Majdnem napra pontosan két éve olvastam Hemingway előző regényét, a Fiestá-t. Bár később íródott, a Búcsú a fegyverektől egy korábbi történelmi időszakban játszódik, az I. világháború idején. Főhősei szintén angol és amerikai állampolgárok, ezúttal viszont nem Francia- vagy Spanyolország a helyszín, hanem Itália. 

A cselekmény fókusza egy szerelmi történet,ám így is remekül tetten érhető a folyamat, ahogy hőseinket átformálják a háború eseményei: hogyan szoknak hozzá az egyre szörnyűbb hírekhez, hogyan válnak belőlük a Fiesta megcsömörlött és helyüket nem találó szereplői. Számos háborús regény  után már-már megmosolyogtató volt az amerikai katona naiv és csodálkozó leírását olvasni a fronton harcolók sanyarú sorsáról és az ott uralkodó embertelen állapotokról. Pedig főhősünk a dolgok könnyebbik végét fogta meg, hiszen egy viszonylag enyhe sérüléssel került kórházba, ahol egyedüli páciensként a nővérek lesték minden kívánságát. Sosem szenvedett sokáig hiányt ételben, italban (főleg ez utóbbiban), és végül szerelmével sikerült Svájcba szökniük az őket üldözők elől. A tragédia nem is a lövészárokban vagy a harctéren várt rá, hanem a magánéletében.

Hemingway regénye érzékletesen ragadja meg azt az utolsó pillanatot a háborúban, mielőtt egyén, társadalom és természet "elveszti az ártatlanságát". Még élnek az alapvető udvariasság szabályai, a katonák nagyvonalúak egymással, a táj és a városok jórészt érintetlenek. A szerelmi szál tragikus volta ellenére felüdülés ilyen történetet is olvasni.

…a hazafiság legmeghittebb hálótársa éppen a műveletlenség, a tudatlanság.

Barnes szatirikus regénye rendkívül nyugtalanító kérdéseket vet fel, ráadásul nem is próbál választ adni ezekre. Hogyan lehetséges, hogy a modern ember beéri az eredeti dolgok, élmények másolatával? Ennyire elértéktelenedtek a valódi helyszínek, műalkotások, történelmi személyek? Csak az lett a fontos, hogy elmondhassuk: láttuk, készítettünk róla egy-két képet, és bevásároltunk szuvenírekből? Barnes szerint bizonyos idő után eltűnik a választóvonal eredeti és replika között, az átlagemberek nem lesznek képesek megkülönböztetni őket, hiszen nem rendelkeznek elegendő tudással, és nem is igazán érdekli őket. Így aztán játszva lehet egy brit Jurassic Park-ot létrehozni: telezsúfolni egy szigetet az angol kultúra reáliáival, pontosabban azok másolataival. Egy idő után az igaziak népszerűsége, látogatottsága megszűnik, az emberek csak erre a szigetre utaznak, így az anyaország gazdasága összeomlik, és a civilizáció a 19. századi szintre süllyed vissza.

A nemzeti öntudat ilyen könnyű manipulálása talán sosem volt ennyire aktuális, mint most a "brexit" idején. Barnes könyve bár humorosnak szánt olvasmány, komoly mondanivalót is hordoz magában arról, mi történhet egy olyan országgal, melynek lakói a hazafiságot összekeverik az idegengyűlölettel és a kirekesztéssel.

Kedvenc vámpírunk (nem Edward, hanem Lestat) ezúttal szó szerint az ördöggel cimborál amikor a bukott angyal megkeresi, és arra kéri, legyen a segédje. Egy hihetetlen utazásra viszi hősünket, és vele együtt mi is bepillanthatunk a mennyországba, láthatjuk Jézus keresztrefeszítését, végül pedig alászállunk a pokolba.

Rice vámpírregényei messze felülmúlják az összes hasonló jellegű próbálkozást, mivel fantasztikusan összetettek és kidolgozottak: világában a vámpírok szerves részei az emberiség mitológiájának, jelen vannak minden lényeges történelmi, kulturális vagy vallási eseménynél. Ráadásul az írónő gyönyörűen fésüli össze a filozófiát, misztikát és az erotikát, miközben modern korunk kérdéseit is górcső alá veszi. Nincs ez másként ezzel a kötettel sem, bár Rice talán itt vágja a legnagyobb fába a fejszéjét, mikor egyszerre tárgyalja teremtés és evolúció kapcsolatát, Isten és a Sátán viszonyát, valamint korunk erkölcsi válságát. Teszi mindezt úgy, hogy mindkét "felet" sikerül egyformán szóhoz juttatnia, vagyis megismerhetjük a hívők és a vallást elutasítók nézeteit is.

Néha már-már túlcsordul a regény a teológiai fejtegetésektől, ám a rendkívüli helyszínek érzékletes ábrázolása, a szereplők legapróbb rezdülésének leírása mind az írónő tollát dicsérik. Dante és Madách után Rice megalkotta a 21. századi emberhez legközelebb álló túlvilág-képet.

A regény egy vérfagyasztó gondolatkísérlet: mi történne, ha egy átlagos amerikai kisvárost egy áthatolhatatlan búra alá zárnánk? Ne foglalkozzunk most az ötlet banalitásával, ne keressük a miérteket - adva van egy helyzet, lássuk, mi sül ki belőle. Kinget ismerve nem sok jó: emberek fordulnak ki önmagukból (vagy éppen engedik szabadon beteg hajlamaikat), eluralkodik a káosz és a rettegés. A város tanácsosai és a rendőrség egy-kettőre önkényuralmi rendszert építenek ki, könyörtelenül eltaposva a vélt vagy valós ellenfeleiket. Hamar semmivé foszlanak az együttélés alapvető szabályai, az emberek két táborra oszlanak. King a "szociális szimuláció" mellett a környezeti hatásokat is részletesen elemzi, hiszen a búra hatására megváltozik az időjárás és a természet viselkedése is.

