azonban kissé hiteltelenül csengenek a párkapcsolatokra vonatkozó tanácsok...

Végre az első olyan olasz könyv, amit eredetiben is élvezni tudtam, zavaró szótárazgatás nélkül. Azt azért bevallom, hogy előbb láttam a könyvből készült filmet, ami szintén nagyon tetszett. Történetünk Dél-Olaszországban játszódik, a perzselő, izzó nap alatt egy néhány családból álló közösség mindentől elzárt életét ismerhetjük meg a főhős, Michele szemszögéből, aki egy kilenc éves kisfiú. Egy napon az élete drámai fordulatot vesz, amikor rá kell döbbennie arra, hogy édesapjának tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta neki, hogy nem a szörnyektől és a mumustól kell félnie, hanem az igazi, élő emberektől. Kilenc évesen Michele ráébred a felnőttek világának kegyetlenségére, arra, hogy az eddig szilárdnak hitt szabályok, törvények is módosíthatók bizonyos körülmények között. Újdonsült barátjától hatalmas szakadék (társadalmi, gazdasági, és egy valóságos) választja el, nem is ismeri igazán, mégis, egy belső parancsnak engedelmeskedve szembeszáll a szülői hatalommal, és a saját igazságérzetét követi, mely sosem hagyja cserben. Bravo!

Általában messziről elkerülöm a háborús, katonai témájú könyveket, filmeket, de ez a regény annyira híres, hogy már puszta kíváncsiságból is el kellett olvasnom. Szerencsére nem a harci cselekményeken van a hangsúly, annál sokkal mélyebbre megy le a mű: a II. világháborús amerikai hadsereg visszásságait, belső világát tárja fel előttünk. Ez a világ teljesen ki van fordulva önmagából, abszurd módon hozzák a döntéseket a felettesek (többnyire a saját presztízsük növelése a cél), a katonák közül van, aki még hiszi, hogy a hazájáért cselekszik, mások (a többség) inkább igyekeznek az életüket menteni, és mindenféle kifogással elkerülni a bevetéseket. Megint mások pénzbeli hasznot húznak a a harcokból, és aktívan kereskednek akár az ellenséggel is.

Maga a cím is egy abszurd önellentmondáson alapul, azon az elven, hogy csak azokat lehet leszerelni, akik megőrültek, viszont akik megőrültek, nem kérik a leszerelésüket, hanem harcolni akarnak tovább. Megfordítva: aki kéri a leszerelését, az normális, ezért folytatnia kell a harcot. A regény középpontjában Yossarian áll, aki minden szempontból kilóg a sorból (csakúgy mint Kafka Josef K.-ja): már a neve sem "amerikaias", ráadásul furcsán viselkedik, mindig bajba kerül. Ő az első, aki felismeri, hogy az életben maradásért kell küzdenie, ezért minden apró kifogással visszafordítja a bombázógépet, és igyekszik minél több időt a kórházban tölteni. Ő az egyetlen, aki (miután szinte az összes barátját lemészárolták) úgy dönt, hogy megszökik.

A könyv felépítése is igen érdekes: nem kronologikus sorrendben mutatja be az eseményeket, hanem a fejezetek egy-egy háborús személynek vannak szentelve, akit Heller részletesen bemutat, majd mindegyikük Yossarian-nál "köt ki", azaz az összes szereplő csak olyan mélységig van ábrázolva, ami szükséges ahhoz, hogy megértsük miért bánik/beszél így a főhőssel.

Angol szakosként az egyik alapműnek számított, természetesen első helyen szerepelt az olvasmánylistán - és mégsem unalmas, hanem kifejezetten szórakoztató, egy klasszikus "limonádé", melynek nincs komoly világmegváltó szándéka, inkább vidám, szórakoztató, könnyed, és csak annyira megy bele a társadalomkritikába, hogy az előbbi tulajdonságait ne zavarja meg.

Az 1700-1800-as évek Angliájában járunk, ahol a nők egyetlen érvényesülési lehetősége a jó férjfogás volt, azaz ha minél tehetősebb, minél magasabb rangú urat sikerül behálózniuk - a családjuknak. Az a nő, akinek ez nem sikerül, "vénkisasszonynak", akinek pedig túl korán sikerül, "bukottnak" számított. Defoe Moll Flanders című regényében ennek árnyoldalait ismerhetjük meg, Jane Austen inkább a "cukrozott" változatot mutatja be. Adott a Bennet család, ahol csak lánygyermekek születtek, belőlük is 5, ezért a házasság-kérdés náluk létfontosságú. Anyjuk minden pénzesebb férfira ráerőltetné lányait, akik közül a két legidősebbnek sikerül megtalálniuk a szerelmet, és (micsoda szerencse!) épp két vagyonos, jóképű, elismert férfi személyében. Így tehát happy end-del végződik ez a habkönnyű kis történet, Austen meg sem kísérli "összemérni" a szerelem és a társadalmi konvenciók erejét - például mi történne, ha a Bennet lányok szegény férfiakba szeretnének bele...? Persze így is végigizgulhatjuk a szerelmespárok kalandos egymásra találását, de sok kétségünk nem lesz a befejezés mikéntje felől.