Ez az alaposság a történet kárára is válik, egy pont után túl sok lesz a szereplő, elveszünk a nevek áradatában. Mintha az író eltökélte volna, hogy a több száz lakos mindegyikéről említést tesz a könyvben. Pedig kár lenne elterelnie a figyelmet a fő karakterekről, akiket alaposan és hihetően formált meg. Tipikus kisvárosi figura mindegyikük, kezdve a megalomániás tanácsostól egészen a helyi étterem szakácsáig vagy a lecsúszott lányanyáig. Ebben az elképzelhetetlen helyzetben viszont olyan tulajdonságaik törnek elő, amikről talán még ők maguk sem tudtak.

A rövid fejezetekre szabdalt, pörgős történet olvastatja magát, észre sem vesszük, hogy elrepült 600 oldal (kétszer). A könyv vége viszont csalódás: elnagyolt és túlmisztifikált. Sejthető volt, hogy a búra létezésére nem kapunk értelmes magyarázatot, de ennél a megoldásnál még a semmi is jobb lett volna. Leereszkedett, majd (vigyázat, spoiler!) egyszer csak felemelkedett. Bár jobban belegondolva, lehet, hogy ez a minden ok nélkül, váratlanul bekövetkező esemény a fő üzenet: az élet kiszámíthatatlan, bármikor kerülhetünk olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amire nincs sem magyarázat, sem megoldás. És hogy mit teszünk ilyenkor, az szinte megjósolhatatlan.

Atwood eddigi leggyengébb könyvét fogtam ki, ami egy valóban megtörtént 19. századi bűntettet dolgoz fel. A regény maga nagyon "technikás": több narrátort használ, váltogatja ezek szemszögét (az egyik főszereplőről egyes szám első személyben, a másikról egyes szám harmadik személyben olvashatunk), és formáját is: hol párbeszédekből, hol monológokból, néhol pedig csak levelekből ismerhetjük meg az eseményeket. 

Az írónő egy másik, közkedvelt fogást is bevetve, az olvasót igyeszik végig homályban tartani főszereplőnk bűnősségét illetően, így a regény végéig tipródhatunk, hogy Grace beteg-e, vagy mániákus hazudozó. Illetve tipródhatnánk, ha Atwood-nak sikerülne csak egy szikrányi érdeklődést is kicsikarnia belőlünk főhőse iránt. Sajnos a szereplők távoliak, sablonosak és unalmasak, így a cselekmény is vontatottá válik.

Atwood minden regényében igyekszik a nőkről, a női szerepekről írni különféle korokban és élethelyzetekben, ezúttal a 19. századi kanadai vidék viszonyait tárja elénk, ahol a nő jogilag másodrendű állampolgár, pszichológiailag gyengébb jellem, társadalmilag pedig a férfiak alárendeltje. Ebben a környezetben egy női gyilkos személye bonyolult reakciókat vált ki, aminek pontos feltérképezése a regény egyetlen erénye. 

Rushdie egy igazi irodalmi kavalkádot hozott létre ebben a regényben, van itt minden: felbomlott család, gyermekkori traumák, társadalomkritika, aktuálpolitika, szerelem és utópia. Annyi téma és ötlet vonul el a szemünk előtt, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A kevesebb néha tényleg több lehet, egy-egy felvillantott gondolat egy külön könyvet érdemelne, így viszont elsikkad, elveszik a mondanivaló-áradatban.
A cselekmény csak igen nehezen látszik összeállni, lényegében egy író-professzor, Solanka magánéleti-szakmai hullámvasutazását követhetjük végig, aki egészen New York-ig menekül családjától. Megalkot két sikeres fantasy-univerzumot, ebből az első kicsúszik az irányítása alól, a másikat pedig egy távoli sziget lakói használják álcának a polgárháborújuk során. Így válik a fikcióból valóság, míg végül Solanka kénytelen a saját maga által létrehozott figurákkal megküzdeni, és közben a magánéletét is rendbehozni.

Rushdie mesterien lavíroz a történetsíkok között, bár nem sokat segít abban, hogy mi is vele tarthassunk. A könyv címéhez híven szinte dühöngve szórja ránk a jeleneteket, szereplőket, motívumokat, így aztán igencsak észnél kell lenni, ha össze akarjuk ezeket kapcsolni. Végül azért jó üzletet köthet az olvasó is, hiszen három könyvet kap egy áráért.

Ha Follett belekezd a könyvírásba, ezer oldalig meg sem áll... ráadásul ez a könyv egy trilógia első része, vagyis még közel sincs vége. A történelmi regény több cselekményszálon fut, melyeket az I. világháború eseményei kötnek össze. Amerikai, angol, német és orosz hőseink a szüfrazsett-mozgalom és az októberi orosz forradalom társadalmat gyökeresen átalakító forgatagában sodródnak, sorsuk hol összefonódik, hol elszakítja őket egymástól a történelem. Szerelmek szövődnek, családok hullanak szét és gyerekek születnek, miközben néhány ember döntésein milliók élete múlik.

A könyv legnagyobb erénye, hogy annak ellenére tud izgalmas maradni, hogy "lejátszott" küzdelmeket mutat be: tudjuk, hogy kik voltak a győztesek, és kik veszítettek a háborúban. Follett annyira árnyalni tudja az antant vs. központi hatalmak konfliktust, annyi emberi vonást, momentumot tud belecsempészni az eddig száraz adatként magolt esemény közé, hogy a végén azon kaptam magam, hogy szurkolok, hátha mégis nyernek a németek. Walesi származású íróként nem kevés önkritika kellett ahhoz, hogy a szigetországban lezajlott társadalmi folyamatokat szépítés vagy finomítás nélkül elevenítse fel, hiszen nagyon jól tudjuk, a történelmet a győztesek írják.

Nem áll módomban megítélni a regény történelmi hitelességét, de Follett remek érzékkel vegyíti a valós és a kitalált figurákat, így a leírt párbeszédek és jelenetek akár tényleg úgy is történhettek, ahogy megírta azokat. Wilson, Lenin és Churchill személyisége tisztán rajzolódik ki a jellemzésekből, de döntéseik és tetteik a legárulkodóbbak. 

Súlyos a téma, súlyos a könyv is, de akit kicsit is érdekel a történelem, vagy csak egy izgalmas történetet szeretne olvasni, annak bátran ajánlom.

A spiritualitás és az életbölcsességek megmondóembere ismét lerakott elénk egy tipikus szerelmi történetet, amit nyakon öntött egy jó adag misztikus maszlaggal. Kevés közhelyesebb történet létezik, mint a gyerekkori barátok újra egymásra találásáról szólók, és az sem segít sokat a regényen, hogy egyik szereplőt sem lehet túlságosan megkedvelni. Bábok ők, akik segítségével Coelho előadhatja életről, szerelemről és vallásról alkotott nézeteit, melyek annyira általánosak, hogy bárki a magáénak érezheti azokat. Az író egyszerre akar szólni mindenkihez, de így végül senkit sem ér el igazán.

Ezek a sekélyes és semmitmondó bölcsességek aztán olyan megmosolyogtató sorokkal párosulnak, amik egy "vidámvasárnapos" krisnás házaló könyvecskéjének is díszére válnának. "A lelkemet megfürösztöttem az istenségben", vagy "A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk és elinduljunk az álmaink után" jellegű mondatok belőlem olyan mértékű ellenérzést váltanak ki, hogy az esetleg értelmesebb gondolatokat sem tudom már elfogadni a szerzőtől. Természetesen megértem azokat is, akik szeretik Coelho-t, hiszen a mai világunkban szükség van az ilyen "készen kapott" útmutatásra, lelki elemózsiára, mivel sajnos nincs idő arra, hogy egy esetleg burkoltabb mondanivalót hámozgassunk a sorok közül. 

Nagyon érdekes olvasmánynak bizonyult ez a kötet, két szempontból is. Egyrészt Faludy György nemrég olvasott önéletrajzi regényéhez rengeteg adalékkal járul hozzá, az időszak megértésében nagyon sokat segít. Másrészt mivel nem egy rég letűnt korról van szó, hanem szüleink, nagyszüleink révén közvetlen kapcsolatunk lehet a könyvben leírtakkal, sok mai jelenségre is magyarázattal szolgálhat.

A rendszerváltást megelőző évtizedekről igen kevés szó esik csak a történelemórákon, ezért sok kifejezés inkább az idősebb generáció szóhasználatából lehet ismerős. A "maszekolás", a "szimatszatyor", a "szőke kóla" vagy az "aprítós" mind ennek a kornak a "vívmányai". A fényképeket nézegetve rengeteg ruhadarab, bútor, jármű és épület régi ismerősként köszönt vissza, sokat közülük még a mai napig használunk. A divatos retró-életérzés persze figyelmen kívül hagyja azokat a húsbavágó körülményeket, amik szintén a Kádár-korszak velejárói voltak. A mindennapok egyre enyhülő, de továbbra is makacsul kitartó átpolitizálása, a pártpropaganda gátlástalan terjesztése vagy a bizalmatlanság légköre a feledés jótékony homályába vész. 

Az elmúlt körülbelül 40 év megítélése nem ennek a bejegyzésnek a feladata, ahogy a könyv sem foglal egyértelműen állást a korszak sikeressége mellett vagy ellen. A felsorolt tények, adatok, statisztikák magukért beszélnek, akit pedig hidegen hagynak a számok, az csak nézzen körül jártában-keltében, vagy beszélgessen idősebb rokonaival.

Faludy életrajzi regénye nem csupán egy rendkívüli ember meghurcolásának története, hanem fájdalmasan őszinte látlelet egy diktatúra idiotizmusáról. Hogy ez a diktatúra éppen bal- avagy jobboldali "eszméket" vall, az a végeredményt tekintve mindegy, ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak. Az embereket félemlítsd meg, érd el, hogy senki ne bízzon senkiben, a besúgókat jutalmazd meg, a médiát pedig használd saját pártod propaganda-gépezeteként. Ellenségeidet hallgattasd el, tüntesd el és gyűjtsd össze őket egy helyen, minél mostohább körülmények között. A magyar politikai réteg hamar beletanult ezekbe a fortélyokba, élen jártunk először a zsidók, később pedig a kommunista párt ellenségeinek üldözésében. Gyorsan elfogytak azonban a vélt vagy valós veszélyes elemek, így hát a párt paranoid módon saját tagjait kezdte lecsukatni. Vajon az utolsó emberre ki zárta volna rá a börtön ajtaját?