Elérkeztem ahhoz az íróhoz, akitől talán a legtöbb könyvet olvastam el, és akinek a szakdolgozat-témámat is köszönhetem. Lawrence a maga korában igencsak modernnek, sőt, lázadónak számított, hiszen a férfi-nő kapcsolat nyílt és őszinte bemutatása akkor még egyáltalán nem volt megszokott. A The Rainbow-ban három generáció életét kísérhetjük figyelemmel, de nem egy epikus családtörténet keretében, inkább a hatalmi viszonyok alakulását láthatjuk családon belül és kívül egyaránt. A majdnem száz év, amit a regény felölel, társadalmilag és gazdaságilag is nagy változásokat hoz Anglia életébe, melyek mind kihatnak a családi életre, a párkapcsolatokra is. A hagyományos berendezkedésű, röghöz kötött család a második generációban hatalmas csatározások közepette átalakul, a nőnek joga lesz élvezni is a családi életet, tudatára ébred saját erejének, a férfinak tehát más szerepet kell keresnie, amiben érvényesülhet: a család "kinyílik", részt vesz a társasági életben, nyilvános szerepeket is vállal. A harmadik generáció otthagyja a szülőotthont, a nő (Ursula, akihez Lawrence még visszatér) munkába áll, és egyre több tapasztalatot szerez saját magáról, köszönhetően a színesedő, változatos élettérnek.

Persze lehet vitatkozni, hogy akkor most melyik berendezkedés a jó, melyik a legideálisabb férfinak, nőnek, gyereknek, de a könyv ereje, nyíltsága és újító szelleme vitán felül áll.

Aki azt hiszi, hogy egy könnyed, misztikus-romantikus történetet kezd olvasni, az hamarosan (körülbelül az első oldal után) csalódni fog. A parfüm minden, csak nem könnyed vagy romantikus. Egy izgalmas, érdekes thrillernek mondanám inkább, amiben számomra a legszembetűnőbb elem az emberek (főként a főhős) ridegsége, közömbössége mások iránt. Egy különleges szaglóérzékkel megáldott/megvert férfi életét ismerhetjük meg, aki a tökéletes érzelmi elhanyagoltság miatt igazi szörnyeteggé cseperedik fel, a szeretet legkisebb szikrája nélkül. Különleges képessége fejlesztésére áldoz mindent, mániákusan törekszik a siker, az elismerés felé, amit végül el is ér. A könyv akár a meg nem értett zsenik megpróbáltatásairól is szólhatna, arról, hogy aki igazán tehetséges valamiben, annak általában irigység és elutasítás a jutalma. Itt azonban a főhős megbirkózik a felé irányuló ellenszenvvel, sőt, éppen a hirtelen jött siker az, ami megrémíti, és készteti olyasmire, amitől teljesen sokkos állapotban teszi le a könyvet az olvasó.

Egy tipikusan olyan könyv, amit azért olvastam el, mert annyian és annyi helyen beszéltek róla, hogy nem akartam tudatlan maradni - a nagy felhajtás mögött azonban egy teljesen átlagos könyv bújt meg, a lufi tehát kipukkadt.

Talán ha nem lettek volna akkora elvárásaim, jobban tetszett volna, hiszen minden adott volt: szép helyszínek, gyönyörű festmények, művészettörténet... Maga a központi történet, vagyis Jézus és Mária Magdolna kapcsolata érdekes volt, igazából a magam egyházellenes világképével már rég eljutottam addig a gondolatig, hogy a kereszténység maga csak a férfiak uralmának fenntartását, a kényelmes patriarchális világ biztosítását szolgálja. Persze egy ilyen nagy nyilvánosságot kapó regény méltán kiváltja az egyház felháborodását, ezért jár a pirospont!

Visszatérve a cselekményre, több gondom is van vele: a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva, sablonosak, ráadásul hiányoznak az érzelmek is, mindenki hideg fejjel teszi a dolgát, mintha csak gépek lennének - persze a papoktól ez elvárás, de Brown a civileket is ebbe a szerepbe kényszeríti.

Boleyn Anna története talán még azoknak is ismerősen cseng, akik nem angol történelmet hallgatnak az egyetemen. Philippa Gregory a híres-hírhedt király, VIII. Henrik udvarába visz el minket, ahol a családi rivalizálások és a király kegyének elnyerése a mindennapi élet része. A már említett Anna mellett feltűnik húga, Mary is, sőt, az egész történetet az ő szemszögéből ismerjük meg, ami új színt ad a történetnek. Ebben a férfiközpontú társadalomban a nők egyetlen "karrier-lehetősége" az, hogy minél tehetősebb és jobb pozícióban lévő férjet találjanak maguknak - ezt természetesen a családjuk intézi helyettük. Azonban még ennél is nagyobb "tisztesség", ha a király ágyasává tette a nőt, ennek még a férjeik is örültek - elég kicsavarodott volt a királyi udvar erkölcse... Körülbelül ez történt Mary-vel, aki még gyereket is szült Henriknek, ám hamar kiábrándult ebből az értékrendből, és nővérével ellentétben megelégedett egy egyszerűbb, de boldogabb élettel. Anna sorsa pedig történelem...

Maga a regény elég lazán kezeli a történelmi eseményeket, de nem is célja ezek dokumentálása. Ennek ellenére korrajzként is megállja a helyét, mondhatnám azt is, hogy a történelmet szórakoztató köntösben tárja elénk. Ha legyőzzük a romantikus-csöpögős regények iránti előítéleteinket, egy izgalmas, helyenként erotikus, de mindenképpen letehetetlen regény lesz a jutalmunk!