Ebbe a politikával, rosszindulattal és gyanakvással átitatott közegbe érkezik haza Faludy, aki hiába járta meg Franciaországot, Marokkót és az Egyesült Államokat, sehol sem találta a helyét. A magyar szellemi elit megbecsült tagjaként csak itt tudta elképzelni költői pályájának kiteljesedését. Óriási világirodalmi és történelmi műveltségét is a magyar nyelv és kultúra táptalaján tudta elültetni. Hazaérkezése után abszurd világba csöppen, amit hol humorral, hol fölényesen, ám egyre nagyobb kétségbeeséssel szemlél. Végül nem menekülhet ő sem: először a hírhedt Andrássy út 60. alatti ÁVÓ-székházba, majd Recskre, a munkatáborba kerül. Csak itt bontakozik ki a maga teljességében a könyv mondanivalója, fő üzenete: az elme, a gondolat hatalma a test esendősége fölött. Az emberség, a humánum megőrzése a legalantasabb körülmények között is. 

A recski Pokol csak azok számára maradt elviselhető, akik nem hagyták, hogy gondolataikat is megtörjék, állatias szintre alacsonyítsák. Faludy és szűk köre a sötétben, mocsokban, lesoványodva is irodalomról, filozófiáról, történelemről társalogtak, őrizve a civilizáltság utolsó szikráját. Minden alkalmat megragadtak, hogy a kinti világról híreket kapjanak, és társaikat lelkesítsék. A sok apró epizód, mozzanat mind-mind arról ad tanúbizonyságot, hogy az alapvető emberi értékeket semmiféle diktatúra nem képes kiirtani.

Elolvastam. Átrágtam az elsőtől az utolsó betűig. Mégsem esett le, hogy pontosan miről is szól ez a kisregény, egészen addig, míg bele nem pillantottam az elemzésekbe. A kedélyes olasz nyaralásnak induló történet ekkor nyerte el értelmét számomra, jött a megvilágosodás: ez bizony az elnyomás, a zsarnokság és az ellenállás allegóriája! Nehezen tetten érhető ilyen idilli körülmények között, de ott rejtőzik az emberek viselkedésében, megbújik a mondataikban.

Cipolla, a varázsló csak a történet végéhez közelítve bukkan fel, innentől kezdve benne összpontosul a diktatúrák minden fonáksága. Mindenki meghajol az akaratának, ki mosolyogva, ki megalázkodva, ki megtörten. Ennek a "bűvésznek" minden eszköze megvan ahhoz, hogy az emberekre kényszerítse akaratát. Ismeri mindenki gyenge pontját, takargatnivalóját, és könyörtelenül felhasználja azt. Egyedül Mario, az egyszerű pincér száll szembe vele, és vet véget egy szempillantás alatt az "előadásnak". Miért képes erre éppen ő, amikor más, erősebb lelkületű emberek is behódoltak? Erről a kérdésről talán éppen annyit lehetne írni, mint amilyen hosszú volt maga a kisregény.

Sajnos Thomas Mann írói stílusa még mindig nem nyerte el a tetszésemet. Távolságtartó, rideg és szinte már idegesítően intellektuális. Ez a története viszont legalább nem volt olyan terjengős, mint A varázshegy.

Szórakoztató, könnyed olvasmány, ami nem akar túl sokat mondani, cserébe viszont érzékletes képet nyújt Vermeer, a 17. századi holland festő koráról, és városáról, Delftről. Megismerhetünk egy elképzelt, ám nagyon is izgalmas magyarázatot a kép eredetére, elkészülésének körülményeire. Eszerint a festmény modellje a Vermeer család egyik szolgálólánya, Griet, aki saját jó hírét és becsületét kockáztatva ül nap mint nap a vászon és a mester fürkésző szeme elé. 

Griet a történet narrátora is egyben, aki egyszerű munkáscsalád lányaként kerül az előkelő házba, ahol hamar felkavarja az állóvizet: gyors észjárása és éles szeme feltűnik Vermeer-nek, és megteszi segédjének. Ezzel különleges pozíciót kap a családban, ami persze nem mindenkinek tetszik, Griet állandó támadások, cselszövések céltáblája lesz. Mestere is csak addig áll ki mellette, amíg saját érdekei megkívánják. Mikor aztán segédből egy festmény modelljévé lép elő, elszabadul a pokol, és Griet-nek választania kell: követi-e a többi, rossz útra tért cselédlányt, vagy otthagyja az imádott műhelyt és a festményeket. Köztes út akkor még nem volt. Főhősünk végül úgy dönt, hogy a neki kijelölt utat választja: férjhez megy és gyereket szül. A műtermet férje hentesüzletére cseréli, és boldogan él, amíg meg nem hal. 

Bármennyire is kiszámítható volt ez a befejezés, én az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy Griet sorsa legalább egy picit más lesz, mint a több ezer másik holland lánynak. Aki egyszer megcsillantotta tehetségét, hozzáértését, megérdemelné, hogy később is köze legyen a művészethez, anélkül, hogy kivetné magából a társadalom. Akkoriban sajnos a nőknek nem létezett más életpálya, a családanya-szajha tengelyen nem voltak köztes pontok. Így hát a Vermeer család egykori szolgálólányának elégtételt csak a róla készült gyönyörű, különleges festmény jelent, ami örökké hirdetni fogja, hogy élt egyszer egy Griet nevű holland lány, aki több volt, mint egyszerű cseléd.

"Mi lett volna, ha?" - ez az egyik legfölöslegesebb és egyben legizgalmasabb kérdés, főleg a történelemben. A könyv szerzője, Gráczer László Tamás (aki nem mellesleg történelemtanár) eljátszott a gondolattal, hogyan alakult volna Európa sorsa, ha a németek megnyerik a II. világháborút. Bármennyire komolytalannak tűnik is, nem egy kosztümös ponyvaregényt kapunk, hanem egy minden oldalról körüljárt, alapos kutatás után megírt alternatív történelmi krimit. 

Maga a cselekmény az ötvenes években játszódik, a Német Birodalom fővárosában, Berlinben, amit a Führer tervei alapján igazi monumentális metropolisszá alakított kedvenc építésze, Speer. A virágzó városban emberek sietnek munkába, szórakoznak, családi életet élnek és jó németként szolgálják a náci pártot. A rendről az SS, a Gestapo és számos más szervezet gondoskodik, a germán faj tisztaságát a családfakutatók és genetikusok őrzik. A béke és a bőség látszata mögött azonban az intrika, a gyanakvás és az állandó félelem uralja a mindennapokat, egy botlás, rossz mondat és jön a fekete autó bárkiért. Hitler azonban öregszik, és elhatalmasodik rajta a Parkinson-kór: mielőbb méltó utódot kell találni a helyére. Ki lesz az alkalmas jelölt? Ki éli túl a vetélkedést?

Siegfried, a regény főszereplője ebben a szövevényes rendszerben kap egy könnyűnek semmiképp sem nevezhető feladatot: likvidálnia kell a párt egységére veszélyes tagokat. Mind a kétszázat. A megoldás kézenfekvő és rendkívül cinikus, egyúttal feltárja a háborús évek legsötétebb titkait zsidókról, koncentrációs táborokról és gázkamrákról, ami sehogy sem illeszkedik a dicsőséges náci győzelemről formált képbe. Hogyan oldja fel főhősünk ezt az ellentmondást? Hogyan alakul a Birodalom sorsa?

Zseniális! Körülbelül három nap alatt végeztem ezzel a könyvvel, ami jól mutatja, mennyire olvastatja magát. Ugyan a filmet láttam előbb, ez nem okozott problémát, mivel nem sok köze van az eredetihez. Az alaptörténet persze ugyanaz, egy szegény indiai utcagyerek bekerül a Legyen Ön is Milliomos nevű kvízműsorba, ahol egymás után válaszolja meg a kérdéseket, és nyeri el az egyre növekvő pénzösszegeket. Eközben kibontakozik története, minden kérdés egy újabb epizódot elevenít fel az életéből. A helyes válaszokhoz szükséges tudást nem könyvekből, hanem keserű tapasztalatokból szerezte meg.

Ez a fajta történetvezetés próbára teszi az olvasót is, hiszen nem időrendi sorrendben követik egymást az események, a felvillantott epizódokat nekünk kell elrendeznünk a fejünkben. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az időbeliség annyira nem is fontos, főhősünk élettapasztalatainak összessége az, ami számít. Látjuk őt Bombay és Új-Delhi szegénynegyedeiben, a Taj Mahal lépcsőin, és fényűző palotákban - akárhol is fordul meg, leleményességének és emberségének köszönhetően mindig elboldogul valahogy. A szegénységből azonban nem olyan könnyű kitörni: a hátrányos helyzet, az előítéletek és a kiszolgáltatottság újra és újra visszahúzzák, még a csodás nyeremény megszerzése után is. Végül egy mesébe illő fordulatnak köszönhetően ("jó tett helyébe jót várj") minden jóra fordul és hősünk elnyeri méltó jutalmát.

Baldwin regénye ott folytatódik, ahol a Tamás bátya kunyhója véget ért. A főszereplők szülei, nagyszülei még rabszolgaként dolgoztak a déli ültetvényeken, aztán jött a felszabadítás, és elindultak szerencsét próbálni a "szabad Északra". Azonban keserűen csalódniuk kell: hiába nincs már rabszolgaság, mégsem lettek egyenrangú tagjai a társadalomnak. Az északi nagyvárosokban nem várt más rájuk, mint a szegénység, gürcölés és ismétlődő atrocitások. 

Az új generáció tagjainak sincs sok reménye egy jobb életre, a két legtipikusabb út, amit bejárhatnak, a bűnözésé és a vallásé. Azok, akik végül akarva-akaratlanul azonosulnak a többségi társadalom által rájuk vetített képpel börtönben, vagy holtan végzik. Néhány fiatal a külvilág fenyegetésétől, elnyomásától megrettenve az egyháznál keres menedéket. Ez az út sem sokkal könnyebb, rengeteg áldozattal és lemondással jár, persze csak akkor, ha valaki komolyan veszi. 

Most nem arról a Kevinről lesz szó, aki nélkül, mint tudjuk, nincs karácsony. Ez a Kevin nem csintalankodott ártatlanul a nyilvánvalóan agyalágyult betörőkkel, hanem fogott egy számszeríjat, lelőtte a húgát, az apját, majd besétált az iskolájába, és megölt még néhány gyereket és tanárt.

De hogyan jutott idáig? Az emberek többsége az iskolai mészárlások (micsoda szörnyű szókapcsolat) hallatán nagyon hamar ahhoz a kérdéshez érkezik, amitől Kevin anyja mindig is rettegett: ki a felelős? Kiskorú lévén az első számú jelölt mindig az anya. De valóban rajta múlik minden? Shriver regénye olyan mélységekbe ránt le tabudöntögető kérdéseivel, ahol muszáj elengednünk legalapvetőbb erkölcsi pilléreinket. Hiszen ha feltételezzük, hogy egy ember személyiségét nem csak a családja, a neveltetése, a környezete határozza meg, akkor a következő logikus gondolat az lesz, hogy vannak emberek, akik eleve gonosznak, rossznak születnek. Ez a következtetés önmagában is borzalmas, ám nem az egyetlen, amit a könyv felvezet.

A másik, legalább ennyire kegyetlen tény, hogy Kevin nem szereti az anyját. Ezt még úgy-ahogy el tudjuk fogadni, hallottunk már ilyen eseteket. Na de hogy Eva sem szereti a fiát? Itt omlik le egy újabb, bombabiztosnak hitt társadalmi konstrukció: nem minden szülő képes szeretni a gyerekét. Az "ösztönös" kapocs, a biológiai kötelék tehát nem jelent automatikus érzelmi kötődést? Meglehet. Mint ahogy az is lehetséges, hogy nem mindenkiből válik jó szülő. Az írónőt sokan vádolták azzal, hogy gyermekvállalás-ellenes, de közülük csak kevesen olvasták el a regényét, és még kevesebben értették meg az üzenetét. A gyermekáldás egy lehetőség, de attól még, hogy megvannak hozzá a biológiai alapjaink, nem kötelező szülővé válni. Ahogy keze és szeme is mindenkinek van, mégsem lesz mindenkiből festőművész.

Shriver azt mutatja meg, mi történik egy olyan nővel és gyermekével, aki a párja és a társadalom nyomására válik anyává, és aki hiába várja az ösztönös válaszokat, azok nem jönnek. Hogyan éli meg az anyasághoz kapcsolódó szerepelvárások folytonos kudarcát, hogyan próbálja meg mégis fenntartani a boldog család látszatát - és végül hogyan nézi végig, ahogy élete darabjaira hullik.

Capriccio=szeszélyes, kötetlen formában írt zenedarab. Ez pedig egy csapongó, követhetetlen írásdarab. Persze szép dolog, hogy Hrabal megemlékezik szüleiről, a letűnt, boldog békeidők korszakáról, de ezt tehette volna kissé élvezetesebb formában is. Biztosan én vagyok régimódi, de szeretem, ha egy történetnek van eleje, közepe és vége. Ebben a könyvben csak epizódok vannak, felvillantott jelenetek, végtelenül hosszú, tördelésmentes mondatokkal. Érződik rajtuk az igyekezet, hogy átadják a helyzetek komikumát, de ez nem igazán akar sikerülni. Szinte peregtek a szemem előtt a regényből készült film jelenetei (pedig az adaptációt még sosem láttam), úgyhogy ez a könyv tekinthető egy jól sikerült forgatókönyvnek is. 

A Sörgyári capriccio tehát nem állja ki az időtlenség próbáját: csak azok az olvasók tudják élvezni és értékelni, akik maguk is abban a korban éltek, amiben a regény játszódik. A kívülállók számára egy nagy összevisszaság az egész, idétlen és unalmas jelenetekkel.

Afganisztán. Mi jut eszünkbe először,ha ezt a szót meghalljuk? Bin Laden, szeptember 11., terror, tálib - nekem ezek voltak a fejemben. Sajnos túl könnyű úgy gondolni erre az országra, egy kaotikus, "turbános fanatikusok" által lakott kopár pusztaságra. Való igaz, az elmúlt húsz-harminc év körülbelül így nézett ki ott, de mi volt előtte? A tévében csak a koldusokat, romokat és roncsokat látjuk, de kikből-mikből lettek azzá? Ahogy főhősünk visszaemlékezéseiből kiderül, Kabul, az afgán főváros egykor virágzó közösség volt, nyüzsgés, élénk társasági élet és béke jellemezte. A gyerekek iskolába, moziba járhattak, gondtalanul játszhattak az utcákon, és igazi népünnepély volt egy-egy "sárkányfutás" megrendezése. Aztán jöttek az oroszok, utánuk a tálibok, és vége lett mindennek. 

Hosseini regényének ez "csak" a háttere, ebbe a tragikus történelmi környezetbe helyezi el hőseit, Amirt és Haszant, illetve hozzátartozóikat. A történelmi és a személyes szál alapvetően elválaszthatatlan, de viszonyuk nem kölcsönös: a szereplőket ide-oda sodorják az események, ők azonban csekély mértékben tudják azokat befolyásolni. Amir és Haszan története nem is népük megmentéséről szól, sokkal inkább egyéni, személyes sorsuk fintorairól. Hogyan lehet egy gyerekkori árulást jóvátenni, lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, milyen áron? Amir egészen felnőttkoráig cipeli döntésének következményét, amikor végre le tud vele számolni. Eközben viszont olyan dolgokat is megtud magáról, a szüleiről és Haszanról, amik teljesen átrendezik gondolkodását. 

Miközben Hosseini összekapcsolja a múltat a jelennel, a történelmet az egyénnel, kavarognak az egzotikus színek, illatok és ízek, és az olvasó csak kapaszkodik a könyvbe az egyszerre felemelő és lesújtó események forgatagában.

Szürke, sötét, lehangoló. Ezt láttam mostanában, ha kinéztem az ablakon, és akkor is, mikor fellapoztam ezt a könyvet. A növekvő sötétségben hamar lámpát kell gyújtani, ha az ember nem akarja eltéveszteni az útját. Dickens főhősének, Pip-nek is jól jött volna egy "lámpás", ami már egész kisgyerekkorától utat mutatott volna neki az egyre rejtelmesebb események sűrűjében. Ennek hiányában azonban csak sodródott a körülötte élő felnőttek kénye-kedve szerint, akik között szerencséjére akadt jóindulatú is.

A felnőtt Pip egyes szám első személyben, visszatekintve meséli el történetét, emiatt aztán kellő kritikával és humorral tudja értelmezni saját és a többiek tetteit. Az elbeszélésben felvillannak olykor megható, megrázó, esetleg komikus epizódok, jelenetek; összességében mégis egysíkú a történet. A befejezés sem túl váratlan: szép lassan kiderül, hogy minden főbb szereplő ismeri egymást valahonnan, és végül a viszonyrendszerek bonyolult hálóját jó szabó módjára Dickens komótosan elvarrogatja. 

Hiába próbálom megtalálni a megfelelő jelzőt, amivel a könyvet illethetném: megdöbbentő?, sokkoló?, lesújtó? – valahogy egyik sem elég kifejező, vagy elég erős, hogy leírja azt a hatást, amit kiváltott belőlem.

Polcz Alaine le merte írni azokat a szörnyűségeket, amikről kortársai, asszonyok és lányok ezrei egy egész életen át titkoltak. Volt bátorsága, hogy papírra vesse a „felszabadító” orosz katonák kegyetlenkedéseit, a tömeges megerőszakolások rémképeit, az éhezést, a mocskot, a kiszolgáltatottságot és a kiszámíthatatlanságot. Mindazt, ami az otthon maradottakra várt a háború végeztével. Mindezek nem egyedi esetek, mégsem sokan hallottak róla. Hogy miért? Mert ezekkel a szerencsétlen sorsú nőkkel elhitette a társadalom, elhitették egymással, hogy ez szégyen, és voltaképpen ők is hibásak érte.

– Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam –, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad? – Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. (…)

Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt.

Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket. Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.

A fenti idézet volt számomra a könyv legelkeserítőbb része, ami a legjobban szíven ütött, mert ezzel a rövid kis párbeszéddel meg is pecsételődik a fiatal lány sorsa: családja is megbélyegezte, egyszersmind hallgatásra kényszerítette, hogy az őt ért traumákról még csak véletlenül se beszélhessen. A legszomorúbb mégis az, hogy ötven év alatt sem sokat változott a társadalom hozzáállása a hasonló esetekhez, az áldozatok hibáztatása valamiféle közmegegyezés alapján teljesen elfogadott. Szerintem mindenki hallott (esetleg ki is ejtett a száján) olyan mondatokat, hogy „úgy kell neki, minek mászkált olyan miniszoknyában”, „minek kellette magát”, stb. Vagy gondoljunk csak a nagy sikerű „Tehetsz róla – tehetsz ellene” című rendőrségi kampányvideóra. Mind ékes példái annak a mentalitásnak, amit a mai napig sem sikerült kitörölni az emberek többségének a fejéből.

Ezért van szükség olyan könyvekre, mint Polcz Alaine-é: hogy tárgyilagos, tompán fejbevágó mondataival felrázzon, elgondolkodtasson és emlékeztessen.

Egy jó történetet nem az oldalak számában mérik. Különösen igaz ez Schlink kötetére, amiben hét (40-50 oldalas) novella szerepel –mindegyik saját jogú, önálló, kerek történet. Közös motívumuk a döntés: minden főszereplőt életének egy olyan pontján ismerjük meg, amikor választaniuk kell. Néha ez rájuk van bízva, néha a sors dönt helyettük, de egyik karakter élete sem folytatódik megszokott medrében. Minden novella mozgatórugója (természetesen) a szerelem, ám ennek az érzésnek is rengeteg árnyalatát, változatát ismerhetjük meg a kis történetekből. Akad a szereplők között, aki halott szerelmét gyászolja, és olyan is, aki mindig újabb és újabb nőkbe lesz szerelmes. Más a meghitt, de örömtelen házasságát hagyja ott az ismeretlenért, szinte kettészakadva a döntés súlyától. Valaki kénytelen származását, kultúráját új alapokra helyezni, hogy együtt maradhasson párjával. Számos élethelyzet, megannyi részletesen kidolgozott, teljesen valóságos karakter. Schlink objektív, nem áll egyik szereplő pártjára sem, már-már dokumentarista stílusban elemzi az eseményeket és a lelkiállapotokat. Ennek köszönhetően az olvasó könnyebben beleélheti magát a helyzetekbe, és akár maga is állást foglalhat a felmerülő dilemmákról.

Mi történik, ha a gyermeki ártatlanság olyan borzalommal szembesül, mint a Holokauszt? Egy német kisfiú, Bruno édesapját nevezik ki az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának, így az eddigi kényelmes, berlini életét hátrahagyva, az egész családnak a sivár, komor lengyel városba kell költöznie. Bruno kezdetben sóvárog a régi otthonért, a barátaiért és a városért, aztán szép lassan kezdi megszokni az új helyet. Mivel a nővérével együtt állandóan a házban, vagy annak udvarán tartózkodhat csak, nem sejt semmit a város másik felén folyó eseményekről. Mindössze az ablakból látja a szürke embereket a szürke barakkokban. Kíváncsisága felfedezőútra indítja, és az összes szabályt megszegve, felkeresi a kerítéssel körbevett tábort. Itt találkozik Shmuel-lel, egy zsidó kisfiúval, akivel ugyanazon év egyazon napján születtek. Bár köztük a kerítés, a két fiú hamar összebarátkozik, és együtt próbálják kideríteni, miért is kell az egyiküknek csíkos pizsamában, kopaszra nyírtan egy táborban sínylődnie. Egy napon aztán Bruno élete legnagyobb felfedezőútjára indul: zsidó barátjának eltűnt az édesapja a táborban, őt akarják megkeresni. Ehhez éppen kapóra jön, hogy Bruno haját is kopaszra nyírták, elhasznált csíkos köpenyből pedig mindig akad felesleg. Csak át kell bújni a kerítés alatt, és Bruno máris a másik oldalon találja magát. Hirtelen ő is egy lesz a több ezer táborlakó közül, és innentől kicsúszik a kezéből az irányítás, csak sodródik az eseményekkel…

Boyne könyve nagyon erősen hat, hiszen gyermeki szemszögből ritkán olvashatunk a náci állam belső működéséről. A naivitás és az ártatlanság tűpontossággal tárja fel ennek az elmebeteg rendszernek a visszásságait (pl. Ki dönti el, hogy ki viseljen sárga vagy vörös karszalagot?). Ráadásul úgy tud mellbevágó lenni, hogy közben a szörnyű részletekre csak utal, nem tárja elénk őket teljes valójukban. Egy-egy epizód, elejtett mondat úgyis előhívja azokat a képeket, amiket jól ismerünk más, hasonló témájú könyvekből. A könyv azért ég bele minden agysejtünkbe, mert egy olyan rendszerről szól, amiben még a legutolsó reménysugarat, a gyerekek jóhiszeműségét, ártatlanságát is elpusztítják. De persze

„ez nagyon régen történt, és ilyesmi sosem fordulhat elő többé. Manapság már semmiképp.”

Egy hónap. Eddig tartott, míg elolvastam ezt a regényt. Magyarázhatnám ezt a késlekedést munkahelyi elfoglaltságokkal, a házfelújítás-költözködés tennivalóival, de a fájdalmas igazság az, hogy ha egy könyv jó, akkor bármikor tudok időt szánni rá. Az Emma pedig nem jó - vagy legalábbis nekem nagyon nem tetszett. Röviden összefoglalva egy ellenszenves főszereplő érdektelen kalandjait kínlódtam végig: egy valódi problémák és konfliktusok nélküli, tökéletesen kiszámítható végkifejletű történetet. 

Emma egy elkényeztetett, burokban nevelkedett és öntelt fiatal lány, aki ráadásul annyira jó emberismerőnek érzi magát, hogy a környezetében élők magánéletébe sem átall beleavatkozni. Egy jól időzített mondat itt, egy ártalmatlan célzás ott, és máris reményteli kapcsolatokat rombol szét, vagy éppen légvárakat épít üresfejű, naiv kislányok fejében. Mi is lehet a fordulat egy ilyen jellegű könyvben? Természetesen Emma óriási megrázkódtatások árán (értsd: sértődések és néhány elmaradt "please") ráébred, hogy semmi joga sincs mások életébe belepiszkálni, és inkább a saját érzelmi életét kéne kibogoznia. És aztán minden jó, ha vége jó, mindenki megtalálja a számítását, illetve a hozzáillő párt. Én meg végre nézhetek élvezhetőbb olvasmány után.

Megdöbbentően reális szatíra, ami egy banálisan egyszerű ötleten alapul: mi lenne, ha valamilyen úton-módon Hitler visszatérne a mai Németország politikai-társadalmi életébe? A könyv végig egyes szám első személyben íródott, a náci diktátor a főhőse és egyben narrátora is a történetnek. Gondolatait, reakcióit olvasva nem várat sokáig a felismerés, hogy ez az "ember" nem csak megszállott, hanem zseniális interperszonális készségekkel is rendelkezik. Remekül tudja manipulálni az embereket, illetve rendkívül gyorsan képes pontosan felmérni a személyiségüket, erősségeiket és gyengéiket.

Ahogy hetven év elteltével igyekszik feltérképezni a modern Németország újdonságait, fájdalmas éleslátással világít rá mai társadalmunk égető kérdéseire, megoldatlan problémáira. Néhol komikus jeleneteket is olvashatunk, ám hamar megdermed a mosoly az arcunkon, ahogy azt látjuk, hogy Hitler egyre kényelmesebben mozog a médiában. Saját show-műsort kap a televízióban, weboldalt és YouTube-csatornát működtetnek a nevével fémjelezve. És gyűlnek a lájkok, nő a nézettség, a Führer-t "veszik, mint a cukrot". Először még mindenki stand-up humoristának nézi, aztán szép lassan politizálódik, miközben a társadalom reakciói értetlenségből, elutasításból átcsapnak rajongássá. Végül pedig odáig fajulnak az események, hogy a demokratikus, multikulturális Németország pártjai ostromolják Hitlert, hogy csatlakozzon hozzájuk, egy kiadó pedig hatalmas pénzt kínál, hogy újra könyvet írjon nézeteiről. 

Vermes könyvében az a legfélelmetesebb, hogy a benne leírtak akár valóra is válhatnának, annyira pontosan képezi le a társadalom és a média működési elveit. Szerencsére hetven éve kéznél volt egy pisztoly...

Vannak azok a könyvek, amiket túl rövidnek érzünk, és akár 1000 oldal után is szívesen folytatnánk még. És vannak azok, amiket kész kínszenvedés végigolvasni, mert csak nyúlnak-nyúlnak, mint a rétestészta. Sajnos A varázshegy az utóbbi kategóriába tartozik, és bár tényleg mindenevő vagyok a könyvek terén, sokat és sokfélét olvastam már, mégis alig vártam, hogy a végére érjek. 

Már a cselekmény sem győzött meg: egy ereje teljében lévő, fiatal férfi "elássa" magát egy alpesi tüdőszanatóriumban, voltaképpen kivonja magát az élet terhei és felelősségei alól, miközben semmi baja sincs. A többi bentlakóval is hasonló a helyzet, egy-két komolyabb esettől eltekintve, akik aztán tényleg meg is halnak. A többség jókat eszik-iszik, "fekvőkúrázik" vagy sétálgat. Ebben a nagy semmittevésben aztán rengeteg idejük marad elmélkedésre, és ezzel el is érkeztem a könyv második legnagyobb problémájához: a soha véget nem érő, parttalan eszmefuttatásokhoz, vitákhoz. A történet kétharmadát ezek alkotják, vagyis izgalmas fordulatokra ne számítsunk. Ha mindez nem lenne elég, az íróról sem alakít ki túl pozitív képet regénye, hiszen szenvtelenül, ridegen bánik hőseivel, meg sem próbál együttérzést kelteni irántuk. 

Összességében tehát nehéz bármit is találnom A varázshegyben, ami tetszene, hacsak az nem, hogy vége lett.